Könyv: nyolcadik rész

Nem régen, egy tizenkét éves ‘kis srác’ megkérdezte tőlem, hogy van-e valami, amit sajnálok. Először meglepődtem a kérdés filozofikus mivoltán. Arra voltam felkészülve, hogy majd videó-játékokról, a legfrissebb TikTok posztokról vagy más trendi, fiús-tinis témákról fogunk beszélgetni, erre ezt kaptam. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a kevésbé mély témák megvitatására is sor került az est folyamán.) Másodszor azon csodálkoztam el, hogy egyáltalán nem kellett a válaszon gondolkodnom. Na jó, vagy két másodpercig. A válaszom hamar egyértelmű volt: sajnálom azokat az éveket, amelyek az anorexiára mentek el. A méricskélésre, a kalóriák számolgatására, a naponta háromszor – négyszer a szoba mérlegre való ugrálásra, az enni-vagy-nem-enni küzdelmekre, a soha-nem-vagyok-elég-jó tépelődésekre. Azt az időt sokkal értelmesebben és kellemesebben is eltölthettem volna. Ugyanakkor le kell írnom azt a klisé mondatot (és ha valaki nem szereti a klisé mondatokat, akkor az án vagyok), miszerint az étkezési zavaros évek, és azok tapasztala nélkül nem lennék az, aki most vagyok. Aki pedig most vagyok, azzal hellyel-közzel elégedettnek érzem magam. Ami jó. Az is igaz, hogy utólag könnyű bölcsnek lenni. Ki ne tudná visszatekintve, hogy mit és hogyan kellett volna csinálni. Ha az ember hajlandó és képes tanulni, akkor ezek a leckék jó irányadók lehetnek a jelenre és a jövőre.

Nos, de a kis kitérő után, ruccanjunk vissza 1989 őszéhez. Szeptember vége vagy október eleje lehetett. Nem tudom pontosan, és most nincs kéznél egyik régi naplóm sem, hogy utánanézzek. A lényeg az, hogy egy ragyogóan napos délutánról van szó, én pedig egy dobozból kanalazok májkrémet egy almafa alatt. Ímmel-ámmal. Fogalmam sincs, hogy mennyi kalória van egy doboz májkrémben, és ez eléggé nyugtalanít. Pedig az egész délelőttöt aktívan töltöttem, tehát megérdemlek egy mini ebédet. De hol is vagyunk? Hogy jön ide az almafa, és a hideg ebéd? Úgy, hogy a nyolcvanas évek végén nem létezett csapatépítés. Vagyis igen, csak más formában, mint manapság. A mi giminkben az volt a hagyomány, hogy egy hétre kivezényeltek minket valamelyik szabolcs-szatmári almásba, ahol almát szedhettünk, válogathattunk, és méret szerint ládába rakhattuk őket. Frankó volt. Tényleg. Egy hétig no német órák. Reggel indulás a busszal, délutánig munka, majd vissza a koliba. Ha valaki volt úttörő táborban vagy ilyen mezőgazdasági kiruccanáson, az tudja, hogy miről beszélek.

Ezen a délutánon történt, hogy Anyu és Apu eljöttek értem. Egy ideje elég nyilvánvaló volt, hogy az új tanévben közel sem érzem magam olyan jól, mint azelőtt. A ‘hivatalos’ ok az volt, hogy több barátnőm és osztálytársam is másik gimnáziumba ment, valamint a tanulás sem töltött el olyan örömmel, mint nulladikos koromban. Nem igazán érdekelt a fizika németül, mint ahogy a matek és a földrajz sem, nem láttam, milyen haszna lesz a sok németezésnek a gimi elvégzése után. Elvégre is felvételizni magyarul fogok, plusz a nyelvvizsga már a zsebemben volt.  Valahogy az osztályban és a koliban sem találtam a helyem. Kialakultak tini-szerelmes kapcsolatok, valószínűleg én is tetszettem néhány srácnak, de abba nem akartam belegondolni, hogy ez mivel jár(hat). Legszívesebben visszamentem volna gondtalan gyerekkoromba, ami valljuk be, elég patetikusan hangzik. Elvégre is, mi gondom volt tiniként? Semmi. Szerettek, kedveltek, mindenem megvolt. Egy kiemelt helyen tanulhattam, szórakozhattam. Felnőtt fejjel úgy gondolom, hogy egyszerűen fáradt voltam. És féltem. Féltem az élettől. Igen, attól a nagybetűstől. Féltem átlépni a gyermekkorból a fiatal tinédzserkorba vezető küszöböt. Ez valószínűleg minden tinédzserrel megesik, aki túl komolyan veszi a dolgokat és önmagát. Másképpen is lehetett volna, és nem tudok rájönni, hogy miért nem mertem magam belevetni az újba, az ismeretlenbe, a kalandozásba. Elvégre is mi történhetett volna? Az, hogy hibázok? Hogy járok négy-öt fiúval, majd rájövök, hogy hm, ez nem az, amit keresek? Vagy pont az? Hogy néhányszor ellógok egy buliba? Hogy nem kitűnő a bizonyítványom? Hogy nem minta-gyerekként viselkedek, és összerúgom a port a szüleimmel? Hogy sírok egy jót, mert valaki összetörte a szívemet? Hogy néhányan nem kedvelnek? Mindez teljesen normális ebben a korban. Ezekhez a belső, tinédzser mizériás vívódásokhoz adódott hozzá Miss Anorexia, aki egyre többet követelt. S valljuk be, ha az ember lányának az általános tini ‘gondok’ mellett még egy konok zsarnok is lakozik a fejében, egy ehetsz-nem-ehetsz-miért-eszel-mennyit-eszel rendőr, elég nehéz másra koncentrálni. Napi szinten féltem, aggódtam, utáltam magam, és közben igyekeztem úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne. Egyre gyakrabban kívántam, hogy bárcsak megint ‘normális’ lehetnék. Igen, olyan normális tini, mint a velem egykorúak. Sok szónak is egy a vége, a szüleimmel közösen úgy döntöttünk, hogy egy másik gimnáziumba megyek. Helyileg: Szerencs. Névileg: Bocskai István Gimnázium. Így alakult, hogy azon az őszi, napos délutánon Anyu és Apu segítettek összepakolni a cuccaimat, és hazamentünk. Néhány nappal később pedig (nem csak) diák éveim egy teljesen új fejezete kezdődött.

 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s