Aki vagy, aki nem

Közel egy hete volt a születésnapom. Nem szoktam nagy feneket keríteni a dolognak, no party vagy ilyesmi. Elég, ha együtt lehetek és időt tölthetek a számomra fontos és kedves emberekkel, és túl sok ajándék sem kell. Persze, mindig meg tudnak lepni azzal, amit éppen szeretnék vagy amit általában szeretek, mire én örömömben ugrálva rendszerint elérzékenyülök. Nem kicsit. Mint néhány nappal ezelőtt. Megkaptam a könyvet, amit magam sem tudom miért, de egy ideje el akarok olvasni. Hetek óta nem hagy nyugton a gondolat: ‘úgy el szeretném olvasni a Love in the Time of the Cholera-t’, (amúgy rímelne a Love in the Time of Corona-ra, és nem kizárt, hogy tudatalatt a jelenlegi helyzet inspirált) aztán pedig meg akarom nézni a filmet. Erre? Csenget a futár, és ahogy a dobozt kibontom, mi van benn? Pontosan. Szépen becsomagolva, egy kedves üzenettel ellátva,  Gabriel García Márquez könyve.

Vasárnap pedig Maria és Laci adtak át egy kis táskát, amelyben nem más lapult, mint a Flow legfrisebb száma angolul. Őszintén szólva a holland változatba körülbelül két éve beleuntam, mert a cikkek gyakran önmagukat ismételgették. Több, mint tíz évnyi hűség után mellőztem a magazint és a weboldalt is. Az angol kiadás viszont más, és lelkesen vetettem bele magam az olvasásba. Így bukkantam egy cikkre, amely a Farewell to Who We Thought We Were címet viseli. Le is ültem egy bögre kávéval. Hamarosan elő kellett vennem egy fekete tollat, mert szeretem könyvekben és újságokban aláhúzogatni a szerintem számomra lényegeset, majd a laptop is előkerült, mert ha már olvasok valami olyat, ami inspirál és elgondolkodtat, akkor ugye írnom is ‘kell’. Ez a blogposzt így részben a cikkből vett idézetekből, részben az azokhoz fűzött gondolataimból, meglátásaimból áll. Nos, akkor kezdjük is.

Maybe you thought you’d be a trendsetter, a world traveler, an inspiring speaker, but then you found out: I’m just not. It doesn’t matter. This kind of realization can be the start of something new, something better.

Ismerős? Nekem igen. Régen, kislány koromban úgy képzeltem, hogy ha nagy leszek, sok-sok barátom lesz, imádok majd társaságba járni, minél nagyobb a pörgés, annál jobb, és persze be fogom utazni az egész világot. Ezért akartam diplomata feleség lenni (na jó, voltam vagy nyolcéves). Úgy gondoltam, hogy az lenne a legkönnyebb módja az utazgatásnak, idegen nyelven megtanulásának, érdekes emberekkel való találkozásnak, és dizájn ruhák viselésének. Valószínűleg akkor ártatlanul így interpretáltam magamban a sikert és a népszerűséget. Azóta több, mint harmincöt év telt el, és sok mindenre rájöttem magammal kapcsolatban. Felnőtt fejjel tudom, hogy:

alapvetően introvertált vagyok

Szívesen találkozok emberekkel, különösen azzal a néhánnyal, akik közel állnak hozzám. Nem vagyok az a berobbanok a társaságba típus. Nem akarok a legmenőbb, legnépszerűbb lenni, mert egyáltalán nem szeretek a figyelem központjában állni. Félreértés ne essék: nem vagyok szégyellős. Szemrebbenés nélkül tudok előadást tartani akár száz ember előtt is, és bárhová besétálok, bemutatkozok és társalgok is, ha kell. De alapvetően magamnak való vagyok, és alaposan megválogatom, hogy kire szánom időmet, energiámat és kivel osztom meg dolgaimat, gondolataimat. Tudok extrovertált lenni, de heti 1-2 én-napra szükségem van ahhoz, hogy jól érezzem magam, és ne válljak hisztis, befordult, morcos duzzogó kis szörnyeteggé.

 a siker más, mint ahogy azt régebben képzeltem

Akkor érzem magam sikeresnek, ha jól érzem magam a bőrömben, az életemben. Számomra legtalálóbban Maya Angelou definiálja a sikert, és le is jegyeztem a szavait, amikor egyszer Oprah SuperSoul Conversation sorozatában hallgattam vele egy interjút: ‘Success is liking yourself, liking what you do and liking how you do it.’ Szívemből beszél. Szóval, diplomata feleség nem lettem, pszichológus, sebész, coach és újságíró sem, de megtaláltam azt a munkát, amit nagyon szeretek. Online tanítok nyelveket azoknak, akik szívesen tanulnak otthonról. Szeretem, hogy olyan emberekkel találkozhatok, akikkel különben nem valószínű, hogy összefutnék az utcán. Sok kilométer távolságból, országhatárokon túl is betekintést nyerhetek emberek életébe, és segíthetek nekik jobban tanulni, céljaikat elérni. Csak internetre, a laptopomra, a tudásomra és a kreativitásomra van szükségem, és bárhonnan, bármikor dolgozhatok. Jelenleg nem szívesen csinálnék mást. (Okés, többet és jobban írni azért szeretnék. De mint tudjuk, ami késik, nem múlik.)

következetes és fegyelmezett vagyok, de már nem akarok mindenben az lenni

Úgy gondolom, hogy voltam már eleget szigorú magamhoz és fegyelmezett. Az iskolában, társaságban, munkahelyeken. Hihetetlen, milyen magasra tudtam állítani magamnak a mércét, mennyire szigorú és elégedetlen tudtam lenni magammal. Mindig arra figyelni, ami nem elég jó, mindig a hibát keresni. Mit mondjak, elég fárasztó. Ja, és ha hozzáadjuk ehhez, hogy gyakran olyan dolgokban akartam nagyon jó (értsd: tökéletes) lenni, amiket nem is én akartam, hanem mások akarták nekem, vagy amelyekről úgy gondoltam, hogy nekem ezeket akarni kellene (értsd: külvilág, média, stb.), akkor egyenesen kimerítő. Valószínűleg nem véletlen, hogy alig harmincévesen egy burn-outban landoltam. Nem volt kellemes, kimászni belőle sem ment egy-kettőre, de tanulságos volt. Mit tanultam belőle? Azt, hogy bőven elég, ha azokban a dolgokban vagyok fegyelmezett és következetes, amelyek számomra fontosak. Ilyen a munkám és az értékes emberi kapcsolataim, de időnként ezekben is meg kell engednem magamnak a good is good enough megközelítést. Legyen mondjuk 110% helyett 80%, és legyek azzal elégedett, vagy akár egy kicsit büszke is. A többi pedig? Amikor és ahogy jól esik.

A jógának például csak akkor érzem a jótékony hatásait, ha éppen arra van szükségem és nem akkor, amikor reggel úgy ébredek vagy napközben folyamatosan nyaggat a gondolat, hogy ó, ma még jógáznom is kell, mert ha nem, akkor lusta vagyok és haszontalan. Ugyanez érvényes a blogolásra is. Nekem nem jön be a Zsuzsi, publikálj minden héten két cikket. Nem. Akkor élvezem a legjobban és akkor adja a legnagyobb megelégedést, ha ott és akkor írok, amikor megszáll az ihlet. Nem válik be a napi kötelező  fél óra séta vagy sport sem, mert van amikor (mint a mai szürke-esős időben) legszívesebben egész nap, kedvenc székembe gubózva olvasok, írok, ábrándozok, rajzolgatok vagy kötögetek, egy hangoskönyv vagy podcast társaságában). Ilyenkor  megpróbálom kreatív lustaságom miatt nem lelkiismeret-furdalásosan érezni magam. Szerencsére, ez egyre jobban megy, de még van mit gyakorolni. Röviden: hagyjuk meg az önfegyelmet és a következetességet akkorra, amikor tényleg kell, különben meg tegyük, ami jól esik, amitől nyugodtak, kiegyensúlyozottak és boldogok leszünk.

tudok egyedül lenni, de (már) nem mindig szeretek

Mert ahogy a szüleim mindig is mondogatták: ‘az ember társas lény.’ Ami igaz. Nekem csak a dolog társ részével volt gondom. Több, mint tizenkét évet töltöttem egyedül, értsd: szingliként. Mint egy igazi independent woman. Csak táncolni nem tudok úgy, mint Beyoncé, habár ez soha nem tartott vissza attól, hogy ha olyan kedvem kerekedik, bárhol és bármikor kitáncoljam magam. Hogy miért volt egy olyan szép, aranyos, kedves, okos, kreatív, és szerethető lány (nem az én szavaim!) ilyen sokáig egyedül? Nem tudom. Talán azért, mert válogatós vagyok. Talán azért, mert pontosan tudom, hogy mit keresek egy társban. Talán azért, mert az intuícióm erős, ha emberekről van szó. Valami vagy az vagy nem az. Lehettem volna nem egyedül, megalkudhattam volna ez-is-elég-okés-akkor-meg-miért-ne? helyzetekkel, de az nem én vagyok. A szívem legmélyén lakik egy romantikus idealista, aki mindig is hitt abban, hogy ha eljön az ideje, akkor pont így leszek jó (értsd: tökéletes) valakinek. Nem kell másképp öltözködnöm, megtanulnom frankón főzni, bájosabbnak, vagányabbnak, nőiesebbnek, mosolygósabbnak lennem. És. Hát. Na. Úgy néz ki, hogy nekem lett igazam. Néha el sem merem hinni, de tudom, hogy meg kell tanulnom elfogadni a jót, és meg kell tanulnom boldognak merni lenni anélkül, hogy folyamatosan azt kérdezném magamtól, vajon megérdemlem-e. Meg. Komolyan.

It can be a huge relief to accept that you are not what you thought. To stop and reveal your real self.

És végül: 

Nem kell mindig olyannak lennem, ahogy az elvárják. Nem kell csak megszokásból ragaszkodnom ahhoz, ami nyilvánvalóan már nem illik, nem passzol hozzám. Nem kell egyfolytában igyekeznem és bizonyítanom, és nem kell mindenben jónak (értsd: tökéletesnek) lennem. Mert ha igazán őszinte vagyok, akkor szerintem pont jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Perfectly imperfect. (Ez egy klisé mondat, amit nem szeretek, de nem tudtam kihagyni.)

The mismatch between who we are and what we want to be is largely the result of the idealized images in our head, driven by external pressures. And that pressure seems to be getting bigger. But what is much more important, is to feel good.

Aki a témáról többet szeretne olvasni, annak ajánlom a Flow angolnyelvű kiadását, issue 36, amely ezen az oldalon rendelhető meg.

 

 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s