Helyzetjelentés Angliából

Mint már említettem, augusztus 13-án múlt hat hónapja, hogy Bristolban landoltam a Ryanair járatával. Ha valaki akkor azt mondta volna, hogy augusztusban még mindig itt leszek, ráadásul nem is Bristolban, hanem Bridgwaterben, akkor enyhén kételkedtem volna a szavaiban. Ha pedig erre azzal vágott volna vissza, hogy bizony ám, ráadásul közel négy hónapot lockdownban fogsz tölteni, hát, azt hiszem egy vállrándítással tovább álltam volna. És tessék. Most be kellene látnom, hogy igaza volt. Elvégre is itt ülök a nappaliban, az ablakon keresztül szabad kilátásom van az esős, somerseti tájra, és még otthon is érzem magam. Február 13-a pedig nagyon-nagyon messzinek tűnik.

Március második hetében jelentették be, hogy a koronavírus miatt lockdown lép érvénybe. Mindenki maradjon otthon, kivéve az, akinek a munkája miatt ez nem lehetséges: ápolók, bolti eladó személyzet, sofőrök, postások, stb. Emlékszem, milyen zavarodott pánik lebegett a levegőben a boltban: mindenki igyekezett mindenből beraktározni (arra a mai napig nem jöttem rá, hogy miért a wc-papír fogyott el elsőnek), az emberek tolakodtak, a gyógyszertárakban percek alatt elfogyott a kézfertőtlenítő, a vitaminok, a lázmérők. Bevallom, én is féltem. Az első hetekben azon szurkoltam, hogy nehogy megbetegedjek / megbetegedjünk. A híradót egy hét után már nem is néztem. Nem akartam tudni, hogy hányan betegedtek meg, hányan haltak meg, és hogy ez vajon rosszabbodni fog-e, és meddig tarthat. Habár a munkám miatt amúgy sem kellett eljárnom sehová (ez az online tanítás előnye), sokszor bezártnak éreztem magam. Elvégre is mindig szívesen sétáltam a városban, ültem be spontán egy-egy kávézóba, szerettem a charity shopok polcait böngészni, és a heti kikapcsolódás number one a Watershed mozi volt. Ezt pedig egyelőre el kellett felejteni. De hát az ember alkalmazkodik, és lassan beleszoktam / beleszoktunk az új rendszerbe. Maradt a Netflix és az Amazon Prime, a napi fél óra séta, felmaszkolva az Avon partján. Minden csütörtökön este, pontban nyolc órakor pedig hűen tapsoltunk az ablakon kihajolva az NHS munkatársainak. Ilyenkor volt alkalom átkiabálni a szomszédonak is, és megkérdezni, hogy ők hogy viselik a karantént.

Mint kiderült, mindenki másképp. A szemben lakó család fiatal feje egy egész garázst felépített. Minden nap szorgoskodott rajta vagy 6-8 órát. Gyakran figyeltük az ablakból, ahogy kalapál, fűrészel, szegecsel, majd a nap végén elégedetten szemléli két keze munkáját. Volt, aki kocogni kezdett. (Komolyan mondom, soha nem láttam ennyi futót az utcánkban. Mintha egyszeriben mindenki a new yorki – vagy londoni? – maratonra készült volna.) Az egyik hölgy feltűnően sokat járt a szelektív hulladék lerakóponthoz, és kifigyeltem, hogy általában boros üvegeket deponál. Ezek szerint ő italba fojtotta frusztráltságát, bánatát. Egy másik család a terasz talapzatát festette szivárvány színűre: ezzel a gyerekeket is lefoglalták egy kis időre, és az NHS-nek is kedveskedtek. Két legyet egy csapásra. Ami engem illet: rendületlenül dolgoztam, szabadidőmben pedig  sétáltunk egyet a folyó parton, és megnéztünk minden olyan filmet, ami a kívánság listánkon volt. Arról letettem, hogy a közeljövőben bármikor is hazalátogassak, egyszerűen nem akartam kockáztatni. Különben is, a modern technikának köszönhetően napi szinten tudtam tartani a kapcsolatot a családommal és a barátaimmal. Az utazás. Az hiányzott. Vonatozni, kocsikázni, kiruccani a tengerpartra vagy valamelyik erdőbe, meglátogatni a Tesómékat. A spontánság. Ha belegondoltam, hogy elugrani egy Cola Zéróért a boltba kb. másfél órát jelent (maszk, sorban állás, várakozás, fertőtlenítés stb.), akkor elég hamar letettem róla. Ebben az volt a pozitív (ami mára csak jobban megerősödött), hogy rájöttem: sokkal kevesebb dologra van szükségem, mint gondoltam volna. Mire pedig május, majd lassan június lett, a karantén, a maszk, és a maradj otthon, ha tényleg nem kell menned sehová lett az új ‘normális’.

A megváltozott állapotok miatt a terveinket is módosítani kellett. Nem kerestem egy részidős állást, mert nem lehetett. Legalábbis nem olyat, amilyet eredetileg elképzeltem. A tanítás szépen kitölti az időmet, és nagyon szeretem is. Ám amikor februárban megérkeztem, úgy gondoltam, hogy nem ülhetek mindig a négy fal között, és nagyon szívesen dolgoznék egy könyvesboltos kávézóban vagy egy nyelviskolában. Just for fun. Ezt azonban el kellett engednem, mert minden bezárt. Szerettünk volna rendszeresen utazgatni is: Guernsey szigetére, Skóciába, Walesbe, és egy-egy rövid látogatásra Magyarországra is, ám erről is le kellett tennünk. Emellett egy új lakást is szerettünk volna keresni, de a piac befagyott. Nem maradt más hátra, mint türelmesen várni, és az adott helyzetből kihozni a legjobbat. Nem volt mindig könnyű, hiszen a legoptimistább és legkiegyensúlyozottabb emberben is felgyülemlik ilyenkor a frusztráció, a kilátástalanság, a bizonytalanság és a klausztrofóbia. Bennem is. Szóval, szégyen, nem szégyen, volt néha sírás-rívás, méltatlankodás. Ideig-óráig, aztán elmúlt.  Mert mi értelme van az ellen tiltakozni vagy amiatt aggódni, amin úgysem lehet változtatni? Pontosan. Semmi.

Közben teltek a hónapok. A tél végéből tavasz lett, majd elkezdett érni az eper és a cseresznye, ami itt tagadhatatlanul a nyár jele. Most pedig augusztust írunk. Hogy mi jelenleg a helyzet? Híradót nem nézek / nézünk, csak elvétve. Igen, megnyitották a pubokat, majd egy csomót be is zártak, amikor kiderült, hogy két-három Guiness után senkit nem érdekel a social distancing. (Micsoda meglepetés!) Azok a boltok, amelyek nem mentek csődbe, újra kinyitottak. Engem nem nagyon izgat, mert rászoktam az online rendelésre. Éljen az Amazon és az Asos kiváló szolgáltatása. Az edzőtermekbe is lehet járni (maszk nem kell), de köszi, én inkább itthon edzek. Az Asana Rebel a személyi edzőm, és maximálisan meg vagyok vele elégedve. Hetente egyszer elmegyünk bevásárolni, maszkban, kézfertőtlenítővel, a felfestett vonalokhoz igazodva. Szerencsére találtunk egy pompás házat Somersetben, egy kis városban. Messze a tömegtől, dombokkal, sétányokkal és a Quantox erdőivel körülvéve. A munkám semmit nem változott, ha lehet, még jobban szeretem, mint korábban. Lehet, hogy öregesen és unalmasan hangzik, de frankón elvagyok / elvagyunk. Néha honvágyam van, de az csak percekig tart. Inkább olyan honvágy pillanatok, hogy de jó lenne meginni egy cappuccinót a Volt Egyszerben, spontán beülni a moziba vagy hazaugrani egy hétre, és azt hiszem ez normális. Be kell látni, hogy a jelenlegi helyzetben néhány dolog, ami ‘régen’ magától értetődő volt, most nem az. Ezt pedig el kell fogadni. Azt hiszem, ez az egyik lecke, amit megtanultam / megtanultunk a lockdown alatt: elfogadni, ami van, és kihozni belőle a lehető legjobbat.

Veled mi újság a jelenlegi helyzetben?

Ha van kedved, oszd meg kommentben:-)

One Comment

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s