Az elvárásokról

Azt hiszem, hogy az Amazon elég jól jár velem. Mármint könyvek, hangoskönyvek és magazinok terén. Nekem ezek a gyenge pontjaim, ha online vásárlásról van szó. (Okés, nyugodtan hozzáadhatjuk a listához az illatgyertyákat, fonalakat és kötőtűket.) Évek óta hűséges vásárlójuk vagyok, és fogadni mernék rá, hogy a telefonomon a leggyakrabban használt applikáció az Audible.

Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de én kitüntetném azt az illetőt, aki feltalálta a hangoskönyvet. Praktikus találmány, nem de? Porszívózás, vasalás, sütés-főzés közben szívhatja magába az ember-lánya a tudást. Fejre a fejhallgató, és hajrá! Én különösen szeretem őket sétálva hallgatni, miközben ábrándozok, és a már ismerős angliai tájat szemlélem. Mivel ilyenkor jegyzetfüzet és toll nincs nálam, ezért mentálisan készítek jegyzeteket. Szerintem már az is megesett, hogy egy pillanatra megálltam, és fennhangon kijelentettem: ‘Hm… tényleg … hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe?’ 

Nem véletlenül írom, hogy ‘a mások iránti’, mert ha rólam van szó, akkor hajlamos vagyok nagyon-nagyon szigorúnak lenni, túlbonyolítani a dolgokat, és csak ritkán vagyok elégedett magammal. Gondolom, nem meglepő, hogy ez a magatartás (részben) hozzájárult tíz évvel ezelőtti burn-outomhoz, evészavarom elharapózásához, a pánikbetegséghez, és az ahhoz kapcsolódó depresszióhoz. Azóta azonban sokat tanultam, és habár tudom, hogy az ember alapvetően nem változik, azért alakíthat magán. 

Nem tudom, hogyan rakódik össze az ember születése előtt, de ha magamra / magamba nézek, akkor körülbelül a következőket mondhatom el. Külsőmet egyértelműen a szüleimtől örököltem. Barna szem, sötétbarna haj, állítólag bájos mosoly. Ez eddig tiszta sor. Néhány tulajdonságom is könnyen besorolható: egy adag apás határozottság, eltökéltség, makacsság, egy adag anyás érzékenység és aggódásra való hajlam. S ezen felül van több olyan dolog, amelyek korábbi gének, neveltetésem, tapasztalataim hatására részét képezik egyéniségemnek. Ilyen például a (túlzott) megfelelési kényszer, az extrovert introvertáltság, a különösen erős intuíció, a mások iránti tisztelet és türelem. 

Nyugtalan, harcos (itt elsősorban az önmagammal folytatott belső harcra gondolok), hormonálisan felajzott napjaimban így rendszeresen előveszem azokat a hangoskönyveket, amelyek ilyenkor egy kicsit helyre tesznek. Hiszek abban, hogy az embernek rendszeres önvizsgálatot kell(ene) folytatnia: nem árt dolgokat újra értékelni, néha irányt változtatni is szükséges, s nem egyszer újra kell rangsorolnunk a prioritásokat. Legalábbis én így működök. 

Egyik kedvenc könyvem inspirált például arra, hogy néhány évvel ezelőtt írjak egy fuck-it listát. Bocsánat a durva szóhasználatért. Ez csak azért van, mert a fent-említett könyv címe ez. A szerző Sarah Knight, a könyv címe pedig: The Life Changing Magic of Not Giving a F-ck. (Magyarul egy könyvét találtam meg:, amely a szintén ígéretes Nagy ívben címet viseli. ) Egy könyvhöz hangulat kell, különben akármi legyen az üzenete, nem működik. Valószínűleg, amikor Sarah Knight hangoskönyvét letöltöttem, akkor pont olyanom volt, hogy ‘elegem van a megfelelésből, a folyamatos igyekvésből, meg egy csomó olyan dologból, ami eddig működött és szükséges volt, most azonban már nem az’. 

Érdekes és megdöbbentő, hogy milyen erősek tudnak lenni a berögzült viselkedési és gondolkodási minták, és milyen nehéz változtatni rajtuk vagy megszabadulni tőlük. Még akkor is, ha az ember szíve mélyén egyértelműen érzi, hogy ez már nem passzol. Ilyenkor szoktam a következő idézetre gondolni: “Every next level of life will demand a different version of you.” Hogy is gondolhatom, miért is várom el magamtól, hogy olyan legyek, úgy éljek, mint mondjuk két évvel ezelőtt? Azóta egy csomó dolog megváltozott. Logikus, hogy én is változtam, és változok is. Nos, a lényeg az, hogy Sarah Knight hatására akkor elkezdtem írni egy fuck-it listát, ami már akkor elsőre vagy húsz dolgot listázott, és azóta folyamatosan bővül. (Ha lemaradtál volna róla, a linkre kattintva elolvashatod.)

A múlt héten azonban egy másik könyvet válaztottam ki Audible könyvtáramból. Valószínűleg azért, mert hormonális hatásra enyhén ingatag hangulatban voltam. Pontosan tudtam, hogy mire lenne szükségem: egy kis csendre, egy-két napig semmi kötelezettségre. Egy meleg pulcsi, egy még melegebb pár zokni, zéró tennivaló. Olvasás, filmezés, merengés, kötés, horgolás, magazinok olvasása, mindez a magam ritmusában, és főképpen: lelkiismeret-furdalás nélkül. Először azonban ki kellett szellőztetni a fejemet, így felöltözve-felmaszkolva elmentem sétálni, miközben Professor Mark Williams, Mindfulness – The Eight Week Meditation Programme for a Frantic World című könyvét hallgattam. 

Félreértés ne essék. Nem meditálok minden nap, (tulajdonképpen soha, hacsak a reggeli kávés merengés nem számít annak), nincsenek napi szinten beiktatott mindfulnessz gyakorlataim, rituáléim. Amikor szükségét érzem, előveszem fegyvertáramból azokat az eszközöket, amelyek tapasztaltan működnek. Mint például egy séta. Vagy egy kis tánc. Vagy egy kis színezés, rajzolás. Vagy egy kis kötögetés. Ilyenkor persze gyakorolnom kell a mindfulnessz alapjait: jelen lenni az itt-és-mostban. Elengedni az olyan gondolatokat, mint ‘ki kellene üríteni a mosógépet’, ‘vasalni kellene’, ‘meg kellene írni egy óratervet’, vagy ‘hú, ma még nem jógáztam’. Ilyenkor nincs helye a lelkiismeret-furdalásnak és az ‘ezt kellene, azt kellene’ gondolatoknak. Jöjjenek – menjenek, mint a felhők, én meg csináljam, amit éppen csinálok.

Az elmúlt hetekben úgy éreztem, hogy egy kicsit váltanom kell. Többször is mondtam Matnek, hogy szeretnék több időt szánni azokra a dolgokra, amelyeket szeretek, mindig is szerettem, és tényleg érdekelnek. Belőle ilyenkor megszólal az egyszerű férfi logika: ‘Sweetheart, then do it.’ Neki valahogy ez sokkal jobban megy. Ilyenkor egy kicsit felháborodok. Részben azért, mert tudom, hogy igaza van, részben azért, mert mérges vagyok magamra, hogy miért nem engedem meg magamnak azt, ami ilyen egyszerű.  Elvégre is egy negyvenhatéves, felnőtt nő vagyok, nem? Miért ne tehetném azt, ami jól esik? Legalább egy-két napra? Vagy rendszeresen? 

A mindfulnessz könyv egyik fejezete pontosan erről szól. Miután a szerző felsorolja a mindfulnessz jótékony hatásait, minden fejezet végén van egy gyakorlat, amit tetszés szerint el lehet végezni. Én többel kapcsolatban úgy döntöttem, hogy kihagyom őket. Mint például mindfulnesszesen megenni egy szem mazsolát, tíz percen keresztül, struktúráját és minden ízét, aromáját érezve. No, thanks, ezt inkább dobbantom. A body scan meditáció sem vonzott annyira. Volt azonban egy gyakorlat, amit mintha nekem írtak volna. Valószínűleg éppen ezért ragadta meg a figyelmemet. Hogyan a hangzik? Egyszerűen. Íme. 

1. Tedd fel magadnak a következő kérdést: Mi volt az az elfoglaltság, amelyet korábban, például gyerekként nagyon szívesen csináltál? Amikor megszűnt idő és tér, és teljesen belefeledkeztél valamibe? Én például órákon keresztül tudtam egy könyvbe merülve ábrándozni a világ dolgairól. Napokat töltöttem azzal, hogy összegyűjtöttem a házban minden régi magazint, majd módszeresen átlapozva őket kivágtam a számomra érdekes cikkeket, és gyártottam egy új kiadványt. Szerettem sminkelni, öltözködni, rajzolni, táncolni, a természetben lenni. Később, fiatal felnőtt koromban, imádtam moziba járni, táncolni, szombat délutánonként pedig órákat üldögéltem kedvenc kávézóm hosszú tölgyfa asztalánál magazinokat olvasgatva. Téli estéken ajándékokat készítettem, és mindig is érdekelt a japán és a skandináv dizájn. Aztán később jöttek az önfejlesztő- és hangoskönyvek, amelyek valahogy mindig arra inspirálnak, hogy írjak. 

2.  A következő lépés: Szánj minden nap legalább fél órát újra felfedezett, kedvenc elfoglaltságodra. Professor Williams külön kihangsúlyozza, hogy ne várd meg, amíg időd lesz rá vagy kedved lesz hozzá. Egyszerűen iktasd be azt a fél vagy (még ideálisabban), egy órát és egyszerűen csináld. 

3. A harmadik lépés pedig: Engedd el a minden bizonnyal felbukkanó, elvárásokkal kapcsolatos gondolatokat. Például: ‘Mit gondolnak, hogy én itt, fényes délután csak ülök és olvasok? Nem kellene elkezdeni vacsorát főzni? Nem kellene edzenem egyet? Hm … a nappaliban is összepakolhatnék…’ Szerintem ez a legnehezebb rész. Ilyenkor, akármilyen erős is a kísértés, hogy a saját vagy mások elvárásainak megfelelj, engedd el azokat. 

Tudom, hogy a mai rohanó világban, amikor mindenki a nap huszonnégy órájában elfoglalt, mindez elméletben sokkal egyszerűbbnek hangzik, mint gyakorlatban, de szól mellette egy szerintem nagyon fontos érv: a saját érdekünkben tesszük. Nem dől össze a világ, ha nem mindig mi érezzük magunkat mindenért és mindenkiért felelősnek. Megvár a mosatlan, az ajándékvásárlás, és kockahasat sem az alatt a fél óra alatt építenénk magunknak. Mindenki megérdemel egy kis elvárásmentes én-időt. Mert ha töltekezünk, és jól érezzük magunkat, akkor többet jelenhetünk mások számára is.

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s