Könyv: hetedik rész

Growth is often uncomfortable, messy, and full of feelings you weren’t expecting.

Egy kicsit elegem lett a visszatekintős elemezgetésből. Remélem, nem baj. Így délutáni sétámból hazatérve, úgy gondoltam, hogy ebben a fejezetben témát váltok. Váratlan? Lehet, de azt hiszem, hogy egy könyv írása közben ez természetes. Különben is, ha írásról vagy bármilyen más tevékenységről van szó, hajlamos vagyok a spontán inspirációt követni. Szóval, letelepedtem ide az ablak elé (szeretem, mert rálátok az egész utcára), és neki látok a hetedik fejezet bepötyögésének.

Az elmúlt részek komponálása alatt sokat emlékeztem, és gondolkodtam. Habár tudom, hogy az időben visszamenni nem lehet, mégis megkérdeztem egy párszor magamtól, vajon ki lehetett-e volna kerülni az anorexiát? Vagy miért nem más formában jöttek ki rajtam a tinédzser évek? Öltözhettem volna lázadó módon. Fiúzhattam volna éjjel-nappal. Hordhattam volna valamilyen extrém frizurát. Lóghattam volna a suliból. De nem. Én elkezdtem nem enni. Alapvetően egy elemezgető, túlgondolkodó típus vagyok, ami sokszor hasznos, de néha nagyon kifáraszt. A jó a dologban az, hogy egészen váratlanul ‘Heuréka!’ pillanatokkal ajándékoz meg. Ezt úgy általában értem. Mint amikor az ember rájön, hogy mit is kell tennie. Ez történt ma reggel, és indított arra, hogy a lineáris történet vonaltól eltérjek. Akkor hopp, ugorjunk előre harmincegy évet az időben, és lássuk, hol tartunk.

Időközben negyvenhat éves lettem (hurrá!), tehát több mint harminc év telt el első diétás-anorexiás korszakom óta. Közben volt egy hosszabb mélyrepülés a harmincas éveim közepén, amiről később majd írok bővebben. Jelenleg elmondhatom (le is kopogom itt az ablakpárkányon, habár nem vagyok babonás), hogy közel kilenc éve jól vagyok. Sokkal jobban, mint valaha is remélni mertem volna. Persze, vannak döcögősebb napjaim, de kinek nincsenek.

Mint azt már korábban írtam, el szoktam gondolkodni azon, hogy ki lehet-e teljesen gyógyulni az anorexiából. Valószínűleg ez több szakembert és pácienst foglalkoztat. Mivel én egyik sem vagyok, így csak a saját véleményemet tudom megosztani, ami személyes tapasztalaton alapszik. Szóval: ki lehet teljesen gyógyulni az anorexiából? Nem tudom. Okés, őszinte leszek: szerintem nem. Ez alatt nem azt értem, hogy egyszer anorexiás, örökre anorexiás, inkább azt, hogy az evés, a testsúly, a kalóriák és azok kontrollálása életünk során valószínűleg mindig egy érzékeny pont marad. Ezek a tünetek elhalványulhatnak, elérhetjük, hogy ne uralják mindennapjainkat, de valahol mindig ott lesznek a háttérben. Lehet, hogy tévedek, de nekem ez a tapasztalatom.

Nem állok minden nap mérlegre, mint annak idején. Ha pedig igen, akkor inkább kíváncsiságból, mint félelem generálta kontrollból. Nem kapok sírós pánikrohamot, ha a mutató egy kicsit többet mutat, nem tombol bennem az önutálat és a harag, nem dobom ki a szemtelen apparátust a kukába, hogy másnap újat vegyek a helyére. Mert bizony ilyen is megesett. Nem is egyszer. Ha manapság a tükörben nézek, akkor nem egy kövér ént látok, akiről itt-ott le lehetne faragni néhány kilót. Nem számolok kalóriákat, nem vezetek étkezési naplót, de néha suttyomban meglesem az etikettet, ha veszek valamit, és nagy valószínűséggel azt fogom választani, amiben kevesebb a kalória vagy zsírszegény, cukormentes. Kólából is a zérót választom, és általában nem szoktam egy gombóc fagyinál többet venni. Nem sportolok, nem mozgok kényszeresen azért, hogy ne érezzem magam lustának, vagy nem létező zsírt égessek el. Sétálok, jógázok, csinálok néhány súlyzós gyakorlatot vagy táncolok egyet. Azért, mert jól esik. Azért, mert ha több órán keresztül a laptopom előtt ülök, a testem jelzi, hogy igénye van egy kis mozgásra, nyújtózkodásra, friss levegőre. Nem szégyellem magam előtt magam azért, mert szeretem a Nutellát, és ha olyan hangulatom van, akkor sorozat-nézés közben ízletesen kanalazom, de nem szoktam túlzásba vinni. Szerintem az évek alatt kialakult bennem egy belső mérő, ami pontosan tudja, hogy mennyi az elég, mennyi az, ami olyan formában tartja a testemet, és olyan közérzetet ad, hogy jól érezzem magam. Megtanultam, hogy a testem jelzi, ha valamire szüksége van, ha ennem kell. Ebben pedig bízhatok. Ez egy meglehetősen lassú folyamat eredménye. Sokszor nem is értem, hogy tudtam olyan sokáig funkcionálni, gyakorlatilag nulla mennyiségű ételen. Ma már nem tudnék. S ami fontosabb, nem is akarok.

Azért szoktam még küzdeni. Vannak még morcosan nehéz pillanatok. Általában, ha nem kiegyensúlyozott, aggódós, és stresszes vagyok, visszaköszön Miss A szelleme. Nagyon nem kedvelem. Utálom, amiért hívatlan vendégként betolakszik az életembe, és nem hagy ‘normálisnak’ lennem. Hogy megpróbál meggyőzni arról: nem vagyok elég jó. Ilyenkor két reakció lehetséges: rettenetesen mérges leszek rá, és csak azért is megmutatom, hogy igenis, frankó vagyok, és nem az a gyenge, meséjének bedőlő lány, akit irányíthat. Máskor pedig az segít, hogy elfogadom, igen, része volt az életemnek, és valamilyen mértékben az is marad.

Eleinte, amikor fokozatosan, óvatosan és félve emberhez méltóan újra elkezdtem enni, (baby steps, girl) minden alkalommal egy kisebb pánikroham kapott el, valahányszor megkordult a gyomrom. Nem egyszer ébredtem arra az éjszaka közepén, hogy éhes vagyok. Ilyenkor aktiválta magát a betegség által kialakított pavlovi reakció: nem! Csata, belső ütközet: a testem táplálékot kér, a fejem pedig ezerrel sikítja, hogy nem szabad. Ezen volt a legnehezebb átesni. Megtanulni, hogy lehet, és szabad enni, pihenni. Szabad a testemre hallgatni. Éveken keresztül kizsákmányoltam, rosszul bántam vele, nem csoda, hogy fel akarja tölteni a tartalékokat, és újra normálisan akar működni, erőre akar kapni. A másik félelmem a mérleghez kötődött. Minden alkalommal, amikor az láttam, hogy egy kicsit feljebb csúszik a mutató, legszívesebben felpofoztam volna magam, vagy kalapáccsal vertem volna szét a szemtelen kis gépezetet. Volt, amikor csak sírtam, és utáltam magam. Ezt pedig megosztani bárkivel, szinte lehetetlen volt. Hogy mondhattam volna ki, hogy nem akarok meghízni? Hogy kövérnek érzem magam, még akkor is, ha a minimálisan egészségesnek elfogadott súly alatt vagyok? Ezért is szerettem volna lábadozásom elején önsegítő csoportba járni, mert ezt csak az érti meg, aki átesett ilyesmin. Hogy egy olyan totálisan mindennapi dolog, mint az evés, félelmetes tud lenni, és egy fél kiló súlygyarapodás érzelmileg odavágja az embert. Tudom. Ezeket a sorokat olvasva sokan azt gondolják: mi a fenéről beszélsz? Ez komolyan probléma? És megértem, mert ha valaki ma ilyeneket mondana nekem, akkor valószínűleg én is ezt gondolnám. De különben meg, igen. Ha valaki beteg, márpedig az anorexia egy gyakran alábecsült, komoly mentális betegség, akkor az ilyesfajta ‘hiszti’ teljesen normális, és a gyógyulás része. Csak valahogy át kell rajta esni.

Szerencsére, ezen túl vagyok. Pont a napokban mondtam magamnak, és éreztem először azt, hogy kész. Elegem van a lelkiismeret-furdalásból. Elegem van abból, hogy minden falaton és annak következményein elgondolkozzak. Elegem van abból, hogy egy mérleg mondja meg, hogy mennyit érek. Elegem van a diétázásból. Elegem van abból, hogy az egyek-vagy-ne-egyek pingpongja határozza meg a napjaimat. Elegem van abból, hogy más akarjak lenni, mint aki vagyok. Elegem van abból, hogy ne szeressem magam, kívül-belül, testestől-lelkestől. Meg komolyan. Az élet ehhez túl rövid. Ott van a mérleg a fürdőszobában? Legyen. Rám rakódott egy kis súly a karantén alatt? Mással is megesik. Tudom, hogy ha a tükörben nézek, akkor tetszik, amit látok: egy negyvenes éveiben járó leányzó, aki korához képest frankón tartja magát. Arra is rájöttem, hogy  az  embereknek fel sem tűnik plusz-mínusz fél kiló, mert egy az, hogy magukkal vannak elfoglalva, a másik pedig az, hogy engem látnak. A személyiségemet. A mosolyomat. A bennem lévő tartalmat.

Persze, van még min dolgoznom. Például a társaságban való étkezésen. Régen szerettem étterembe járni. A hét fénypontja volt, ha Inekevel vagy Wimmel találkoztunk, és bőséges társalgással fűszerezve elfogyasztottunk egy ebédet vagy egy vacsorát. Abszolút nem okozott problémát ismert vagy ismeretlen társaságban ebédelni, vacsorázni, vagy egy esküvőn, egy szülinapi bulin részt venni. Ez a betegségem alatt gyökeresen megváltozott. Olyan szinten, hogy minden ilyen alkalmat kerültem. Ha pedig nem lehetett, akkor napokkal előtte ideges és feszült voltam, és pánikrohamokkal küzdöttem. Féltem a családomtól. Féltem a barátaimtól. Féltem az idegenektől. Persze, találkoztam velük, csak enni ne kelljen. Nehéz megmagyarázni, de ilyenkor szó szerint egy falat sem ment le a torkomon. Az volt az érzésem, hogy minden tekintet rám szegeződik, és megfulladok. Ha asztalnál kellett ülni, olyan menekülési kényszer jött rám, hogy a sírás fojtogatott. Nem egyszer megesett, hogy sírva álltam fel az asztaltól, és vonultam el valami csendes helyre. Közben pedig ostoroztam magam képtelenségemért.

Mára sikerült eljutnom arra a szintre, hogy tudok kávézni, és meg tudok enni egy szelet sütit is. Ha-ha. Tudom. Nagy szám. Lehet, hogy másnak nem, nekem az. A nyilvános ebédek, vacsorák és közös étkezések még enyhe idegességgel töltenek el, de már nem menekülök előlük. Aki közel áll hozzám, és ismeri a ‘problémámat’, az nem ítél el érte. Ez volt a másik fontos lépés, amit megtettem. Ahelyett, hogy minden áron igyekeztem volna bizonyítani, vagy úgy tettem volna, hogy teljesen gyógyult vagyok, és minden rendben van, nyíltan elmondtam a félelmeimet. Mint kiderült, az emberek sokkal elfogadóbbak, mint hittem volna. Mindenki megértette. Senki nem kövezett meg, nem dőlt össze a világ, senki nem kedvelt vagy szeretett kevésbé. Legalábbis az, aki számít.

Szóval, mindezt leírva megint csak arra a következtetésre jutok, hogy az anorexiából való felépülés nem megy egy-kettőre. Nem hiszek azoknak a könyveknek, amelyekben azt olvasom, hogy három hónap alatt meg lehet gyógyulni. Van, aki ideiglenesen jobban lesz, aztán visszaesik. Velem is megtörtént kétszer. Amit azonban tudok, az az, hogy el lehet érni a gyógyulás egy pontjára, amikor tényleg csak elhatározás kérdése: kész, elég volt, bye-bye étkezési zavar. Amikor a szeretetet, a(z önmagunkkal való) harmóniát és az élet élvezetét választjuk. Hogy miért? L’Oreálos stílusban csak annyit mondanék: Mert megérdemlem. 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s