Könyv: ötödik rész

A korábban említett vendégeskedés és az azt követő fürdőszobai mér(legel)és után tovább folytattam ‘szuper-egészséges’ étrendemet. Nem tudtam, hány kiló akarok lenni. Nem tudtam számokban kifejezni, hogy mi, mennyi jelentené azt: most már jó vagyok. (Különben is? Mikor gondoltam először, hogy nem vagyok jó? És honnan jött az ötlet, hogy ezen a testsúlyom vagy étkezési szokásaim változtathatnak?) Nyugodt derűvel szeletelgettem, méricskéltem tovább, miközben egyre több étel távozott az ezt-ehetem repertoárról. Nem éreztem, hogy hiányt szenvedtem volna bármiben is. Miért vágynék másra, mint napérlelte paradicsomra, harmatos málnaszemekre és búzakorpára? Miért hiányozna a vasárnapi sütiválogatás, a fagyi, a frissen sült pogácsa vagy a rántott hús?

Mérlegre nem álltam minden nap, de azt észrevettem, hogy ruháim kicsit bővebbek lettek, és olyanok is rám jönnek, amelyek azelőtt nem. Ó, ez a fehér sort a múltkor még igencsak szoros volt deréktájon. Jé, a combjaim nem súrolódnak össze! Hazudnék,  ha azt mondanám, hogy mindez nem töltött el enyhe önbizalommal. Kezdtem jobban, magabiztosabban érezni magam a bőrömben. Formáim ‘kedvező’ alakulását csak megerősítette, amikor egy volt osztálytársammal összefutottam az utcán. Ő volt az a típusú lány, akire annak ellenére, hogy nem vagyok egy féltékeny típus, egy icipicit (na, jó, nagyon-nagyon) mindig irigykedtem. Általában irigykedtem mindenkire, aki vékony volt. De mondom, ez nem az a rosszindulatú irigység volt, hanem inkább az a szomorúan melankolikus, én miért nem lehetek olyan? A szóban forgó lány, akit a könnyebbség kedvéért nevezzünk Veronikának, ehetett annyit, amennyit akart, olyan vékony volt, mint az ujjam. És tesiből, amit sikerült megutálnom az általános suliban és a gimiben, is sokkal jobb. Ő bezzeg simán felvehetett egy rövidnadrágot vagy egy szabadidő alsót anélkül, hogy aggódnia kellett volna combjai vastagsága miatt. Nekem miért nem lehetnek a lábaim egy kicsit vékonyabbak? És ez a kerek arc? Ha nevetek, úgy nézek ki, mint egy tök. Nevessen ki, aki akar, de én sokszor beszívtam a pofácskáimat, hogy legalább a fejem ne olyan legyen, mint egy happy pumpkin. Mindezt leírva, elég érdekes (ez tényleg csak most jutott eszembe), hogy mindazok a dolgok, amelyekre bókokat kaptam (szép formák, bájos arcocska, kreol bőr) engem inkább zavarba hoztak, vagy ha egy kicsit túlzok, akkor szégyelltem őket.

Szóval, nem tudom, hová mentem, amikor összetalálkoztam Veronikával kis falunk egyik utcáján. Az általános iskolai ballagás óta nem láttuk egymást, mert ő egy másik gimibe járt, én pedig csak a hétvégéket töltöttem otthon, általában a családom és rokonok társaságában. Ő változatlanul szőkésbarna, gazellásan vékony önmaga volt, én pedig, mondjuk úgy, alakulóban. Megörültünk egymásnak, csacsogtunk erről-arról, ám az egész társalgásból annyi rögzült a (szelektív) memóriámban, amikor V megjegyezte: Zsuzsi, hogy te milyen csinos lettél! Ó. Ha ezt egy vékony lány mondja, az háromszoros elismerésnek számít. És, ami nem mellékes, nem volt benne olyan elfogultság, mint amikor a családom vagy nagynénik neveztek csinosnak (értsd: szép formásnak). Ha ő mondja, akkor az azt jelenti, hogy félig-meddig a karcsúak klubjába tartozok. Miután elváltunk, mentem is a dolgomra. Aznap este megint felálltam piros kis masinánkra, és elégedetten (lehet, hogy még yes! módon mosolyra is húzódott a szám) konstatáltam: elértem a negyven és ötven kiló közötti arany utat. Hajrá! Csak így tovább!

Nem akarok most beszámolni a nyári szünet hátralévő napjairól, mert egy: nem is nagyon emlékszem rájuk, kettő: ha emlékeznék is, valószínűleg nagyon egyhangúan teltek. Mármint ami napi elfoglaltságaimat illeti. További szeletelgetés, számolgatás, egyre kisebb adagok fogyasztása, és új hobbim, a házi gimnasztika. Akkoriban még nem volt lépten-nyomon egy edzőterem, főleg nem egy olyan kis faluban, ahol mi laktunk. Ha lett is volna, akkor sem mertem volna oda betenni a lábam. Volt azonban egy Jane Fonda aerobic kazettánk, vagyis annak magyarosított változata, amit ha emlékezetem nem csal, Esztergályos Cecília tolmácsolt. Még most is pontosan tudom, hogy melyik gyakorlatsorhoz melyik nyolcvanasévekbeli sláger tartozott. Nem ‘edzettem’ minden nap, de ha szükségét éreztem, akkor letornáztam a negyvenöt percet. Ha nem is éreztem fittebbnek magam, a tudat, hogy nem lazsálok meg lustálkodok, megnyugtatott.

Aztán, voilá, elérkezett az új tanév kezdete. Persze, hogy vártam, hogy találkozhassak osztály- és szobatársaimmal. Már hogyne vártam volna, hogy a koli szobájának nyitott ablaka mellett, az emeletes ágyakon bekuckózva, éjszakába nyúlóan megosszuk egymással az elmúlt másfél hónap történéseit. Persze, hogy vártam, hogy németül tanulhassam a matekot, a törit, a földrajzot és a fizikát. És hogyne vártam volna a megszokott pénteki haza- és visszautazásokat! Ez így leírva olyan lelkesen hangzik, és az is voltam. Elvégre is itt voltam csinosabban, tettre-készebben és pozitívan! Vágjunk bele! Hajrá! Nagyon jó volt mindenkivel újra találkozni. Újra bepakolni a cuccaimat a folyosón sorakozó szekrények egyikébe. Kiválasztani, hogy melyik ágy lesz az enyém. Izgatottan várni az első, napsütötte szeptemberi napot. Az órarendet. És mindazt, amit tanulni fogok. És amire még pontosan emlékszem, az egy rövid párbeszéd volt köztem és egyik évfolyam társam között. Nevezzük őt most Erikának. Szintén csak a könnyebbség kedvéért.

Erika szintén az a típusú lány volt, akire a nulladik évben felnéztem. Azért, mert végtelenül hosszú lábai voltak (versus az én formás combjaim), minden jól állt rajta (magasderekú farmer, rövidnadrág, whatever) és olyan piszke orra volt, amilyet én mindig is szerettem volna, plusz (igen, ez lehet, hogy furcsán fog hangzani) voltak szeplői! Hú, most, hogy ezt leírtam, csak úgy mellékesen eszembe jut, hogy szerettem egyáltalán valaha valamit magamon? Vagy akart valaki titokban olyan lenni, mint én? De folytassuk. Szóval, a pakolás és újra-találkozások közepette összefutottam Erikával a koli folyosóján. Elsőre feltűnt, hogy mintha egy kicsit kerekebb lenne az arca, mint egy pár hónappal azelőtt. Erika, kedves érdeklődő lány lévén megállt, és beszélgetni kezdtünk. Mi történt a nyáron? Ki melyik osztályba fog kerülni? Kinek ki lesz az osztályfőnöke? Mire Erika megjegyezte: És ezt hogy csináltad? Gőzöm nem volt, miről beszél. Valószínűleg, ez látszott is rajtam, mert ártatlanul folytatta: Hogy ilyen vékony lettél? Bezzeg én csak kerekedtem a nyáron, apa is azt mondta. Ó. Ezt az ó-t csak magamban mondtam. Komolyan? Ez a szupergazella alkatú lány nevez engem vékonynak? Na, megyek is. – mondta Erika és könnyed léptekkel tovább állt. Azt hiszem az volt az a pillanat, amikor nemcsak hogy elhatároztam, egy kicsit még vékonyabb leszek, de elkezdtem félni, hogy mi lesz, ha nem sikerül, és esetleg egy-két kilócska még vissza is csúszik? Azt hiszem, ott kezdődött el első anorexiás időszakom első komolyabb fejezete.

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s