társkeresés (és találás) 40 fölött

Feladtam egy jó párszor. Nem azért, mert éveim hátralévő részét egyedül szerettem volna tölteni. Csak olyan ‘nehéznek’ tűnt. Idő- és energiaigényesnek. Aztán egy nagy adag keresgélés és próbálkozás után elkönyveltem magamban, hogy az a legbölcsebb, ha hagyom az egészet. Ha meg van írva, úgyis eltalál Ámor nyila.

Nem vagyok egy egyik kapcsolatból a másikba ugráló típus. Nem szeretem a felületes dolgokat sem. Nem szeretek másnak látszani, mint aki vagyok, másképp viselkedni, mint ahogy azt habitusom diktálja. Emellett nagyon jól tudom, hogy mit szeretek és mit nem. Tudom, hogy vannak trükkök, amit egy nő bevethet, hogy megkapjon egy férfit (én is öltözhetnék másképpen, rádobhatnék egy kicsit nőiességemre, megfoghatnék valami jó partit stb.), de előbb-utóbb úgy is lehullik a lepel, akkor meg mi értelme? Szerintem valami vagy passzol, vagy nem. A többi csak játék és sallang, amihez soha nem volt sem kedvem, sem türelmem, sem energiám.

Egy hosszan-tartó, több, mint egy évtizedes kapcsolat után egyedülálló, harmincas nő lettem. Következett egy tizenkét évig tartó szingliség, ami alatt legalább ezerszer hallottam kért és kéretlen tanácsokat. Ízelítőül idézek néhányat:

‘Sokkal vonzóbb lennél, ha felszednél egy pár kilót. A férfiak szeretik a kerek formákat.’ (Komolyan? Én, nem.)

‘Láttad már milyen jóképű srác költözött a szomszéd lakásba? Azt hiszem, vegyész. Olyan rendesnek látszik.’ (Hm, nem igazán tűnt fel, aminek biztos megvan az oka. Például: nem az én típusom, csak hogy egyet említsek.)

‘Olyan sok szép ruhád van, meg ott vannak azok a magassarkúak! Miért nem hordod őket gyakrabban?’ (Mert jobban szeretem a farmer-póló-Vans csuka kombót.)

‘Olyan jól áll egy kis rúzs. Tudod, az a tűzpiros. És miért nem engeded le gyakrabban a hajadat?’ (Mert a rúzs mindenre odaragad, a hajam pedig egy nap után zavar.)

‘Tudod, hogy manapság sokan interneten ismerkednek. Miért nem regisztrálsz? Nem kell mindent olyan komolyan venni. Ismerkedni lehet. Az nem kötelez semmire. Egy ilyen szép lány igazán megérdemli, hogy boldog legyen. Elvégre is az ember társas lény.’ (Tényleg?)

Mindezek mögött persze a jó szándék rejtőzött, amit általában értékelek. A gond csak az volt, hogy minden alkalommal felidézték azokat a pillanatokat, amikor naphosszat egyedül üldögéltem egy kávézóban, laptopom mögé rejtőzve, munkát mímelve, azt remélve, hogy egy napon majd belép ‘A Herceg’, és egy csapásra belém szeret. Vagy amikor magamban puffogva álltam a pénztárnál, mert egy igen-igen jóképű példány pont három vásárlóval előttem fizetett, így még esélyem sem volt, hogy véletlenül beleütközzek vagy pont egymás mellett menjünk ki a szupermarket ajtaján. Vagy amikor a sportsuliban súlyokat emelgetve pásztáztam a terepet, hogy hátha lesz egy szintén magányosan edző ember, akinek felkeltem az érdeklődését. Vagy amikor a repülőgépre felszállva szurkoltam, hogy a megszokott, minimum harminc kiló túlsúllyal rendelkező, az utat végighorkoló ‘üzletember’ helyett egy kedves, érdekes, külföldi srác üljön mellém. Azt pedig már nem is említem, amikor sétáló párokat láttam az utcán, egyre több ismerősömnek változott Facebook státusza ‘kapcsolatban’-ra, én pedig azon morfondíroztam, hogy velem vajon mi lehet a baj? Én miért nem kellek senkinek? Van egyáltalán valaki, aki hozzám passzol?

Senki ne higgye azt, hogy szomorúan üldögéltem a babérjaimon. Egyáltalán nem. Éltem kis életemet: dolgoztam, utaztam, sportoltam, moziba jártam, találkoztam barátnőimmel, olvastam, szépen kitöltöttem a napjaimat. Aztán egyszer csak úgy határoztam, hogy egye fene, regisztrálok a Tinderen. Veszítenivalóm nem sok van, és titkon érdekelt, hogy milyen a felhozatal. Valamint a sikertörténetek is adtak egy löketet, amelyeknek tanúja voltam a környezetemben.

Elkezdődött hát a söprögetés jobbra-balra, matchelés, chatelés (rengeteg, szerencsére nem látható homlokráncolgatással és nem hallható, meglepett ‘micsoda?’-val), telefonbeszélgetések (mert valakinek a hangja és beszédstílusa igenis mérvadó), találkozás, meglepődés (hopp, élőben bizony másképp nézel ki), mini-csalódás, Tinder szünet egy-két hónapig (nem nekem való ez), majd újra irány az aréna (végül is miért ne?).

Jó pár cikket meg tudnék tölteni a különböző randik tapasztalatával, de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Az egész online társkereséses időszaknak az volt az előnye, hogy egyre erősödött az a meggyőződésem, amiben különben is hittem: ha meg van írva, hogy megtalál a Nagy Ő, akkor úgyis megtalál. Ezzel védekeztem, amikor környezetem kérdezősködött, hogy mi újság társkeresés téren vagy újfent tanácsot akartak volna adni, hogy mit csinálhatnék jobban és hatékonyabban. Kész. Én befejeztem. Lesz, ahogy lesz.

Ám az ember gyarló, és mindig ott van az a ‘mi lenne, ha’? Így több, mint két évvel ezelőtt még egyszer (tényleg utoljára) úgy döntöttem, hogy okés: még egy esély, és ha semmi nem történik, akkor tuti törlöm magam, és vissza sem nézek. Hirtelen inspirációtól indíttatva taktikát változtattam. Éppen Angliába készültem néhány napra, így kiszélesítettem a kereső funkciót Bristol és környékére, huszonnégy órára. Egy nap sansz az Egyesült Királyság férfijainak. Valószínűleg tudat alatt minimálisra akartam csökkenteni egy match esélyét, hogy végre leszámolhassak az egész online dating biznisszel.

Csináltam egy csésze kávét, és adtam magamnak egy fél órát söprögetésre, majd folytattam a napi teendőimet. Éppen a könyvtárba tartottam, amikor pittyegett a telefonom. Meglepődve láttam, hogy egy első látásra szimpatikus srácnak megtetszettem. (Srácot írok, de ez senkit ne tévesszen meg. Életkorban negyven fölöttieket mustrálgattam, hiszen magam is negyvenöt felé közeledtem). Mire helyet foglaltam a könyvtár egy napsütötte asztalánál, el is kezdtünk csevegni. Meglepett, hogy mennyire erőlködés nélkül, természetesen ment. Aznap ki sem szakadt a kezemből a mobilom. Két nap után telefonszámot cseréltünk, a negyedik napon felhívtuk egymást. Nyugodt, érdeklődő, telefonon keresztül is kicsit szerényen mosolygó hang. Amikor néhány héttel később élőben is találkoztunk egy angol sörözőben, folytattunk onnan, ahol abbahagytuk: mosolyogtunk, filozofáltunk, és több, mint négy órán át beszélgettünk.

Azóta sem hagytuk abba. A különbség annyi, hogy már nem 1600 kilométerre élünk egymástól, hanem egy háztartásban. A második randi után nyilvánvaló volt, hogy ennek a fele se tréfa. Eleinte hadakoztam az érzések és a gondolatok ellen, hiszen ez nem volt benne a Tinderes tervben. Na jó. Egy kicsit. Olyan ábrándozós, álmodozós szinten. Próbáltam megfejteni racionálisan, hogy mi az a szikra, az a kémia, amitől két ember tudja: ez AZ, és ez jó. Lassan leszokok róla, hogy ilyeneken törjem a fejem. Lassan merek örülni, igazán örülni annak, hogy megtaláltam azt az embert, akiről remélni mertem, hogy létezik. Mindezt negyven fölött. (És nem, az első randin nem volt rajtam rúzs. A hajam sem volt leengedve. Farmer, felső és Converse csuka, mert az a kényelmes.)

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s