Bye, bye (ön)szabotázs

Attitude is a choice. Happiness is a choice. Optimism is a choice. Kindness is a choice. giving is a choice. Respect is a choice. Whatever choice you make makes you. Choose wisely. Roy T. Bennett

Hát igen. Ha azon kapom magam, hogy nem úgy viselkedek, ahogy szeretném vagy nem olyan gondolatok foglalnak le, amelyek kellemesek és hasznosak, akkor el szoktam töprengeni azon, hogy vajon miért állok a magam útjába. Ilyenkor olyan vagyok, mint egy durcás kisgyerek: Mi a fenéért van rossz kedvem, amikor semmi okom nincs rá? Miért kételkedek magamban, amikor tudom (és számtalanszor be is bizonyítottam), mennyi mindenre vagyok képes? Miért nem tudok egyszerűen csak lazítani, és élvezni az életet, az itt-és-mostot, főleg amikor minden frankó? Miért jönnek elő a régi kétségeim, félelmeim, aggodalmaim?

Hozzáteszem: az idő 85%-ban (teljesen) jól vagyok, örülök annak, amim van, jól érzem magam a bőrömben és az életemben, hála és szeretet járja át kis szívemet, és bizakodva tekintek a jövő elé. De ott van az a bizonyos 15%. Igen, igen. Mint például tegnap este. Okés, nem ébredtem valami jól, aminek elsősorban az volt az oka, hogy korán kellett kelnem. Tudom, ez másnak könnyen megy, én azonban nem vagyok egy morning person. Ehhez még hozzájött az, hogy a munkanap letelte után utaznunk kellett, ami nálam enyhe stresszfaktor szokott lenni. Nem maga az utazás, hanem az idő. Időre kelni, időben indulni, időben érkezni. Valami miatt allergiás vagyok a muszájokra, a határidőkre és az időbeosztásokra. Meg a kérdésre: hány óra van? Bestresszel. Lehet, hogy ennek burn-outos múltamhoz van köze, amikor egyik helyről a másikra kellett rohangálnom, napjaim időfalatokra voltak szabdalva, és nem volt időm kikapcsolni. Csak úgy szabadon szörfölni az idő hullámain. Vagyis lett volna, de fokozatosan leszoktam róla. Aztán azon kaptam magam, hogy 24 órás készenlétben vagyok, még akkor is, ha nem szükséges. Az is lehet, hogy ez a kevesebb stressz, please, lehetne egy picivel lassabban és kevesebbet? igény a korral jár. Sokkal többre értékelem a nyugit és az én-időt, mint a rohanást és a folyamatos produktivitást.

Szóval, elvégeztem a napi munkát, mindent becsomagoltam (check, check, double check), és zuhogó esőben meg is érkeztünk hétvégi szállásunkra. Innen már csak annyi dolgom lett volna, hogy lazuljak, élvezzem a hétvége kezdetét. Ám nem így történt. Gondolataim tovább zakatoltak: Nem felejtettem el valamit? Hánykor is kell holnap kelnem? Rendesen előkészítettem az órámat? Miért fáj a hasam? Miért vagyok ingerült? Hogy kapcsolódjak ki? Filmet nézzek? Blogoljak? Tanuljak egy kis spanyolt? Olvassak? Rendeljek ajándékokat? Hívjak fel valakit? Jógázzak? Mindeközben tudtam, hogy ha kell, mindig fel kelek időben, 110%-osan előkészítem az óráimat. Okés, fáj a hasam, de majd elmúlik. És különben is, egyszerűen van, amikor az emberlánya kézzel-fogható ok nélkül rosszabb kedvű, kevésbé motivált és ingerültebb, mint általában. Az én koromban ezt nyugodtan foghatjuk az időjárásra vagy a hormonokra.

F91D8F6D-702E-4E2C-B7B7-FECFCFE78967

Ha mindfulosan leültem volna egy percre, és feltettem volna magamnak a kérdést: Mire van most szükségem? Mit szeretnék igazán? Akkor ez lett volna a válasz: Egy kis csendre, egy kis nyugira, egy kis én-időre. Semmi pittyegés, üzentgetés, to-do lista. Aztán helyrerázódtam volna és kész. Beláttam volna, hogy nem dől össze a világ, ha kihagyok egy spanyol leckét, blogolni sem kötelező, mozogni elég akkor, ha kedvem van hozzá, eltunyulni nem fogok, mert nem vagyok az a típus. De nem. Őröltem magam és késő estére sikerült annyira befrusztrálódnom önelemzésemen, hogy ágyba bújtam és elkezdtem pityeregni. Totális failurenek éreztem magam. Furdalt a lelkiismeret, mert tudom, hogy a fent-említett dolgok egytől-egyig luxus problémák. És amit okoznak, az önszabotálás.

Azt hiszem, ez mindannyiunkkal előfordul. Úgy gondolom, hogy alapvetően az emberi természethez tartozik a következő: ha nincs probléma, akkor találunk egyet. Vagy kettőt. Vagy többet. Van, aki ezt szereti, én nem. Én azt szeretem, ha jól érzem magam. Mindfulosan relaxáltan. Amikor minden stimmel, minden jó, még akkor is, ha éppen nem minden stimmel, és nem minden ideális. Amikor el tudom fogadni azt, ami van, és arra fókuszálok, hogy kihozzam belőle a legjobbat. A tegnapi incidenst elemezve, el is gondolkodtam azon, vajon mi lehet az oka ennek az önszabotáló magatartásnak, és főleg:  mit tehetek ellene? Erre jutottam.

• Túlgondolkodás, azaz overthinking

Ha a túlagyalás olimpiai szám lenne, simán nyertem volna egy – két medált. Lehet, hogy nem aranyat, de az ezüstöt meg merem kockáztatni. Krónikus elemezgető és túlgondolkodó vagyok. Ennek bizonyos esetekben, például a munkámban, meg van az előnye, azon kívül viszont többet árt, mint használ. Arra is rájöttem, hogy nem az a visszafelé rágódós fajta vagyok, aki azon őrli magát, hogy mit kellett volna mondani, hogyan kellett volna viselkedni, hanem inkább az előre túlgondoló típus. Minden rendben lesz? Tetszik majd az óra, amit tartok? Jól átgondoltam és előkészítettem mindent? Ha vendégségbe megyünk (még akkor is, ha családról vagy közeli barátokról van szó), elég jó társaság leszek-e, figyelmes leszek-e, tudok-e segíteni, ha arra van szükség? Ha utazok, akkor mindent betettem? Megterveztem alaposan mindent? Az élet fontos dolgaival kapcsolatban pedig: jó társ / testvér / lány / barátnő vagyok- és leszek-e, meg tudom-e teremteni azt az életet, amit szeretnék? Meg tudok oldani dolgokat, ha arra kerül a sor? És így tovább, és így tovább, és így tovább. Ez azért érdekes, mert perfekcionista, felelősségteljes, gondoskodó és empatikus ember lévén tudom, hogy mindig a legjobb tudásom szerint teljesítek. Tudom, hogy általában szeretnek és elfogadnak az emberek olyannak, amilyen vagyok, és utólag kiderül, hogy előre vetített túlagyalásom ellenére is minden rendben volt és rendben lesz. Ha mégsem, akkor majd kialakul. Szóval egy jó tanács: kevesebb túlagyalás, és több hit és (ön)bizalom.

Get into the habit of asking yourself: does this support the life I am trying to create?

• Ön (legjobb) barátság

Szoktam hallani, hogy milyen figyelmes, türelmes, megértő és gondoskodó vagyok. Biztos van benne valami, különben miért mondanák, ha nem igaz? Természetesnek tartom, hogy maximális figyelmet szenteljek azoknak, akiket szeretek és kedvelek, és ha valaki megnyílik előttem és bizalmába fogad, akkor igyekszek segíteni, jelenteni valamit. Magammal szemben sokkal szigorúbb, türelmetlenebb, követelőzőbb szoktam lenni. Nem is értem, miért. Magasra állítom a mércét, a pihenést és az örömet ki kell érdemelnem, nem mástól, hanem magamtól és kis dolgokért (értsd: hibákért) is csak nehezen tudok megbocsátani magamnak. Ezért is jó, hogy van mellettem valaki, aki rendszeresen emlékeztet arra, hogy ‘don’t be so hard on yourself’ vagy ‘stop beating yourself up’. Ez segít, de mint azt már több blogposztomban említettem: gyakorolni kell. Hm, lehet, hogy kiteszek egy-két post-it címkét a lakás néhány pontjára. Csak hogy emlékeztessem magam arra, hogy elsősorban önmagam legjobb barátjának kell lennem, mert az nem csak nekem, hanem mindenkinek jobb.
7275B56A-0B3D-4674-A631-FD1232D031BA

• Perspektíva

A rendszeres önreflekció elengedhetetlen ahhoz, hogy fejlődhessünk. Lényege, hogy képletesen teszünk egy lépést hátra, és megvizsgáljuk a gondolatainkat és a reakcióinkat. Csak azért, mert egy gondolat felbukkan, nem kell feltétlenül elhimni vagy bármit is kezdeni vele. Hányszor történik meg, hogy automatikusan reagálunk? Például, ha belenézek a tükörbe, reflexszerűen már jön is a ‘hm, nem ártana egy kis make-up’ vagy ‘jaj, azok az ősz hajszálak’. Reggel, amikor felkelek, azonnal ready mode-ban vagyok, és listámon meglehetősen sok kell, muszáj és kellene ékeskedik. Emellett elég sokat kételkedek abban, hogy elég jó vagyok-e. Úgy általában. Holott az igazság az, hogy elég jó vagyok, mindenre van időm és mindent nyugodtan tehetek a magam ütemében és módján. Ezek az automatikusan előtüremkedő gondolatok nem mások, mint évek alatt kialakult beidegződések. Ilyenkor kell egy picit reflektálni: Tényleg igaz, amit gondolok? Ha igen, mivel tudom alátámasztani? Van ennek a gondolatnak most bármi jelentősége vagy aktualitása? Hasznos számomra ez a gondolat? Ha igen, akko frankó, ha nem akkor, mehet a kukába. Képletesen.

• Régi és új történet

Az interneten lapozgatva nem egyszer találkoztam olyan workshop- és tanfolyam hirdetésekkel, amelyek az alábbi címet viselik: Rewrite your own story. Arra is emlékszem, hogy a SuperSoul Conversations egyik adásában Oprah Winfrey Lady Gagaval beszélget, aki elmeséli, hogyan kreált magának egy karaktert. Önmaga ‘jobb’ változatát, aki megtestesítette mindazt, amilyen ő szeretne lenni. Miután ez megvolt, elkezdett úgy (értsd: jobb, ideálisabb önmagaként) viselkedni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bárkinek is követni kell Lady Gaga példáját, de az elgondolás érdekes. Az is tény, hogy napjainkban egyfajta terápiás módszerként használatos.

A dolog lényege, hogy nem kell ugyanabban a szerepben maradnunk, ugyanabba a történetbe beilleszkednünk, mint amiben a múltban vagy az elmúlt x évben éltünk. Elvégre is életkörülményeink, terveink, igényeink, és mi magunk is változunk. Ezekkel összhangban újra lehet magunkat gondolni, újra lehet írni a történetünket. A múltunkat nem, hiszen ami megtörtént, az megtörtént. A múlthoz való viszonyunkat igen, és a következő fejezet(ek)et is. Ezt az utóbbi hónapokban én is meglehetősen gyakran érzem. Hogy úgy viselkedek, mint tíz évvel ezelőtt. Olyan dolgokon rágódok, és úgy reagálok, mint akkor. Nem csoda, hogy ez  irritál, mert világosan érzem, hogy már nem passzolnak, nem érzem őket magamhoz valónak.

A régi gondolat- és viselkedési-mintáktól, beidegződésektől megszabadulni nem egyszerű. Belátni, hogy most mások vagyunk, és mostani, valamint elképzelt jövőbeni énünk más gondolkodásmódot, más viselkedésmódot igényel. Akármilyen furcsán hangzik, de szoktam azon kapni magam, hogy eltölt az öröm, élvezem a pillanatot, nem zavar a rendetlenség, könnyebben tudok nemet mondani bizonyos dolgokra és igent másokra, aztán hopp, elkap a pánik. Álljunk csak meg. Én ezt nem így szoktam csinálni. Ilyenkor kell emlékeztetnem magam arra, hogy igen: depressziós, pánikrohamos, anorexiás volt-énem nem ezt csinálta, de az már elmúlt. Mostani énem más, mást akar. Lehet, hogy buta klisének hangzik, de lehetsz történeted főszereplője, és alakíthatod magad olyanra, amilyenre szeretnéd. Tedd fel magadnak a kérdést: Ki akarok lenni? Tervezd meg, mint egy projektet, dolgozz rajta és valósítsd meg. Elvégre is nem véletlenül mondják, hogy ‘the best project you will ever work on, is yourself.’ 

 

 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s