Utazás, karantén, miegymás

Egy korábbi cikkben már említettem, hogy február 13-án Angliába érkeztem. Azóta majdnem eltelt kilenc hónap, és bizony történt egy és más. Itt üldögélve az íróasztalomnál (a tévében Tottenham meccs, én szolidaritásból, innen a háttérből szurkolok, és nagyon úgy teszek, mintha vágnám a játékot) megszállt az ihlet, hogy írjak egy rövid beszámolót. Ja, kintről távoli tűzijáték ropogása hallatszik be, mert ma van Guy Fawkes napja. Nos, de lássunk hozzá a beszámolóhoz.

Szeptemberben megvettem egy repülőjegyet a Ryanair Bristol-Budapest járatára. Halogattam már egy ideje. Nyáron többször elgondolkodtam azon, hogy talán ideje lenne Magyarországra látogatnom, de valami mindig közbejött. Tudom, sovány mentség. Az igazság az, hogy beleszoktam az itteni életbe, még akkor is, ha az tavasszal és nyáron meglehetősen korlátolt volt. Itthonról dolgoztam minden nap, sehová nem jártunk (eleinte azért, mert nem lehetett, aztán meg azért, mert rájöttünk, hogy nincs rá különösebb igényünk), maximum erdei túrákra vagy a tengerpartra. Júliusban Bristolból is elköltöztünk, berendezkedtünk, szoktuk az új helyet. Ahogy magunk között mondani szoktuk: eseménytelenül esemény-teljesen teltek napjaink, Vagy egy kicsit póré nyelven: elvagyunk, mint a befőtt. Valahogy nem vonzott az repülő út, a(z állítólag) körülményes utazás, a karantén, az esetleges fertőzés veszélye, és az attól való félelem, hogy esetleg nem tudok visszajönni. Mert ugye Mat brit állampolgár lévén nem utazhatott akkor sem, és most sem Magyarországra csak azért, hogy ott legyen velem, meglátogassa a családomat, és úgymond nyaraljon egy kicsit.

Amikor megtudtam, hogy a Tesómék októberre terveznek egy otthoni látogatást, az már vonzóbban hangzott. Még akkor is, ha időközben kiderült, hogy az itteni negatív covid-teszt ott semmit nem ér, és akármilyen jófejek vagyunk, tíz nap karantén fog ránk várni. Sebaj, a jó társaság adott, a többi meg egyszerűen rendben lesz. Szóval, október 3-án hajnalban útra-keltünk.

Azt sejtettem, hogy nem lesz sok utas, de a bristoli repülőtér üressége azért meglepett. Szerencsére a Starbucks nyitva volt, így meglett a reggeli kávé, de azon kívül minden hely pangott. A repülőgépen szerintem húszan, ha voltunk. Nem hobbim a repülés. Mindig szoktam egy kicsit félni, de általában szóba elegyedek valakivel, vagy egyszerűen megnyugtat a tudat, hogy rajtam kívül sokan utaznak. Most azonban ezt törölhettem a listáról. Maszk, csend, instrukciók, felszállás, fölöslegesen felkínált ételek és italok, és természetesen az elmaradhatatlan turbulencia-öt-perc. Az út sokkal hosszabbnak tűnt, mint általában, de szerencsésen megérkeztünk, és elkezdődhetett a papírtöltögetős, azonosítós, információs rész.

Hajrá, karantén.

A vámnál mindenki nagyon barátságos és segítőkész volt, Leellenőrizték az adatainkat, megkaptuk a piros cédulát (egyet még szuvenírbe is eltettem), és a szükséges utasításokat: október 12-e éjfélig szigorú otthon-maradás. Megértettünk mindent? Igen. Van esetleg valamilyen kérdésünk? Nincs. Hajrá, elindulhattunk Debrecen felé. A két és fél órás út kellemesen és meglepően gyorsan telt. Kedves sofőrünk up-to-date információval látott el a magyarországi helyzetről, én pedig cserébe felvilágosítottam az angliai dolgokról. Remélem, nem fárasztottam le túlságosan. Ezt csak azért írom, mert amikor megérkeztünkkor Anyunak azt mondta, hogy ‘milyen aranyos és beszédes a lánya!’, nem tudtam, hogy ezt burkolt kritikának vagy automatikusan őszinte bóknak vegyem. Hát, igen, jó volt megérkezni: megörülés, egy-két könnycsepp, lecuccolás, berendezkedés, a lakás újra felfedezése, mert furcsa vagy nem furcsa,, az eltelt hónapok után olyan újnak-idegennek hatott az egész. Az a ‘jé, itt van Nespresso-m!’ vagy ‘ó, el is felejtettem, hogy van egy pár bordó Conversem is..’ vagy ‘hol is tartom a vattapamacsokat?’, meg ilyenek effektus.

Mit mondjak? Alapvetően egy felelősségteljes és engedelmes típus vagyok, így eszembe sem jutott, hogy megszegjem a szabályokat. Különben is, alig léptünk be a lakásba, már csörgött is a mobilom, és egy nagyon kedves hölgy a járványügytől érdeklődött, hogy minden rendben van-e, esetleg segíthet-e valamiben. Aztán a rendőrségtől jött üzenet a Házi Karantén applikáció letöltésére. Szóval, szabályt szegni nem állt szándékomban, és magamban felsoroltam a karantén összes pozitív hozományát. A tíz nap eltelik gyorsan. Dolgozok, mint máskor, megkérem az összes orvosi vizsgálatra az időpontokat, olvasok, filmezek, időt töltök a családdal. Aztán ha lejár a karantén, találkozok Anival,megisszuk a szokásos capuccinonkat a Volt Egyszerben, aztán megyek shoppingolni. Nem mintha bármire is szükségem lenne. Ja, és amire már hónapok óta vágytam: megeszek egy fagyit. Az utcán. Tölcsérből. Ez Angliában egész nyáron kimaradt, és nem egyszer elszomorított egy cseppet. Számomra ez élet apró örömeihez tartozik tölcsérből fagyit enni, ha lehet, napsütésben. Gondolom, másnak is vannak ilyenjei.

Úgy is lett: a tíz nap hipp-hopp eltelt, és szabadulásom első napján már mentem is a Medicoverbe, ahol négy alkalommal kellett megjelennem a szokásos éves rutin vizsgálatokra. Hab a tortára alapon egy covid tesztet is csináltattam, ami negatív lett. Nem mintha nagy jelentősége lett volna akkor, de gondoltam, ártani nem árt, már csak azért sem, mert Angliában írtó nehéz lett teszthez jutni. A legkorábbi és legközelebbi időpontok is napoknyira és több mérföldnyire voltak. Miután kiderült, hogy minden rendben van – lekopogás az asztalon, kopp, kopp, kopp- eljött az ideje, hogy élvezzem a szabadságot. És itt jön az érdekes rész: azon kívül, hogy sétálhassak a parkban vagy találkozhassak a családommal, nem vonzott semmi. Nem mintha nem lett volna kedvem kávézni, trécselni és a boltokat járni, de nem akartam bevállalni annak a veszélyét, hogy valamit összeszedek, és veszélyeztetem aranyos, hathónapos unokaöcsémet vagy a szüleimet. Angliában egyáltalán sehová nem jártunk március óta. Többször is megfordult a fejünkben, hogy milyen jó lenne valamit meginni egy pubban vagy elmenni vacsorázni, esetleg beülni egy moziba. De az, hogy maszkot viseljünk, maximum másfél órát maradhassunk, bosszankodjunk azon, hogy más miért nem viseli helyesen a maszkot, utána fürdés, kézmosás, fertőtlenítés, egyszerűen too much fuss about nothing-nak tűnt. Biztos egyeseknek öregesen hangzik (én negyvenhat vagyok, Mat ötven), de rájöttünk arra, hogy itthon is mindenünk megvan.

Halloween, egy kis móka, egy kis kacagás. Miért is ne?

Rászoktunk arra, hogy eljárunk a tengerpartra, sétálunk az erdőben vagy a folyó mentén, piknikezünk, és szociális kapcsolatainkat is minimalizáltuk. Sokszor meglepődtünk azon, hogy mások a pubokba járnak, mintha minden rendben lenne, fiatalok csoportosan buliznak, és igen, ami a legérthetetlenebb, hogy még mindig van, aki nem visel(i helyesen) a maszkot, ahol az elő van írva. Rajtam például mindig van. Még akkor is, ha csak az utcán sétálok. Shoppingolni sem mentem. Mit is vennék? Az elmúlt nyolc hónap alatt kiderült,, hogy ruhatáram nagy része fölösleges, ha pedig mégis szükségem volt valamire, akkor azt megrendeltem online. Igazi jó haverom lett az amazon. Kötőtű, gyertyák, könyvek, sampon, krém, párnahuzat, bármi, ami kell, hipp-hopp rendelés, és másnap már itt is van. Szóval, lehet, hogy remetésen hangzok, de megtanultam sokkal, de sokkal egyszerűbben élni.

Szerencsére dolgozni itthonról is tudok, és tulajdonképpen nekem már két éve home office van. Megtanultam értékelni az apró dolgokat. Megszerettem az angliai életünket is. Persze sajnálom, hogy nem utazhatunk Skóciába, Guersney szigetére vagy a Tó-vidékre, ahogy azt elterveztük, de ez van. Ha néha kitör belőlem a hiszti, az vagy a hormonok miatt van, vagy azért, mert a hírek hatására elkap az aggodalom. Aztán persze az ember belátja, hogy ez van, ezt kell szeretni, és ebből kell kihozni a legjobbat.

Ideal lockdown weather

Visszatértem előtt – október 20-ra foglaltam jegyet – ki kellett töltenem egy locator form-ot, amit természetesen megtettem. Amint landoltam Bristolban, be akartam mutatni, de a nagyon kedves hölgy csak egy másodpercnyi pillantást vetett telefonom képernyőjére, majd megkérdezte, hogy tisztában vagyok -e azzal, hogy tizennégy napig karanténban kell lennem. Igen, feleltem. Felvettem a csomagot, Mat már várt, és egy órával később már itthon is voltam, Eszembe sem jutott, hogy elhagyjam a házat az elkövetkezendő két hétben, mert mi van, ha ellenőriznek, mint otthon, és ugyan ki akarna több ezer fontos büntetést fizetni. Habár hivatalosak voltunk egy szűk családi Halloween party-ra, úgy döntöttünk, hogy itthon maradunk. Elvégre is karanténban vagyok, és különben is teljesen jól elvagyunk: beöltöztünk sütöttem egy tökös pitét, este pedig filmeket néztük. Na, ma reggel telt le a tizennégy nap self-isolation. És erre? Boris Johnson bejelentette, hogy holnap reggeltől négyhetes lockdown kezdődik. És én erre? Itthon vagyok, dolgozok, blogolok, és szerintem este megnézzük a The Trial of the Chicago Seven-t. Egy szokásos minden nap.

Yep. Here we go again.

Hogy milyen lesz a második lockdown? Nem tudom. Biztos lesznek frusztráló pillanatok, de ami engem illet, ami minket illet, március óta körülbelül 80%-os folyamatos lockdownban élünk. Hogy segíteni fog-e bármit is? Nem tudom. Szerintem senki nem tudja. Mindenesetre unatkozni nem fogunk: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. És persze kézmosás. És maszk. És, Stay, At. Home.

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s