Mikor elég az elég? Egy kis karácsonyi elmélkedés

Nos, nálunk Angliában ma Boxing Day van. Normális körülmények között hömpölyögne a nép a bevásárló utcákon, hivatalosan elkezdődne a téli kiárusítás, visszacserélésre kerülnének az ez-nem-jött-be karácsonyi ajándékok. Normális körülmények között. Most azonban csend van. Lehet, hogy azért is, mert mindenki kellemesen lustálkodik Christmas Day után, vagy azért, mert kint szakadatlanul esik az eső. Sőt, ma reggel az is kiderült, hogy Somerset a 3-as szintű beosztás alá került, ami ezt jelent, hogy minden zárva van és marad is, maximum egy emberrel lehet találkozni (csak kint), és aki teheti, maradjon otthon (bent). Kellemetlen, de ez van. Ami minket illet, körülbelül április óta nem megyünk sehová, csak bevásárolni és egy környékbeli sétára, ha az idő engedi. Meg lehet szokni, habár pont tegnap este beszélgettünk arról, hogy a spontán utazás azért hiányzik. Ezen egy kicsit elszoktunk kámpicsorodni, majd rájövünk, hogy jobban megéri arra fókuszálni, hogyan lehet a jelenlegi helyzetet a lehető legkellemesebbé tenni.

Most, hogy téli szünet van, szigorúan megígértem magamnak, hogy kizárólag azt teszem, amihez kedvem van. Elvégre is egy csomó dologra nem jut idő a dolgos hétköznapokban. Közel sem olvasok annyit, amennyit szeretnék, nem rajzolok annyit, amennyit tudnék, kisebb-nagyobb kötési-horgolási projektjeim is rendszeresen a táskában landolnak, és ott van az film-lista, aminek még a negyedéig sem jutottam el. Arról nem is beszélve, hogy mennyire szeretek reggel az ágyban lazsálni és kávézni, és idő-stressz nélkül elkezdeni a napot.
Ilyenkor, az év közeledte felé elgondolkodok ezen-azon. Mi az, amit másképp csinálhatnék? Mi az, amiben fejlődhetnék? Mi az a belső akadály, amelybe ezen az éven többször is beleütköztem? Nem kell rajta sokat gondolkodni: a soha-nem-elég szindróma. Értsd:a soha nem vagyok elég jó-aktív-türelmes-kreatív-stb. cucc. Őszintén szólva, egy kicsit elegem van belőle. Annyira, hogy tényleg változtatni akarok rajta.

Gyanítom, hogy amikor a ‘felelj meg az elvárásoknak’ és a ‘soha nem vagy elég jó’ gént osztogatták, nagyon elől állhattam a sorban. Valószínűleg repetáztam is, vagy a gén-osztogató-tündér nem volt magánál, mert egy csöppet túl lettem adagolva. Ha belegondolok, hogy melyik az a téma, amely rendszeresen visszatér fiatal felnőttkoromban, akkor az a ‘tanuld már meg, hogy nem kell, és nem lehet mindenkinek megfelelni’ és a ‘lásd már be, hogy pont jó vagy úgy, ahogy vagy’ gyakorlása és megtanulása.

Jártam eleget terápiára, szóval tudom, hogy egy terápiás orvos visszamenne gyermekkoromba, és együtt próbálnánk kideríteni, hogy mi lehet ennek a megfelelési kényszernek az oka. Beszéltem erről sokat, gondolkodtam is rajta eleget, és azt hiszem, tudom a választ. Előtte azonban tisztázni szeretnék egy-két dolgot. A szüleim nem (voltak) túlságosan szigorúak, nem kötötték feltételekhez azt, hogy elég jó vagyok-e vagy nem. Kiskorom óta azt hallottam, hogy milyen okos, szép, bájos, aranyos és kedves vagyok, és ha valaki megérdemli mindazt a jót, amit az élet nyújthat, akkor az én vagyok. Apu azt is mindig hozzátette – és a mai napig hozzáteszi, ha beszélgetünk -, hogy tisztában kell lennem azzal, milyen értékes ember vagyok, és minden okom megvan arra, hogy felemelt fejjel járjak-keljek a világban. Az azonban igaz, hogy mindig is túlságosan védtek-óvtak, én pedig semmi áron nem akartam aggodalomra okot adni. Ez szerepet játszhat abban, hogy rettenetesen félek hibázni, és mindig a tökéletességre törekszem.

De honnan jön a szinte örökös elégedetlenség? Miért támasztok olyan nagy elvárásokat magammal szemben?

Egyszer olvastam arról, hogy mindenkinek a fejében lakik egy kritikus hangocska. Ezek szerint az enyémben is. Elég sokat jár a szája. Ha jó napom van, rá se hederítek, de ha egy kicsit fáradtabb, stresszesebb vagy bármi miatt ingerültebb vagyok, alaposan fel szokott bosszantani. Ilyenkor hiába küldöm el melegebb éghajlatra, oda se figyel, csak hajtja a magáét. Gyakran még ki sem nyitom a szemem reggel, már hablatyol. Hogy miket mond?

Na, vajon ma milyen napod lesz? Menni fog vagy nem? Ha-ha-ha. Biztos nem. Mert már most fáradt vagy és ingerült, pedig még el sem kezdődött a nap. Hogy fogsz így mosolyogva és türelmesen tanítani? Ja, és ne felejtsd el, hogy megígérted magadnak a mindennapos jógát. Mert ugye formában kell maradnod. Életkor ide vagy oda, az ember nem hanyagolhatja el magát. Főleg most, hogy ki sem lehet mozdulni. Egész nap bent vagy, nem csoda, hogy eltunyulsz. Ó, és persze a háznak is rendben kell lennie. Mosni, takarítani, a hűtőt rendbe tenni, hogy beleférjen a karácsonyi bevásárlás. Ha pedig már a karácsonynál tartunk, vajon fog sikerülni az a karácsonyi puding? Kétlem. Elég sok idő és türelem kell hozzá, azt pedig mindketten tudjuk, hogy mindig kapkodsz, főleg, ha nagy rajtad a nyomás. Na, és az írással mi lesz? Hogy lesz így belőled blogoló, ha egy havonta is alig tudsz magadból kipréselni egy cikket? Más bezzeg sokkal inspiráltabb és motiváltabb. A rajz-tanulásról inkább nem is beszélek, mert ki is volt az, aki elhatározta, hogy megtanul digitálisan illusztrálni? Hm …. nem tudom, hogy leszünk így kreatív freelance-olók. Szerintem kár a gőzért.

Miközben ezt a konverzációs dáridót hallgatom, felkelek, elnavigálom magam a fürdőszobába, és elkezdek fogat mosni. Olyan mindfulosan. Mert ugye abban is fejlődnöm kell. Koncentrálj. Fókuszálj a fogkrém ízére, a jobbra-balra súrolásra. Azok a gondolatok meg csak jöjjenek-menjenek a kedvük szerint. Tudod, nem kell őket komolyan venni. Beletekintek a tükörbe, keményen elhatározva, hogy pozitív gondolatokat sugárzok magam felé, mire szemtelenke újra erőre kap.

Ajjaj. Nem kellene befesteni a hajad? Mi lesz azokkal az ősz hajszálakkal? Értem én, hogy karantén van, de azért az emberlánya adjon magára. Mióta is nem sminkelted ki magad? Pedig tudod, hogy számít. És mit veszel fel ma? Nem kellene egy-két új darab? Az rendben van, hogy a kedves embered minden nap elmondja, hogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, dehát na. Nem kellene egy kicsit jobban öltöznöd, meg jobban adnod magadra? Tudjuk, hogy a belső mellett a külcsín is fontos.

Fogam tiszta, hajam lófarokba fogva, farmer, póló, pulcsi, vastagzokni és benti Vans cipő. (Nem tudom miért, de ha felveszem a kockás Vans cipőmet, olyan vagányan tettre-késznek érzem magam. Én az a típus vagyok, aki nem lődörög itthon pizsamában, melegítő alsóban, papucsban vagy bolyhos zokniban. Egyszerűen nem az én formám. Nos, akkor kezdődhet a nap.

Ha tanítok, a napom reggeltől estig be van osztva. Egyik óra a másik után, és őszintén mondom, hogy nem csinálnék mást szívesebben. Szeretem a tanítványaimat. Jó érzéssel tölt el, hogy segíthetek nekik a tanulásban, és közben emberként is megismerhetem őket. Szeretek óraterveket gyártani, és igyekszek odafigyelni rá, hogy mindegyik személyre-szabott legyen. Sokszor mégis bizonytalan vagyok. Elég jól magyarázom el a dolgokat? Tehetnék többet? Elég figyelmes és türelmes vagyok? Vajon értékes számukra a velem töltött online idő? Annak ellenére, hogy pozitív visszajelzéseket kapok, ezek a gondolatok egy munkanapon sem kerülnek el. Mindig az az érzésem, hogy nyújthatnék (sokkal) többet és jobbat.

A probléma akkor szokott kezdődni, amikor hétvége van vagy szabadságon vagyok. (Tudom: wtf a probléma a hétvégével és a szabadsággal?) Ez utóbbi nem esik meg gyakran, és mivel általában szombaton is dolgozok, a hétvégém gyakorlatilag a vasárnapból áll, amelynek nagy része a hétfőre való készülődéssel telik. Mindenesetre, ha szabadidőm van, az első érzésem nem a ‘hurrá, azt csinálhatok, amit akarok!’, hanem a ‘jaj, mit csináljak, hogy hasznos legyek, és ne csak úgy elsemmizzem az időt?‘ Holott a szívem mélyén annyira szeretnék egy délutánt a kedvenc székembe befészkelve tölteni egy jó könyv társaságában. Vagy kötögetni, miközben egy hangoskönyvet hallgatok. Vagy megnézni egy frankó feel good filmet. Vagy sütiket sütni, és kikanalazni a megmaradt piskótatésztát meg a krémet a keverőtálból. (Hm, mi is lesz azokkal a rugalmasan csinos jógás vonalakkal? Csak ennyi önuralmad van?) Vagy rajzolgatni, mindenféle na-ezt-meg-miért-is-csinálod?, talán-ebből-akarsz-megélni? gondolatok nélkül.

Nem. Nekem egyfajta perverz módon mindig kell valami praktikus hasznosság: ki kell porszívózni a nappalit, fel kell mosni a konyhát, össze kell hajtogatni a ruháimat a szekrényben, meg kell nézni valamilyen önfejlesztő videót, írnom kell a naplóba, jógáznom kell (ha lehet, akkor még utána súlyt is kell emelgetnem), olvasnom kell a biznisz építésről, fel kell hívnom a szüleimet, minden barátomnak írni kell, szépen rendbe kell tennem az asztalomat, el kell olvasnom legalább egy cikket a Happiful magazinból.

Hogy ennek mi lesz az eredménye? Az, hogy ahelyett, hogy tényleg nyugodtan egy délutánt annak a könyvnek az elolvasásával töltenék, ami már hónapok óta kacsingat rám, vagy csak rajzolgatnék mindenféle terv és koncepció nélkül, vasalok, takarítok, pakolászok, olyan dolgokat olvasok, amelyek valószínűleg hasznosak, de abszolút semmilyen szinten nem rezonálnak velem, és közben csodálkozok, hogy miért bolygat a belső stressz. Ezt persze Mat is észreveszi, és amikor megkérdezi, hogy mi a gond, tud – e valamiben segíteni, akkor még rá is mérges leszek, mert sem kedvem, sem türelmem nincs elmagyarázni, hogy már megint a belső kritikusom zargat és nagyon, de nagyon elegem van belőle. Ilyenkor legszívesebben ugrálnék és toporzékolnék, mint egy hisztis gyerek, hogy mi a francért nem tudom megcsinálni azt, ami másoknak látszólag olyan könnyen megy: egyszerűen élvezni az életet vagy legalábbis a mai napot? Elvégre is hétvége van, vagy nem? Semmi dolgom nincs, vagy igen? Aztán amikor az ablak előtt még egy-két szuperfitt angol is elkocog, akit sem az eső, sem a szél, sem a vasárnap nem tart vissza attól, hogy lefussa a legalább két mérföldjét, olyan lustának és semmirekellőnek érzem magam, hogy legszívesebben vagy felmennék a hálószobába bebújni a takaró alá, vagy szuper-nagy kanállal rakodnám magamba a Nutellát. Fagyival megspékelve.

Volt már ilyen csatám nagyon sok. Tudom, luxusprobléma. Nekem azonban stresszt okoz a testemben és a lelkemben. Ami mint tudjuk, káros. Érdekes módon, ha belső vívódásomat megosztom Mattel vagy a szüleimmel, akkor azt a totálisan logikus választ kapom, hogy ‘Lazíts! Csináld, amit szeretsz, amihez kedved van. Megérdemled.’ Ha ez ilyen könnyen menne! Nekik miért megy olyan könnyen? Mi velem a baj, hogy mindent ki kell érdemelnem a szuperszigorú belső kritikusom szemében? Miért nem tudom egy ledolgozott munkanap után azt mondani, hogy na, itt az ideje a relaxának? Miért kell mindig valamin agyalnom? Még azon is, hogy éppen miért gondolom azt, amit gondolok?

A múlt héten alaposan mérges lettem magamra. Fáradt voltam, nyűgös, a torkom is fájt, a fejem is hasogatott, ám ahelyett, hogy kedves lettem volna magamhoz, és azt tettem volna, amire szükségem van (meleg takaró, egy-két jó film, hagyni, hogy kiszolgáljanak), írtam magamnak egy jó hosszú teendő-listát, és nekiláttam. Persze, húsz perc múlva legszívesebben a kertbe vágtam volna ki a porszívót, pedig ő aztán tényleg semmiről nem tehet. Mire Mat hazaért, olyan bosszús és fáradt voltam, hogy kitört belőlem a sírás, és sokadszorra kellett elmagyaráznom, hogy mennyire utálom magam azért, hogy nem tudok egy kicsit kedvesebb és szeretet-teljesebb lenni magammal. Ő türelmesen végig hallgatott, és megkérdezte, hogy mi az, ami igazán feltölt, mi az, amit egy ideális szabadnapomon csinálnék?

Hát … először is, addig maradnék ágyban, ameddig kedvem van. Addig kuckóznék, ameddig jól esik. Aztán valami kényelmeset magamra vennék, nem érdekelne, hogy áll a hajam, vagy hogy javíthatnék-e egy kis sminkkel a fizimiskámon, mert tudom, hogy voilá teljesen frankón nézek ki. Aztán nyugodtan meginnám a reggeli kávémat, miközben elmerengek azon, hogy mihez van kedvem. Tök jó lenne délelőtt csak rajzolni, miközben egy hangos könyvet vagy egy podcastot hallgatok, ráírni egy-két ismerősömre, az ablakon ábrándozni kifelé. Valószínűleg egy idő után kedvem lenne jógázni, mert az üldögélés után szeretem átnyújtani a tagjaimat. Jóga után, (kb. kora délután) összedobnék egy lightos ebédet, ha éhes vagyok. Ha az idő engedni, elmennék egy sétára. Tudom, semmi nincs nyitva, de az nem baj. Szeretem a dombokat nézni, amikor rájuk süt a nap, és felfrissít a mindig fújó szél. Aztán ha hazaértem, lehet, hogy kedvem lenne írni, valamit olvasni a neten vagy utánanézni annak, hogyan tanulhatok meg illusztrálni. Tényleg. De az is lehet, hogy legfrissebb kötési projektemen akarnék dolgozni, és a háttérben mehetne valami sorozat, amire annyira nem is muszáj odafigyelni. Közben kint besötétedik, fel lehet kapcsolni a karácsonyi fényeket, és gyönyörködni bennük. Ettől valószínűleg kedvem támadna kiválogatni egy pár karácsonyi receptet, vagy egyszerűen csak örülni annak, amink van, és rájönni (sokadjára), hogy mennyi minden van, amiért köszönettel tartozok.

Hogy olyan munkám van, amit szeretek.

Hogy olyan emberek vannak az életemben, akiket szeretek, és akik viszontszeretnek.

Hogy ‘gondjaim’ és ‘problémáim’ túlnyomó része a bőség zavarából adódik.

Hogy van tehetségem dolgokhoz, és kiválaszthatom, hogy melyik az, amelyet fejleszteni szeretném.

Hogy leírhatok egy ilyen cikket, még akkor is, ha senki nem fogja elolvasni.

Hogy minden nap tanulok valamit, például azt, hogy elég vagyok.

Elég szép, kedves, okos, kreatív, gondoskodó és még sok más.

Sőt, több mint elég.

Azt hiszem, ezt nyugodtan hozzáadhatom a karácsonyi ajándékokhoz.
Szimbólikusan.

One Comment

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s