egyéves lett a lockdown

Hát akkor ‘Happy Birthday’, gondoltam magamban, ahogy tegnap az íróasztalom mögül félig-meddig követtem a tévében zajló megemlékezést. Miközben dolgozgattam, a háttér információ hatására beugrott egy-két kép. Több, mint egy kettő. Ha most lenne egy diavetítőm, akkor ezek a képek jelennének meg rajta:

• különösen meleg március napok, amiket vagy a házon belül vagy a kertben töltöttünk

• az élelmiszerboltok és gyógyszertárak előtt kígyózó sorok

• üres polcok a szupermarketben

• csütörtök esti tapsolás az egészségügyi dolgozóknak

• egyre aggasztóbb hírek a médiában

• hosszú beszélgetések arról, hogy vajon most mi lesz

valamint:

  • egyre több kocogó, mintha mindenki maratonra készülne
  • Netflix, Netflix, Netflix
  • utas nélküli buszok és vonatok
  • Milyen nap is van ma? szindróma

Igen, tavaly március 23-án bezárt Nagy-Britannia, az itt élők bezártságra kényszerültek. Eleinte nagyon szürreális volt végig autózni Bristol belvárosán. Mintha egy szellemvárosban jártunk volna. Az autópálya is üres volt, csak a hatalmas táblák villogtak: STAY AT HOME. STAY SAFE. Az első hetekben szerintem sokan ‘örültek’, hogy nem kell minden nap bejárni dolgozni, mindenre jut idő, amire azelőtt nem, lehet hobbizgatni, egész nap pizsamában lejtőzni, sehova nem kell sietni, nem kell kötelezően szocializálódni. Aztán ahogy komolyodott a helyzet, egy kicsit mindenkin úrrá lett az aggodalom. Meddig fog ez tartani? Vajon megússzuk? Aztán teltek a hónapok, és a ‘lockdown’ lett az új normális. A nyárból ősz lett, az őszből tél, és átléptünk az új évbe.

Milyen most a helyzet? Egy évvel később?

Ha őszinte akarok lenni, mindenki fáradtnak látszik, és gyanítom, hogy ez nemcsak a látszat. Még azok is, akik alapvetően energikusak, aktívak, pozitívak és optimisták, kezdenek demotiválttá, enyhén depresszióssá és türelmetlenné válni. A médiában egyre nagyobb teret kap a mentális egészség fontossága, amellett, hogy a vírus is jelen van. A számok ugyan biztatóak januárhoz és februárhoz képest, a veszély még nem múlt el, és nagyon valószínűleg nem is fog. Hihetetlen ütemben oltják az embereket (vasárnap rekordot döntöttünk), és szerintem most már sokan bármit bevállalnának, csak térjen vissza minden egy kicsit is a normálishoz. Vagyis az új-normálishoz. Mert szerintem azt mindenki tudja, hogy csak a régi világ egy új változatáról beszélhetünk ezek után.

Én is leültem egy párszor alaposan kisírni magam. Nem mintha különösebb okom lenne rá, hiszen munkám van, egy csendes városban élünk egy nagy házban, szerencsére egészségesek vagyunk, és különben is: mindig van valaki, akinek nehezebb, ugye? Csak ez nem mindig segít. Vasárnap este megint rám zuhantak a korona-kételkedős gondolatok:

Vajon mikor láthatjuk a családunkat, a barátainkat? Mert tök jó a whatsapp, és megnyugtató tudni, hogy minden rendben velük, de a napi videó beszélgetések nem pótolják a fizikális kapcsolatot. Kiülni egy teraszra, elbeszélgetni egy kávé mellett, megölelgetni egymást, nem félni attól, hogy nem szedünk-e össze valamit.

Vajon mikor mehetünk el valahová kirándulni? Okés, hogy 5 mérföldön belül is vannak szép dombok, parkok és városok, de azért olyan frissítő lenne valami mást, valami újat látni. Vagy ha már elmegyünk egy parkba, akkor megenni egy fagyit vagy piknikezni egyet. Nem szeretem az állatkerteket, de ha most egy nyitva lenne, biztos, hogy azonnal elmennék, és azt is megmerem kockáztatni, hogy ott maradnék zárásig, és örömmel tanulmányoznék bármilyen élőlényt.

Vajon mikor mehetünk el régen szokásos könyvesbolt túráinkra? Mert hiába van Amazon, ahonnan bármit meg lehet rendelni, azért egy papír- és tintaillatú bolt élményét az nehezen pótolja. Vajon mikor lehet megint edzőterembe járni? Mert okés a videós jóga óra a nappaliban, és a szobabicikli is átmozgat, de a sportsuliban mégis van valami extra motiváció.

Tudom, hogy ezek valamilyen szinten luxus problémák, mert még mindig az a legfontosabb, hogy egészségesek legyünk. Tudom, hogy minden hozzáállás kérdése. Tudom, hogy már annak is örülni kell, hogy itt lengedezik a tavasz a levegőben, hosszabbak a napok, és az eső sem esett jó pár napja. Tudom, hogy a fokozatos enyhítések reményre adnak okot. Tudom, hogy lehet agyba-főbe elégedetlenkedni, egyelőre nincs más választásunk, mint az, hogy kihozzuk a helyzetből a legjobbat, és az átlagosnál is megértőbbek, kedvesebbek és támogatóbbak legyünk egymással.

Szerintem mindenki nagyon sokat tanult az elmúlt tizenkét hónapból. Volt idő lelassítani, alkalmazkodni, és alapos önvizsgálatot tartani. Ami engem illet, a stressz és a pánik jó párszor felütötte a fejét. Meg is ijesztett alaposan. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ezzel a tapasztalattal nem voltam/vagyok egyedül. Ugyan ki ne szenvedne hébe-hóba stressztől, önmarcangolástól, bizonytalanságtól ezekben a napokban? Hacsak a médiának hiszek, ez manapság teljesen természetes és érthető. Ami ilyenkor, egy-két rosszabb nap után segített és segít, az az, ha perspektívába helyezem a dolgokat. Az idő 85%-ában jól érzem magam, és van az a 15%, ami egy kicsit göröngyösebb. Ez bőven belefér, nem?

Régen olvastam önfejlesztő könyveket, de az elmúlt hetekben többektől is hallottam Dr Edith Eger két könyvéről: The Choice (A döntés) és The Gift (Az ajándék). Elraktároztam az információt, és tegnap bele is olvastam mindkettő ízelítőjébe. Sőt, még egy interjút is megnéztem, amit Oprah Winfrey készített az ismert pszichológussal. Olvasás és interjú hallgatás közben mindig lejegyzem azokat a gondolatokat, amelyek valami miatt megragadnak. Hogy mit írtam le tegnap? Ezt:

“Embrace the possible.”

Vagyis: Fogadd be a lehetőséget. Öleld át azt, ami lehetséges.

Igen. Ez nem is olyan rossz ötlet. Ezekben a napokban, amikor hajlamos vagyok tehetetlenül frusztráltan arra figyelni, amit nem szabad, ami nem lehetséges, miért ne irányíthatnám arra a figyelmemet, amit tehetek? Dolgozhatok az otthonuk kényelméből. Sétálhatok a napsütésben. Beszélgethetek a pénztárossal. Kapcsolatot tarthatok szeretteimmel, még ha csak telefonon keresztül is. Örülhetek annak, hogy van egy kedves, támogató és megértő partnerem. Még mindig sok film van, amit megnézhetek, és sok könyv, amit elolvashatok. Szabadidőmben hódolhatok hobbijaimnak. Csinálhatok semmit, ha éppen arra van szükségem. Bármit tanulhatok, amihez kedvem van. És igen, ábrándozhatok arról, és reménykedhetek abban, hogy napról-napra minden jobb lesz. Csak türelem kell és bizalom.

Neked milyen volt az elmúlt egy év?

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s