Lehetek olyan, mint régen?

Másnak is van ilyen? Időszakos honvágy egy múltbeli változatunk iránt? Nekem szokott lenni. Általában akkor, amikor kisebb belső harcot vívok mostani önmagammal. Ilyenkor belül puffogok – duzzogok, miközben bekapcsol a fight or flight (harcolj vagy menekülj) elemi ösztöne. Mivel az időutazást még nem találták fel, csak azt hajtogatom magamban, hogy miért nem lehetek olyan, mint régen? Olyan, mint húszéves koromban? Miért kell ennyit gondolkodnom mindenen? Miért félek, hogy elrontok valamit? Miért kell azon igyekszek annyira? Kinek és mit akarok bizonyítani? Aztán huss, a honvágy roham elmúlik, mert a puffogás–duzzogás közben rájövök, hogy minden okés és a fene akarna megint húszéves lenni. Akkor is megvoltak a külső és belső problémáim, de a nosztalgia valahogy azokat rózsaszínre radírozza őket egészen addig, amíg el nem felejtjük őket.

Ha egy kívülálló rám néz, valószínűleg valami ilyesmit lát: itt van egy szép, intelligens, kedves, negyvenes éveiben járó nő, aki simán letagadhatna jó pár évet. (Ezek nem az én szavaim, csak ilyesmiket szoktam hallani a családomtól, barátaimtól, ismerőseimtől és alkalomadtán idegenektől.) Boldog kapcsolatban élek. (Nem mindig problémamentes, de melyik az?). Olyan munkát végzek, amit igazán magaménak érzek, s nem hiszem, hogy szívesebben csinálnék bármi mást. (Okés, szoktam arról álmodozni, hogy valahonnan majd elkezd dőlni a pénz, de azt hiszem akkor is kb azt csinálnám, amit most.) A családtagjaim egytől-egyig szeretetteljes, kedves emberek, egészségesek (ezt most le is kopogom), és tudom, hogy bármiben számíthatok rájuk. Nincsenek anyagi gondjaim, a szabadidőmben azt csinálhatom, amihez kedvem van: olvashatok, rajzolhatok, blogolhatok, sétálhatok, szépítgethetem a házunkat, jógázhatok, kávézhatok itt-ott, utazhatok. (Most annyira nem, a koronavírus miatt, de normális körülmények között igen.) Akkor meg mi a baj? Miért vívok néha szélmalomharcot magammal? És miért pont a húszéves Zsuzsi szeretnék olyankor lenn?

FC1FEDF3-E490-46EE-A31A-231693F7B972

1993-1994, az első évem az egyetemen, volt az az időszak, amikor gondtalannak éreztem magam. Mint mondtam, szerintem nagy részben a nosztalgia okozza. Ha racionálisan nézzük a dolgot, aggódhattam volna legalább egy tucat jövőbeli gond miatt: El fogom tudni végezni az egyetemet? Mihez kezdek majd magammal friss diplomásan? Találok-e majd egy jól fizető munkát, lehetőleg olyat, amit szeretek is? (Tanár? Semmiféleképpen!) Lesz-e társam vagy egyedül kell majd navigálnom a mindennapjaimat? Itthon maradok vagy esetleg külföldre megyek? És ha igen, ott mit csinálok majd?  A nagybetűs életet illetően édeskevés tapasztalatom volt, mégis (vagy talán éppen emiatt) derűsen éltem meg a napokat. Tettem a dolgomat: előadásokra jártam, szorgalmasan jegyzeteltem, keményen készültem a vizsgákra. Nem gondolkodtam hosszútávon, maximum egy-két napra előre vagy a  következő vizsgaidőszakig. Nem készítettem naponta to-do listát, nem köteleztem magam sportolásra, nem foglalkoztatott, hogy egészségesen élek-e, az meg főleg nem, hogy jól nézek-e ki a ruháimban vagy ki mit gondol rólam. Reggelente jókedvűen ébredtem, és úgy voltam vele, hogy gyerünk világ,  én készen állok! Nem voltak elvárásaim másokkal vagy magammal kapcsolatban, nyitott voltam mindenre. Szívesen ismerkedtem emberekkel. Szerettem tanulni, imádtam az egyetem épületének susorgását, és azt, hogy nem tudtam, vajon este egy dupla mozi előadást fogok megnézni vagy buliba megyek valahová. Akkor feküdtem le, amikor kedvem tartotta. Este tizenegy vagy hajnal négy. No problem. Zökkenőmentesen kombináltam a tanulást és a szórakozással. Minden egyes nap olyan volt, mint egy Kinder tojás. Csalogató, édes és izgi a benne rejlő surprise miatt. Az egyetlen dolog, ami néha ‘bántott’, az az alakom volt. A gimi óta nem sikerült egy dekát sem leadnom, és szívesebben lettem volna öt-tíz kilóval vékonyabb, de ez semmilyen tekintetben nem árnyékolta be a napjaimat . Tudtam, hogy körfogatomtól és testsúlyomtól eltekintve is ugyanolyan frankó és szerethető vagyok, mint tíz kilóval kevesebben.

Hát akkor mi történt huszonöt év alatt? Miért vagyok aggódásra, túlagyalásra, kételkedésre hajlamosabb? Miért érzem néha úgy, mintha egy autót vezetnék behúzott kézifékkel? Mintha soha nem tudnék 100%-osan felszabadulni? Miért félek attól, hogy csalódást okozok vagy hibát követek el? Miért akarok mindig 120%-ot teljesíteni? Miért kételkedek a tudásomban, a tapasztalatomban, a képességeimben? Miért esik nehezemre elfogadni, ha valaki elismerően nyilatkozik rólam, szeretetet, ragaszkodást mutat, teketória nélkül kijelenti, hogy az ő szemében én egy fantasztikus teremtés vagyok?

Ez így leírva úgy hangzik, mintha egy önbizalom-hiányos, érzelmi és mentális roncs lennék. Nem, nem. Egyáltalán nem. Teljesen tisztában vagyok az értékeimmel, a képességeimmel, és ha a tükörbe nézek, akkor nagy részben tetszik az a lány, aki visszanéz rám. Nagyon sokat fejlődtem az elmúlt években, és habár még minden nap edzenem kell a feltétel-nélkül-szeretem-és-elfogadom-magam izmokat, ez nem gond.   Mondhatnám, a projekt része. A projekt pedig nem más, mint önmagam legjobb változata lenni, minden nap egy kicsit jobb. Kihozni magamból és az életből a lehető legjobbat.

Manapság, ha valaki megdicsér, ahelyett, hogy reflexből elkezdeném sorolni, hogy szerintem mi a baj velem (makacs, hangulat ingadozásra hajlamos, magának való, problémás stb.), megtanultam kimondani a varázsszót (köszönöm), és elfogadni, hogy ők így látnak engem. Ha azon kapom magam, hogy a képességeimben kételkedek, vagy amiatt aggódok, hogy (elég) jól végzem -e a munkámat, akkor emlékeztetem magam arra, hogy igen. Mert ha nem úgy lenne, akkor valószínűleg senki nem akarna velem dolgozni. Ha valaki elolvassa, amit írok, vagy megnézi, amit rajzoltam, és azt mondja, hogy kreatív vagyok, akkor megpróbálom látni azt, amit ők látnak, és rájövök, hogy igen, van benne valami. Ha pedig összeszorul a torkom vagy pánikolni kezdek valamilyen problémás helyzet miatt, akkor felsorolom magamban mindazokat a dolgokat, amiken átmentem és amiket megoldottam. Ha akkor megcsináltam, akkor most miért ne menne? 

Forget everything you didn’t check off your to-do list. Forgive yourself for any mistakes, and stop dwelling on everything you think you could have done better. The past is behind you, if you let it. So let go of what you should have done and focus on doing the best you can going forward. (Lori Deschene)

A harmincas éveimben egy körülbelül tízéves időszak, amit nem igazán egészségesen töltöttem: sem fizikailag, sem érzelmileg, sem mentálisan. Túl sokat dolgoztam. Túlzásba igyekeztem, hogy egy idegen országba beilleszkedjek, elfogadtassam magam. Túl sokáig maradtam egy olyan kapcsolatban, ami már senkinek nem volt jó. Aztán mire mélyen, belül rájöttem, hogy életvitelem többet árt, mint használ, még úgy tettem, mintha minden rendben lenne, mert nem akartam a családomat és a barátaimat a problémáimmal terhelni. Ami azonban ennél is erősebb indok volt arra, hogy egyedül evezzek és hánykolódjak, az a bukástól való félelem volt. Az attól való félelem, hogy magam és mások előtt kudarcot vallottam. Ezt ideig – óráig lehet csinálni, de előbb-utóbb villogni kezdenek a figyelmeztető fények. Nálam ez először egy burn-outként mutatkozott meg, ami fokozatosan átment pánikbetegséggel fűszerezett anorexiába. Akinek volt már része bármelyikben is, tudja, hogy miről beszélek. Támogató családi háttérrel és terápiával sem lehet helyrejönni, kigyógyulni egyik napról a másikra. Legalábbis nekem hónapokba telt, mire le mertem menni egyedül a sarki boltba vagy pánikroham nélkül meg tudtam enni egy falatot. Évekbe, mire újra elkezdtem társaságba merni járni. És az is, mire úgy éreztem, hogy igen, szerintem jobban, ‘normálisabb’ vagyok, és azt hiszem ez menni fog. Anyu szokta mondani, hogy milyen kár azokért az elvesztegetett évekért, és néha én is így gondolom. Sokkal jobban és értelmesebben is eltölthettem volna azt az időt. Az igazság az, (ez szuper klisének fog hangzani), hogy anélkül az időszak nélkül nem lennék az, aki most vagyok.

image

Sokat gondolkodtam azon, hogy ki lehet-e teljesen gyógyulni a pánikbetegségből vagy / és az étkezési zavarokból. Őszintén szólva, nem tudom. Amikor cikkekben és az interneten sikertörténeteket olvasok, vannak kétségeim, ugyanakkor nem akarok senkit azzal gyanúsítani, hogy nem az igazat mondja. Én csak a saját tapasztalatomat tudom megosztani. Igen, sokkal jobban vagyok, mint tíz évvel ezelőtt. Sokszor nem is értem, mi volt velem akkor, vagy ki voltam egyáltalán. Kaptam egy második esélyt, és ezért nagyon hálás vagyok. Olyan dolgokat tudok csinálni, és olyan az életem, amiről a kórházban feküdve és később otthon lábadozva álmodni sem mertem volna, hiszen még a legegyszerűbb dolgok is szinte lehetetlennek tűntek. Azt hiszem, hogy természetes, talán normálisan emberi is, hogy a régi árnyékok időnként visszaköszöntenek. Hogy néha megijedünk attól, hogy mi lesz, ha megint ‘rosszabbul’ leszek? De azt megtanultam (és ezt gondtalan, húszéves énem még nem tudta), hogy minden ilyen pillanat, vagy akármeddig is tart egy ilyen sírós, kételkedős, félelemmel, aggodalommal töltött periódus emlékeztető arra, hogy mi az, amit nem akarunk. Extra motiváció arra, hogy minden nap kijelöljük az irányt, amerre haladni akarunk. Hogy minden nap korrigáljuk magunkat és azon dolgozzunk, hogy csak egy picit is jobbak legyünk, mint egy nappal azelőtt. Baby steps.

És most, hogy mindezt kiírtam magamból és visszatekintek a címre: tényleg szeretnék olyan lenni, mint húszévesen? Hm…nem. Szép volt, jó volt, elmúlt. Mi lenne, ha inkább annak örülnék, aki most vagyok, és arra fókuszák, aki a jövőben lehetek? The best that I can be. 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s