Könyv: negyedik rész

You can’t always pinpoint the precise moment that your life goes wrong. Most of the time it creeps up on you, year by year, moment by moment until one day you look around and realised you are so far from who you used to be. You don’t even feel like the same person. (Eva Woods: How to Be Happy)

Ezt az idézetet abszolút nem terveztem ide. Hogy mégis honnan jött? Onnan, hogy ha tevés-vevés közben éppen nem zenét hallgatok, akkor hangoskönyvet. Van olyan, amit már kívülről fújok, mint például Donna Tartt: The Goldfinch-ét vagy E. L. Doctorow: Homer and Langley-jét. Amikor pedig leültem ezt a fejezetet gépelni, Eva Woods How to Be Happy (nem, nem valami önfejlesztő könyv, hanem egy ‘sima’ regény, sok-sok elgondolkodtató gondolattal) hangoskönyvében éppen ezek a sorok hangzottak el. Hopp, gondoltam, szerintem ez pont illik ahhoz, amiről ma írni készülök. Lehet, hogy tévedek, de majd kiderül. Szóval, hol is tartottunk?

Az elmúlt években többször elgondolkodtam azon, hogy megfogható-e az a pont, felismerhető-e akár utólag is, amikor egy betegség vagy függőség átveszi az ember(lánya) fölött az irányítást. Amikor az addig erősen kézben tartott kontroll egy önmagunk ellen fordított fegyverré válik. Mikor lesz az egy-két pohár borból alkohol-probléma? Milyen gyakran kell nyugtatót bevenni ahhoz, hogy gyógyszer-függőségről beszélhessünk? Hány tábla csokinál kezdődik a kényszeres evés? Mikor fordul át egy diéta testünk kóros éheztetésébe? Lehet, hogy kezdek egy kicsit hiteltelenné válni, de nem tudom. Tényleg nem. Talán akkor, amikor a körülöttünk lévők elkezdenek minket figyelmeztetni, hogy valami nem okés, mi pedig értetlenül nézünk rájuk. Nincs itt semmi gond. Minden rendben. Komolyan. Talán akkor, amikor szívünk mélyén tudjuk, mit kellene tennünk, de a kényszer, a függőség az ellenkező irányba húz minket, és egyre gyakrabban, majd minden alkalommal nyer. Talán akkor, amikor rájövünk, hogy napjaink a nem-evés és az evés miatti lelkiismeret-furdalás mókuskerekében pörögve telnek. Amikor annak ellenére, hogy vannak szeretteink, barátaink, és életünk mindenféle jó dologgal töltött, egyre gyakrabban érezzük magunkat elveszettnek, magányosnak, mert nem tudjuk, nem merjük megosztani velük függő-énünk titkait. Amikor azt kívánjuk, hogy bárcsak egy varázsütésre elmúlna, megoldódna az egész, mert habár meg akarunk gyógyulni, az első lépés, és az utána kibontakozó út félelemmel tölt el minket. Mindezt nem tudtam 1989. augusztusában. Közel huszonöt év kellett ahhoz, hogy rá tudjak látni az akkor magjában már létező, lassan kibontakozó betegségemre.

A németországi útról való visszatérésem után valami megváltozott bennem. Egyfajta magabiztos, komoly elszántság vezérelt, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból. Ez a tettek nyelvére lefordítva annyit jelentett: egészségesen fogok élni. Nem mérgezem magam tartósítószerekkel, cukorral, manipulált, ‘káros’ élelmiszerekkel. Önuralmat fogok gyakorolni, kitartó leszek és kizárólag tiszta, a testem számára értékes ételeket fogyasztok majd. Tudom. Patetikusan és valahol szánalmasan hangzik egy tizenöt éves tinilány szájából. Jobban is eltölthettem volna az időmet. Járhattam volna fagyizni, strandolni, bulizni. Kacsintgathattam volna az éppen legmenőbb, leghelyesebb srácok felé. Elmehettem volna diszkóba, akár minden hétvégén. Bedaueroltathattam volna a hajam. (Ne felejtsük el, a nyolcvanas évek végén járunk, amikor a tartós hullám és  a széles válltömés volt divatos.) Kísérletezhettem volna, hogy melyik smink stílus illik hozzám a legjobban. Olvashattam volna klasszikusokat. Átismételhettem volna az előző tanév anyagát. Lustálkodhattam volna a kertben. Ám, nem. Ehelyett elővettem azt a bizonyos könyvet, amelyiket korábban olvastam a szuper-egészséges életmódról, (vagyis: hogyan-éljünk-meg-matuzsálemi kort?), s amelyben piros tollal gondosan aláhúzgáltam, hogy mit szabad enni és mit nem. Felnőtt fejjel csak mosolyogni tudok akkori magamon. Zsuzsi, Zsuzsi. Most komolyan? Gondolkozz már el egy kicsit! Miért is akarna bárki matuzsálemi kort megélni? Miért kellene egészségesebben élned, amikor különben teljesen jól érzed magad? Mit, és főleg, kinek akarsz bizonyítani? Mit akarsz kerülni, kontrollálni? Kérdések, kérdések, kérdések. Valószínűleg, ha akkor egy kicsit leültem volna és mai eszemmel elgondolkodtam volna a válaszokon, akkor az a bizonyos könyv a kukában végezte volna, de legalábbis porfogásra lett volna ítélve a szekrényen, jómagam pedig egy frankó frizurát pöndörítve, valami menő cuccban már indultam is volna két gombóc fagyiért, vagy egy éppen aktuális kedvenc könyvemet olvasva egész délután lazsáltam volna a kertben.

Az anorexiáról, azért nehéz és egy kicsit félelmetes írni, mert soha nem lehet tudni, hogy ki olvassa az írottakat. Az általánosítás elkerülhetetlen, de meggyőződésem, hogy minden beteg esetében az étkezési zavarnak sajátos oka és lefolyása van, és a kezelésnek is személyre-szabottnak kell(ene) lennie. Én is tettem olyan dolgokat, amelyekre utólag egyáltalán nem vagyok büszke, de nem szégyellem magam miattuk, mert az akkori testi  és lelki állapotom részét képezték, és ezekből, ha ciki, ha nem, jó párat meg is fogok osztani, aztán törjön fölöttem pálcát, akinek jól esik. Ami az írás megkezdése előtt aggasztott, inkább az volt, hogy nehogy a még beteg vagy nem teljesen gyógyult olvasók akaratom ellenére tippeket kölcsönözzenek vagy sajátos következtetéseket vonjanak le történetemből. Például: Ó, ha ez a lány csak ennyit evett, akkor azt én is meg tudom csinálni vagy ó, ha ő csak annyi kiló volt, akkor én is leadhatok még egyet-kettőt és nem lesz semmi baj. Én is gondolkodtam így. Mindig tudtam az interneten vagy akár az utcán is olyat látni, találni, aki tőlem soványabb volt, és az én szememben mégis okésnak tűnt. Hát, igen. Erre sem vagyok különösebben büszke, de tudjuk be ezt is a betegségnek. Az anorexia alaposan eltorzítja a látásmódot. Szóval, ehhez kapcsolódva csak azt szeretném mondani, hogy az anorexia, és egyik étkezési zavar sem játék. Nagyon alattomos és veszélyes betegségek, s könnyen az ember(lánya) életébe kerülhetnek.

A kis kitérő után kanyarodjunk vissza ahhoz a bizonyos egészséges életmódról szóló könyvhöz. Alaposan felkészültem ám. Kiollóztam a mit-szabad-és-mit-nem-szabad-enni listát, szépen naplómba ragasztottam, majd elkezdtem ‘egészségesen’ táplálkozni. Nem volt nehéz. Egy nagy, kertes házban laktunk, és nyár lévén minden frissen elérhető volt a kertünkben: paradicsom, uborka, alma, málna, szilva, sárgarépa. Másra nem is nagyon volt szükségem. Talán egy kis joghurtra és egy-két szelet Abonettre. A régi könyvek között még egy kalóriatáblázatot is találtam, így elkezdhettem módszeresen méricskélni, számolgatni. Számon tartottam minden egyes falatot. (Oh, my … ahelyett, hogy valami értelmeset írtam vagy tanultam volna!) Bizarr büszkeséggel és esztétikai elégedettséggel töltött el, ahogy egy sárgarépát (zárójelben jegyzem meg: ab-szo-lút nem szeretem a sárgarépát) szépen lereszelve, leheletnyi joghurttal meglocsolva elhelyeztem egy tányéron. Ez elég is volt ebédre. Vagy ahogy reggel egy almát felszeleteltem és alaposan megrágva, minimum ötvenszer, mert ez állt a könyvben, elfogyasztottam. (Csoda, hogy az állkapcsomnak nem lett valami baja. És hogy nem untam meg azt a sok alapos rágást?) A vasárnapi ebédből elég volt egy kis párolt zöldség. No rántott hús, no tartármártás. Meglepő módon könnyű volt lemondani az édességről is. Utólag nem is értem, mennyire könnyen ment. Valószínűleg ez egy olyan mindset eset, amikor az ember elhatároz valamit, és egyszerűen megcsinálja. Azóta változtam. Manapság alaposan elkeserednék, ha valaki betiltaná a Nutellát, és titkon nagyon rosszul tud esni, ha nem lehet extra szószt kapni a fagyira. És milyen jó néha pihe-puha fehér kenyeret szalonnazsírba tunkolni, és a sült krumpli sem az igazi ketchup vagy majonéz nélkül. (Ó, most meg is kívántam egy kis fish and chipset.) De akkor misszión voltam. Tudtam, mit kell tennem, és senki nem állíthatott meg. Belepirulok, hogy milyen vehemensen kezdtem el prédikálni az ‘egészséges’ életmód előnyeiről, elsősorban a családomnak. Meghallgattak, de nem követték a példámat. Én azonban rendíthetetlen voltam.

Korábban már említettem, hogy a fürdőszobánkban volt egy piros mérleg. Nem digitális, hanem az a mutatós fajta, amit manapság már nem is nagyon látni, vagy ha igen, akkor sem veszi meg senki. Mert kinek kell a mai világban egy olyan szerkezet, ami nem mér grammra pontosan, testzsírt, izomtömeget és vízmennyiséget beleértve? A mi old school apparátusunk körülbelül fél kiló plusz-mínusszal lőtte be a testsúlyt, de ha nem volt rendesen beállítva nullára (ami a kicsit rozsdás tekerőgomb miatt szinte lehetetlen volt), akkor nyugodtan lehetett plusz-mínusz egy kilóval számolni. Azt hiszem, ez el is árulja, hogy a családunkban nem nagyon izgatott senkit a súlya. Nem volt rá ok. Apu mindig is jó kiállású, erős és izmos volt (nem tudom miért, de nekem gyakran Vikidál Gyula jut róla eszembe az István a Királyból), Anyu csinos, a tesóm pedig vékonyka. Én? Állítólag csinos és formás. (Nem az én szavaim.) Hát, a csinossal még talán kiegyeztem volna, de a formásat valahogy nem szerettem. Az én tolmácsolásomban a formás egyenértékű volt a kerek idomokkal, azok pedig kizárták a csinosságot, értsd: a vékony testalkatot. Tudom. Bonyolult. Miért nem tudtam az ártatlan bókokat úgy elkönyvelni, hogy frankó, csinos vagyok és formás! Mert nem. A bókokra mindig is immúnis voltam, a kritikára annál inkább fogékonyabb. Amilyen tekervényesen kreatív gondolkodásmódom volt (néha még ma is az), a bókból mindig tudtam kritikát varázsolni, és arra fókuszálni, ami nem jó, amin javítani kellene.

Hány kiló voltam, amikor elkezdtem az ‘egészséges’ életmódnak hódolni? Nem tudom. Mielőtt Németországba utaztunk, rémlik, hogy a mutató ötvenkét kiló körül állapodott meg. Trikóstól, nadrágostól, sportcipőstől. Egészség-túrám kezdetén nem foglalkoztam a mindennapos méricskéléssel, túlságosan lekötött bio-organikus zöldségeim, gyümölcseim szeletelgetése, reszelgetése. Egy nyári napon azonban úgy adódott, hogy baráti főzőcskére voltunk hivatalosak. Nagyon szerettem ezeket az alkalmakat, mert jól esett otthonról kimozdulni, vendégeskedni. Nem kellett messzire mennünk, csak falun belüli barátokhoz, akiket évek óta ismertünk, de nem gyakran találkoztunk. Engem sem láttak a nyár eleje óta, de tudták, hogy kétnyelvű gimibe járok és hogy ‘milyen ügyes és okos vagyok’. (Nem az én szavaim.) A forgatókönyv ismert volt: megérkeztünk után a férfiak lettek a hús- és borácsfelelősök, és ‘munka’ közben ment a politizálás, régi történetek felidézése. A nők a konyhában tevékenykedtek: salátakészítés, sütik, rágcsálnivalók tálalása, és közben az ilyenkor szokásos információcsere. Mit újság itthon? Hogy vannak a szülők, a rokonok? Hogy vannak a gyerekek? Mi van az iskolával? Ki házasodott meg, ki vált el, ki hová ment nyaralni. Természetesen nem hallgatóztam, egyszerűen csak szerettem szófoszlányokon keresztül betekintést nyerni a felnőttek világába.

Éppen a kertben álldogáltam, amikor Anyu kijött a barátnőjével, aki megjegyezte: Zsuzsi, nem kellene többet fogynod! Olyan kis csinos voltál mindig, most már meg lehet állni. Értetlenül regisztráltam a szavakat. Miért? Fogytam volna? És mennyit? Megállni? Miért? Dehát én nem is fogyókúrázok, csak egészségesen eszek. Azt hiszem, nem reagáltam semmit. Valószínűleg csak udvariasan mosolyogtam. De a hallottak szöget ütöttek a fejembe. Ennek utána kell járni. Mégpedig a lehető leggyorsabban. Így, miután a nagyon kellemes eltelt délután után hazaértünk, besettenkedtem a fürdőszobába (nem értem, miért lopakodtam úgy, mintha valami titkolnivalóm lett volna), és ráálltam a piros szerkezetre. Alig hittem a szememnek. Még a plusz-mínusz ingázást beleszámítva is mintegy öt kilót fogytam. Hoppá! Ki gondolta volna? Mivel a kilók száma nem tetszett (nem volt öttel osztható), ezért úgy gondoltam, ha még kettő lemegy, akkor pont jó lesz. El is határoztam, hogy aznap nem vacsorázok, és  másnaptól egy kicsit tornázni is fogok.

 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s