Mi újság Angliában?

Vagyis helyzetjelentés hat hónap után. 

Pontosabban hat hónap, tizenhat nap után. Nem mintha rovátkáznám az eltelt napokat, de tény, hogy február 13-án landoltam a bristoli reptéren. Lazán vidám hangulatban voltam, és magabiztos léptekkel indultam a busz felé, amely elvitt az állomásra, majd taxiba pattanva vettem az irányt Avon Park felé. Mindig beszélgetek a taxisokkal. Általában ők is csevegős hangulatban vannak, én pedig szeretem a történeteiket hallgatni. Abba a tíz percbe belefér, aztán mindenki megy a maga útjára. Csacsogós sofőröm be is számolt a legfrissebb bristoli hírről: új Banksy-t lepleztek le a város egyik pontján, és mit ad az ég, pont tőlünk két utcányira! Egy Valentin-napi ihletésű graffitiről volt szó, amit utunk során meg is tekinthettem. Íme, erről lenne szó:

2AD595AB-E99C-43CA-A9AC-9B886B565F8D

Akkor még nem tudtam, hogy egy-két hónapra tervezett ‘nyaralásomból’ több, mint egy fél év lesz. Az volt a tervem, hogy szépen-lassan felfedezem a várost, innen folytatom a munkámat, aztán majd meglátjuk. A felfedezés sikerült, hiszen minden hétvégén besétáltunk a városközpontba, és lett egy-két kedvenc helyünk. A kedvenc lista első helyére a Watershed Cinema-t tenném. Nemcsak fekvése miatt – hatalmas, üvegezett második emeletéről gyönyörű kilátás nyílik a folyóra és a városra -, hanem filmkínálata miatt. Szerencsére még a lockdown előtt sikerült megnéznünk egy-két gyöngyszemet: Little Joe, Dark Waters és utoljára a Radioactive premierjét. Emlékszem, amikor a premier után, március 8-án a moziból kilépve már feltűnt, hogy sokkal kevesebben voltak a Cabot Circus környékén, és általában. Néhány nappal később minden bezárt.   Egy időre búcsút mondhattunk kedvelt charity shopos kiruccanásainknak, odaveszett jó pár koncertjegyünk, de szerencsére a Paprika Shop módosított nyitvatartással üzemelt. Nem mintha életbevágóan fontos lett volna, de hát csak ott lehetett konyakmeggyet kapni, rám pedig egy hónapban egyszer rám tört a konyakmeggyeteheték.

Azóta eltelt a tavasz, és lassan közeleg a nyár vége. Időközben a nagyvárosból vidékre költöztünk. Somersetbe. Ha kinézek a nappali ablakán, akkor a Quantox dombjait látom. A környéken kellemesen lehet sétálni és túrázni, amennyiben az idő engedi. (Az elmúlt három napban folyamatosan zuhogott az eső, de szerencsére ma süt a nap, és ezt bizony megtanultam értékelni.) Érdekes, hogy mennyire meg tud változni az ember élete, és habár szokott frusztrálni az, amit a hírekben látok és hallok, zen módra az elfogadás és a hozd-ki-belőle-a-legjobbat hozzáállást igyekszem alkalmazni. Nem mindig (volt) könnyű, de azt hiszem, az a legbölcsebb.

A89A4BED-EE93-4281-A922-3B7E6A0A2A47
North Pemberton view
CCED0824-E797-40E2-AE07-991F322DB275
Quantox hills

Szóval, eddig ez a leghosszabb idő, amit Angliában töltöttem. A hollandokat ott létem tizenhárom éve alatt sikerült alaposan kiismernem, és be is illeszkedtem. Túlságosan is. Most valami hasonló történik itt is. A hollandiai kalandból tanulva tudom, hogy mire kell odafigyelnem: nem kell a magam árán alkalmazkodnom, teljesen normális, ha alkalmanként honvágyam van, és felbosszant ez-az. Mondjuk az időjárás. Vagy a hírek. Jobb, ha értékelem azokat a dolgokat, amiket felfedezek és tetszenek, ami pedig kevésbé szimpatikus, azokat elfogadom vagy ha lehet, kerülöm. Amin például gyakran elmosolyodok az az, hogy milyen gyakran hívnak itt ‘love’nak vagy ‘darling’nak. És ez alatt nem az itthoni kommunikációt értem, hanem mint például ma, a bolti konverzációt. Állok a pénztárnál, a pénztáros hölgy pedig kedvesen megkérdezi, hogy ‘Are you alright, love? Do you need a bag?’ Tudom, hogy ezt minden egyes vásárlónak elmondja, valahogy mégis jól esik. Erre csak mosolyogva lehet válaszolni, nem? Nagyon megszerettem a fish and chipset is. Eleinte ódzkodtam a zöldborsó pürétől (also known as mushy peas), aztán rájöttem, hogy tök finom. Ecetet természetesen mindig kérek a sült krumplira, extra sokat. A szekrényből nem hiányozhat a barna szósz (brown sauce), a Marmite (élesztő paszta) és a legkeserűbb narancslekvár (bitter orange marmalade). Tudom, ízlések és pofonok. Ha édességet kell választani, akkor trifle, custard és mindenféle puding, köszönöm szépen, nem. Maradok a répatortánál vagy a sajttortánál.  Cukorkából pedig liquorice (medvecukor). Persze, mindent csak mértékkel.

Néhány héttel ezelőtt először volt részem igazi Sunday roast-ban. Walesből érkezett csomag, ami nem mást rejtett, mint egy szép darab bárányt. Mat ki is jelentette, hogy ebből aztán vasárnapi rostélyos lesz. Egy: az ismerőse, aki küldte, ragaszkodott hozzá, hogy képet szeretne a vacsoráról. Kettő: ő is megkóstolt mindent Magyarországon, és ez vica versa rám is vonatkozik. Legyen. Beszereztünk minden hozzávalót: rozmaringot, fokhagymát, sárgarépát, a megfelelő burgonyát, paszternákot, plusz az elmaradhatatlan menta szószt. Mit mondjak? Nagyon finom volt. Legutóbb gyerekkoromban ettem bárányt egy-két kerti főzőcskézés alkalmával, aztán következett egy harmincéves vegetáriánus korszak, amikor is mindentől tartózkodtam, ami hús. Most meg itt ülök, és báránysültet eszek? Hát, igen. Az emberlánya változik. For the record: it was truly delicious. Tévedés ne essék, nem ez a szokásos vasárnapi menetrend. Annak ellenére, hogy sokan vasárnaponként egy pubba mennek elfogyasztani a Sunday roast-ot, mi az ilyeneket inkább különleges alkalmakra tartogatjuk.

D7DA0F47-05DD-4DAB-9F2E-3291ECACDF65
Sunday roast, homemade
2ABBF22A-8210-4823-A3B6-86B6B55EA66C
Cider test

Hiába nyitottak ki néhány hete a pubok és az éttermek, mi nem járunk egyikbe sem. Nem csak a vírus miatt. Azelőtt sem tettük. Szívesebben főzünk itthon, ami pedig az italokat illeti, nem vagyunk nagy ivók. Ami viszont szinte már hagyománnyá vált, az az, hogy minden héten veszünk egy üveg sört (ez a férfi oldal) és egy üveg cidert (ez a női oldal). Olyan kiadást vagy ízt, amit nem ismerünk. Ma például a Sadler’s Peaky Blinders Rhubarb Cider kerül tesztelésre. Megláttam a boltban, és egyből a Peaky Burgers jutott róla eszembe, és gondoltam, miért is ne? Soha nem tudok meginni egy üveggel, szóval egy pohárka lesz belőle. Ebből valószínűleg kiderült, hogy a Guinnesst nem sikerült megkedvelnem, és Somerset különben is a cideréről híres (és a dombjairól, meg a fonott nádkosarairól). Leírni is butaság, de amikor a múltkor hatalmas szélben a dombokon keresztül hazafelé sétáltam, rendesen úgy éreztem magam mint Elizabeth a Büszkeség és Balítéletben. Darcy persze a láthatáron sem volt (ő éppen tévézett a nappaliban), de ahogy a hideg szél kipírosította az orcámat, és az eső is elkezdett cseperegni, közben pedig a mindig zöld dombokat néztem, egy kis angol, romantikus hősnőnek éreztem magam. (Nem, utána nem teáztam, és nem is ültem le hímezni az ablak elé.)

Természetesen szoktam azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha beköszönt az igazi angol esős ősz? Amikor a napok rövidebbek, és nem nagyon lehet kimozdulni? Nem fog hiányozni a nagyváros? Nem fog nagyon lehangolni a hideg, és a napsütés hiánya? Nem leszek honvágyasan magányos? Főleg ebben az időszakban, amikor utazni sem egyszerű? Aztán arra jutok, hogy lehet. De az is lehet, hogy egyáltalán nem. Majd kiderül. Elvégre is tekinthetek úgy a dologra, hogy alkalmam és lehetőségem van egy más országban élni, ami érdekes. Biztos lesznek kihívások, de hol nincsenek ilyen vagy olyan formában? Visszatartott ez valaha is valamitől, amit próbára érdemesnek tartottam? Nem. És megint itt köszönt ránk a már korábban említett bölcsesség: egyszerre csak egy napot, hozd ki belőle a legjobbat, aztán majd meglátjuk.

 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s