Könyv: kilencedik rész

Most parents try really hard to give their kids the best possible life. They give them the best food and clothes they can afford, give their own kind of take on training kids to be honest and polite. But what they don’t realize is no matter how much they try, their kids will get out there. Out to this complicated little world. (Thisuri Wanniarachchi, Colombo Street)

1989. októberében kerültem a szerencsi Bocskai István Gimnáziumba. Ez helyileg annyit jelentett, hogy búcsút mondhattam a vasárnap este utazok a koliba, és pénteken délután utazok haza életmódnak. Ehelyett minden reggel felszálltam a sarki megállóból induló hetes buszra, ami egy átlagos hétköznapon dugig volt munkába indulókkal és diákokkal, majd délután fél háromkor vagy fél négykor hazabuszoztam. Aztán másnap kezdődött az egész elölről. Nem voltak szobatársaim, kolis haverjaim. Nem volt délutáni szilencium, városban való barangolás, esti tévézés a közösségiben, és nem volt villanyoltás. Ehelyett ha esett az eső, vagy lekéstem a buszt, Apu szívesen bevitt. Nagyi minden délután ebéddel vagy valamilyen finomsággal várt. A saját íróasztalomnál csináltam a házi feladatomat, esténként módszeresen bepakoltam a táskámat, majd a nagy szobában tévéztem a családdal. (Ez volt a Dallas-os és Twin Peaks-es időszak. Gondolom, erre a generációmból többen emlékeznek.)

Most próbálok visszagondolni (ilyenkor szoktam a homlokomat ráncolni, ami Anyu szerint egy nem kívánatos szokás, ami előbb-utóbb mély barázdákkal fog végződni, és különben is szerinte sokkal jobban áll, ha mosolygok), hogy szomorú voltam-e vagy hiányzott-e a nagykállói diáklétem. Nem emlékszem. Valószínűleg túlságosan lekötöttek a praktikus dolgok. Melyik osztályba fogok járni? Milyen tagozatra? Milyen könyvekre lesz szükségem? Azokat hogy tudjuk beszerezni? Be kell-e pótolnom valamit? Mert hát, igen. Egy évet veszítettem. Nulladikban ‘csak’ németet tanultam, ezért a gimi első osztályában kellett kezdenem. Ez abszolút nem zavart, mert különben is öt év alatt végeztem volna. Egy év ide vagy oda nem tűnt problémának. Mint kiderült, egy matematika tagozatos osztályban fogok startolni, ahol ráadásul két új nyelvet is fel kellett vennem, az angolt és a franciát. A német szóba sem jött, mert a középfokú nyelvvizsgám már megvolt, így nem lett volna mit tanulnom.

Az első napról csak szelektív emlékeim vannak. Azt hiszem, egy világos lila felső volt rajtam. Lehet, hogy farmer és valamilyen sportcipő. Gyanítom, hogy fehér. (Nem a farmer, mert az mint tudjuk, kövérít, hanem a cipő.) A hajam rövid volt, az alakom vékonyka. Negyven kiló körül mozoghattam, már amennyire korábban említett piros és viseltes fürdőszoba mérlegünkben megbízhattam. Van egy osztálykép, ami később, azon az éven készült. Elég ijedtnek és komolynak látszok rajta. Így felnőtt fejjel egyáltalán nem tetszek magamnak, de azt hiszem, kevés tini néz ki tökéletesen abban a transzformációs, tizennégy-tizenöt éves periódusban. Én alapból nem voltam magammal kibékülve, és ezen karcsú vonalaim semmit nem változtattak. Ennyit az anorexia ha-majd-lefogysz-boldog-és-magabiztos-leszel illúziójáról. Ja, amúgy ha valaki, mondjuk egy jövőbe látó fairy godmother akkor megmutatta volna, hogy milyen leszek harminc év múlva, megnyugodtam volna. Ám akkor csak azt láttam, hogy esetlen vagyok, és egyáltalán nem találom a helyem. És az a frizura? De erről ennyi elég is.

Amikor beléptem a gimi épületébe, egy kicsit meghökkentem. A magas mennyezet, a körfolyosók, az aulából és a lépcsőről áradó zsingés-zsongás lefagyasztott. Nagykállóban, a nulladik év alatt minden olyan kicsinek, családiasnak, és áttekinthetőnek látszott. Mit fogok itt csinálni? Honnan tudom majd, hogy hova kell mennem? Első látásra nem volt egy nyugodt hely vagy egy csendes sarok, ahová elbújhattam volna. Az új osztályfőnököm lelkesen köszöntött, csicsergett, mint egy kismadár. Ez jutott róla eszembe először: egy fülét, szemeit folyamatosan minden irányban nyitva tartó, mindent halló, mindent látó, energikus, fáradhatatlan kismadár. Fürge lépteivel és eleven kézgesztusaival mutatta az utat a tanáriba. Ott lettem először bemutatva. Természetesen meg voltam illetődve, mert a tanári nekem akkoriban olyan megközelíthetetlen, fontos helynek tűnt, tele csupa elkötelezett, felnőtt, munkáját végző emberrel. Persze, amikor tizenöt évvel később Hollandiában én is tanárként dolgoztam, rájöttem, hogy semmi különös nincs egy tanáriban. Éppen olyan munkahely, mint a többi, ahol mindenkinek megvan a saját kis asztala, ahol a szünetekben lehet kávézni és ebédelni, és szinte kötelezően ki ‘kell’ beszélni a diákokat. Szerettem. Azt is, hogy ha nem volt kedvem társasághoz, akkor a tantermemben maradhattam.

Nos, de térjünk vissza az első naphoz. Hírből ismertem néhány tanárt, és reméltem, hogy a ‘jobbak’ engem fognak tanítani, a többiekkel pedig majd csak sikerül megbarátkoznom. Így utólag érdekelne, hogy nekik vajon milyen infójuk volt rólam. Itt van az új lány, aki anyanyelvi szinten beszél németül? Na, majd meglátjuk, hogy megy neki az angol és a francia? Reméljük, hogy jó osztályba tettük be. Ismeri valaki a családját? Hát, kitűnővel végzett, biztos nem lesz vele baj.Az is lehet, hogy semmit nem tudtak vagy gondoltak rólam, és nem voltam más, mint egy új diák, akit logisztikailag és adminisztrációsan be kellett iktatni a rendszerbe.

A tanári után következett az osztályterem. Hú. Ha. Október közepe környékén bekerülni egy új osztályba, ahol ráadásul a diákok hetven százaléka általános óta ismerte egymást,?Elég annyit mondani, hogy eleve kívülállónak és furcsának éreztem magam. Lehet, hogy hallottak már rólam, lehet, hogy nem. Fogalmam sem volt. Úgy voltam vele, hogy először tanulásra koncentrálok, aztán majd beilleszkedek valahogy. Volt egy pár új dolog. A kinti udvar, ahová ki lehetett menni a szünetekben. A menza, ami a tornateremre nézett. (Áldottam az eget, hogy nem voltam menzás. Legalább nem kellett ismerkedve, társalogva ebédelnem.) A felsőbb évesek, a ‘nagyok’. Nulladikban csak mi voltunk hetvenketten, mindenki egykorú, mindenki új. A magunk kis közössége. Itt meg? Több száz másik diák. A tesi óráktól előre rettegtem, mert ki a fene akarja, hogy lássák és figyeljék? Aztán ott volt az órarend, ami totál másképp nézett ki, mint ahogy azt megszoktam. A házi feladatok jellege, a szóban feleltetés és az órák száma.

Hm, azt hiszem, a gimiről ennyi elég is. To make a long story short, a magam módján sikerült beilleszkednem, a tanulás sem okozott különösebb gondot, a fizikát kivéve. Valahogy nem komáltuk egymást. Az angolt és a franciát nagyon szerettem, kedveltem az irodalmat és a történelmet is, a többit tanultam, mert kellett. A tesitől változatlanul viszolyogtam. Esetlen voltam, utáltam a tornaruhát, és egyszerűen nem értettem, hogy miért kell olyan dolgokat csinálnom, mint a szekrényugrás, a kötélmászás, a kislabdadobás és a távolugrás. Se alkatom, se tehetségem nem volt egyikhez sem. És hogy ezekre még jegyet is kapok? Stressz, stressz, s szégyen. Szerintem a testnevelésnek az lenne a lényege, hogy megszerettessék a mozgást az emberrel, és mindenki megtalálja a sportnak azt a formáját, amelyik a legjobban illik hozzá. Utólag az evezést, a versenybiciklizést, a táncot vagy valamilyen küzdősportot választottam volna, erre azonban nem volt lehetőség. Azóta biztos változtak az idők, de akkoriban, ha testnevelés szerepelt az órarenden, a napom eleve borúsan indult.

A négy év aránylag hamar eltelt. Szereztem barátokat, volt részem jó élményekben, de igazából csak szerettem volna letudni az egészet. Nem voltam kiemelkedő tanuló, kivéve a két nyelvvizsgát, amit harmadikban sikerült megszereznem. Különösebb büszkeséggel nem töltött el, mert egyszerűen szerettem a nyelveket, és ha egy nyelvvizsgával ki lehet váltani az érettségi egy részét, miért is ne?

És hogy mi történt még az első év alatt? Az, hogy meghíztam. Szó szerint kikerekedtem. Vékonyka lányból ducivá változtam. Néhány hónap leforgása alatt. Semmit nem értettem az egészből. Egyszerűen nem tudtam megfogni, hogy mi történik a testemben, és hogy lettem olyan holdvilágképű, hogy mosolyogni is alig mertem, mert nem akartam, hogy a fejem még kerekebb legyen. Minderre persze orvosilag volt logikus magyarázat, de akkor abból édeskeveset értettem. Csak annyit tudtam, hogy tiniéveimben nem szerettem magam, se kívül, se belül. Frusztrált voltam, gyakran szomorú és magányos. Nem folyamatosan, de az idő nagy részében. Ezt pedig kimutatni nem igazán akartam, mert tulajdonképpen hálásnak illett lennem azért, hogy kaptam egy esélyt egy új iskolában, és megint ‘normális’ lett a súlyom. Hát, igen. Ez igaz. Kivéve, ha az emberlánya nem az, aki igazán lenni akar.

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s