párkapcsolat a lockdownban

Tegnap este fejeztem be a Netflix egyik legújabb sorozatát. A címe: The One. Magyarul: A tökéletes pár. Három nap alatt ledaráltam a nyolc epizódot, és alaposan elgondolkodtatott. A történet lényege, hogy egy ügynökség alkalmazása segítségével mindenki rátalálhat a nagy Ő-re. Arra a személyre, aki DNS-je alapján a tökéletes párja. Nos, nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem még ha meg is találjuk a számunkra tökéletes Ő-t, egy kapcsolaton akkor is munkálkodni kell. Minden egyes nap.

Jelenleg a harmadik lockdownban járunk Angliában. Az elmúlt hónapok alatt sokat gondoltam azokra, akik egyedül vannak, vagy éppen társat keresnek. A saját helyzetünkön is elmerengtem: Milyen a mi kapcsolatunk? Hogyan hatottak ránk az elmúlt egy év eseményei? Mi az, amiben jók vagyunk, amiben jobbak lehetünk?

Még az ideális kapcsolatnak is adódnak kihívásai, nehézségei, ‘normális’ időkben is. Kisebb-nagyobb összezördülések, munkahelyváltás, gyereknevelés, költözés, vagy ne adja az ég, betegség. Akkor azonban az emberlánya elmegy kávézni a barátnőkkel, jól kibeszéli magát, és kap egy-két bátorító ölelést. El lehet menni shoppingolni vagy a sportsuliba, kiadni a frusztrációt pénz vagy egy alapos edzés formájában. Aztán ott van a fodrász és a kozmetikus, aki mindig mindenki baját meghallgatja, mi pedig könnyebb (belül), és szebb (kívül) fejjel és fizimiskával távozunk. A férfiak kiőrjönghetik magukat egy meccsen, horgászatot mímelve nyugizhatnak a tóparton, vagy egy fiús gulyásos-sörös partin könnyíthetnek a lelkükön.

Az ám, csak hogy ez most nincs. Nálunk Angliában legalábbis egyáltalán nincs. (Okés, hétfő óta öt mérföldnél távolabbra mehetünk a lakóhelyünktől, és állítólag a fodrászok április 12-én nyitnak.) Ami van, az a home office, a ház, esetleg egy kert, és egymás társasága a nap huszonnégy órájában, hiszen karácsony óta nem látogathatunk vagy fogadhatunk senkit. Ha nem akarunk egymás agyára menni, akkor meg kell tanulnunk ebből kihozni a legjobbat. Kihívás-lista pipa.

Az elmúlt egy évre visszatekintve azt mondhatom, hogy sokat tanultam magunkról és magamról. Mint kiderült, állítólag temperamentumos és szenvedélyes vagyok (mondjuk ez egy angol partnerrel szemben nem nehéz), plusz egy kicsit kontrolláló és perfekcionista. Ugyanakkor nagyon gondoskodó és vicces. Velem szemben az emberem egy született mindfulness guru. Az itt-és-most-ban él, és ha stresszel, akkor olyan dolgokon, amiket én nem értek. Miért nem nyert a Tottenham csapata? Hogy hogy nem tud a Fortnite-on tizenkétezer pontot szerezni? Miért nem jön több madár a kertbe, amikor egyfolytában eteti őket? Én meg azt nem értem, hogy miért nem lehet minden nap borotválkozni, visszatenni a tejet a hűtőbe vagy egy kicsit kocogni a chips evés helyett? Azt már régen nem magyarázom, hogy egy pohár sör nem csak folyadék, hanem kalória is van benne, vagy hogy néha igenis jól esik egy romantikus filmet megnézni a szokásos ‘megtörtént események alapján készült’ politikai thriller helyett.

Lekopogva kijelenthetem, hogy köszönjük, jól vagyunk. Óvatosan azt is hozzá merem tenni, hogy sokkal közelebb kerültünk egymáshoz az elmúlt tizenkét hónapban. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy ha néhány órát nem vagyunk egymás közelében, akkor intenzív hiányérzetünk támad. Egy kicsit ez el is bizonytalanított, hiszen hova tűnt a független, magának való felnőtt nő? Aztán olvastam egy cikket, amelyet egy angol hölgy írt. Ő és a férje egy éve együtt dolgoznak otthonról, és a kapcsolatuk csak intenzívebb, bensőségesebb, harmonikusabb lett. Már most attól fél, hogy mi lesz, ha a férjének vissza kell térnie az irodába, és csak esténként találkoznak majd? Aztán ott vannak az olyan kapcsolatok is, amelyekben minden eddig elhallgatott probléma, egymással meg nem férő különbség a felszínre került, nem éppen kellemes következményekkel.

Nálunk is voltak hullámvasutas pillanatok, órák, napok. Amikor rám tört a honvágy. Amikor már a gondolatától is kiütést kaptam annak, hogy maximum a helyi szupermarketbe mehetek el. Amikor bepánikoltam a tévés hírektől. Amikor olyan jó lett volna elmenni egy hétvégére valahová, de nem lehet. Amikor olyan jó lett volna egy könyvesboltban eltölteni egy délutánt, de minden zárva van. Amikor már megint nekem kell összepakolnom a konyhában, megírni a bevásárlólistát, kigondolni az elküldendő ajándékokat. Amikor a fejem majd szétrobban a videó-játékok hangjától vagy a chipszes zacskó csörgésétől. Amikor mindenki csak lazít, én meg azon frusztrálódok, hogy hogyan tudnám hasznosan és produktívan tölteni akár a vasárnapot is. Amikor már négy napja szakad az eső, és még a kukáig kimenni is ‘sok’.

Szóval, a fent-említett nem-angolos temperamentumom felszínre tört egy jó párszor. Bevallom, egyszer-kétszer arra is gondoltam, hogy elegem van, fogom magam, és megyek. Aztán rájöttem, hogy egy: nem lehet, kettő: a koronavírusról és a lockdownról egyikőnk nem tehet, három: sokakhoz képest mi kiváltságos helyzetben vagyunk. Akkor meg mit hisztizek itt? Az ilyen konfliktusokat jól átbeszéltük, és a következőkre jutottunk.

Mivel nem tudjuk, hogy a jelenlegi helyzet meddig fog tartani, meg kell találnunk a módját, hogy jól töltsük, hiszen szeretjük egymást, és azt akarjuk, hogy ez így is maradjon. Hogy otthonunk egy harmonikus, szeretetteljes, kiegyensúlyozott és biztonságos hely legyen. Lássuk, mi került fel a listára:

Be kell látni, hogy a helyzet nem ideális, és mindenki számára nehéz

Sokan az állásukat veszítették el, mások az egészségüket, hozzátartozókat, és olyanok is vannak, akik mindhármat. Legtöbben hónapok óta nem látogathatjuk szeretteinket, nem hódolhatunk hobbinknak (sport, utazás, vásárolgatás), nem járunk be a munkahelyre, és a gyerek(ek) itthoni iskoláztatása mellett szinte nem létezővé vált az én-idő. A zárt keretek és szigorítások hatására tehetetlennek, áldozatnak érezhetjük magunkat, és szinte automatikusan azt látjuk, ami hiányzik, ami nincs, ami jobb lehetne. Ez normális, de nem sokat segít. Néha én is beleesek ebbe a csapdába, aztán rendre intem magam. Igen, nehéz. Nem, nem ideális. De a legfontosabb, hogy tudjuk: mindenki a maga módján igyekszik ezt az időszakot túlélni, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy megértőek, kedvesek és támogatóak legyünk egymással. Szóval, ha először elfogadjuk és beismerjük, hogy saját kis világunk a feje tetejére fordult, akkor nem csak magunkkal, de párunkkal kapcsolatban is lehetnek egy kicsit alacsonyabbak az elvárások.

Teremts helyet és időt magadnak

Ha egyszerre mindenki mindig otthon van, elég nehéz megtalálni azt a helyet, ahová és az alkalmat, amikor egy kicsit visszavonulhatunk. Szerencsére a házunkban van elég szoba, ahová el lehet ‘menekülni’. Igen ám, csak amikor az én-idő szükségességére rájöttem, szembesülnöm kellett egy másik ‘problémával’. Hogy jelzem azt, hogy most hagyjon már egy kicsit mindenki nyugton anélkül, hogy ebből konfliktus lenne vagy bárkit is megbántanék? Amikor először mondtam ki hangosan, hogy semmi bajom nincs senkivel, csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni, szerintem én sokkal kényelmetlenebbül éreztem magam, mint az emberem. Ő erre mindössze annyit mondott, hogy ‘Persze, nyugodtan csináld, amit szeretnél. Ha szükséged van valamire, tudod, hol találsz.’ Ennek ellenére időbe telt, hogy természetesnek vegyem az elvonulásra való igényemet, és megértsem, hogy ez tényleg senkinek nem gond. A legfontosabb a kommunikáció. Meg kell mondani, hogy mire van szükségünk. Manapság senkinek nincs extra energiája arra, hogy találgassa, mit akar a másik, gondolatot olvasson, vagy kerülgesse a forró kását. Vagy ahogy egyik kedves terapeutám mondta annak idején: Néma gyereknek anyja se érti a szavát. És milyen igaz.

Próbálj ki (együtt) új dolgokat

Itthonról dolgozni szeretek. Sok dolog sem hiányzik már annyira, mint a lockdown elején. A vásárolgatás. A mozi. A könyvesboltok. A tömegközlekedés. Ennek persze megvan a hátulütője is. Kevés új inger ér, a napokba bekúszik a monotonság. Hogy ebbe ne süppedjünk bele, ki kell próbálni új dolgokat. A lockdown elején csak úgy áradtak a tippek minden médiás forrásból: tanulj meg egy új nyelvet, gyalogolj minden nap tízezer lépést, iratkozz be egy online tanfolyamra. Ezeket úgy ahogy követtem, de igazán egyik sem ragadott meg. Ehelyett arra használtam az időt, hogy kitapasztaljam, mi az, ami igazán érdekel, ami természetszerűen illik hozzám. Menet közben kialakult egyfajta hobbi-rutin. Például: főzni nem szeretek, de sütni igen. Minden hétvégén kapok egy sütés kihívást. A fiúk kiválasztanak egy receptet, én pedig megsütöm. Az eddigi legnagyobb siker a répatorta és a mojito torta. Amíg ők videojátékoznak (ez eleinte idegesített, de így vezetik le a stresszt, szóval rendben van), én Just Dance videókon tanulok koreográfiát. Természetesen sok filmet nézünk, amit a mi rendszerünk szerint osztályozunk. Péntekenként házi feladatot csinálunk. Hétvégénként sétálunk a környéken, és növény applikációval tanuljuk a füvek és a fák nevét. Ja, és ki-tudja-éppen-hanyadik kardigánt kötöm.

Értékeld újra a prioritásokat

Mivel kis világunk a feje tetejére állt, elkerülhetetlen, hogy eddigi prioritásainkat újra értékeljük. Ami egy-két évvel ezelőtt fontos volt, az valószínűleg most nem (annyira) az. Az én listám is formálódott. Legfontosabb (akármilyen klisé is) az egészség és a szeretet. Az öngondoskodás, ami nem önzőség, és az egymásra való odafigyelés. A tolerancia. A rugalmasság. A nyugalom. Valamint arra is rájöttem, hogy több eddigi célom nem is az enyém volt, hanem a külvilágnak való megfelelésből adódott. Nem kis bátorságot igényel belátni és felvállalni azt, hogy változtatni akarunk. Lehet, hogy jelenlegi céljaim nem olyan hangzatosak, de a szívemben jól csengenek. Mert ha mi jól érezzük magunkat az életünkben, akkor az a kapcsolatunkra is kihat.

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s