Könyv: harmadik rész

Folytassuk azzal, hogy mikor és hol kezdődött első, komolyabb diétás korszakom. Nem, itt még nem anorexiáról beszélünk, bár tudtom nélkül megfeleltem a diagnózis felállításához szükséges előírásoknak. Az 1980-as években szerintem sok minden más volt, és nem sokat lehetett tudni az étkezési zavarokról, legalábbis nem egy olyan kis faluban, ahol én felnőttem. Manapság fórumról fórumra kattinthat az ember, és szinte semmilyen téma nem új vagy tabu. Szóval, hol is tartottunk? Igen. Mikor határoztam el, hogy szerintem kevesebbet fogok enni. 

Hely: Németország (NDK)

Idő: 1989. július

Alkalom: osztálykirándulás

Előzmények:

Nyolcadikos koromban felvételt nyertem egy kéttannyelvű gimnáziumba. Helyesbítek:  kettőbe. Első helyen Tiszalökre, ahol oroszt tanulhattam volna, ami mellesleg a biológia és a kémia mellett kedvenc tantárgyam volt az általánosban. Az orosz írásbeli sikerült, és megkaptam a behívót a szóbelire. Elég izgatott voltam. Pontosabban, nagyon-nagyon féltem. Anyu és Apu természetesen elkísértek. Még most is látom magam előtt, ahogy a kompról lehajtva haladunk a fákkal szegélyezett úton. Kellemes nyári idő volt. Az az igazi, már majdnem nyári szünet van típusú nap. Megpróbáltam elképzelni, hogy mi vár majd rám az elkövetkezendő órákban, de igazából fogalmam sem volt. Mit fognak kérdezni? Mit fogok válaszolni? Hányan leszünk? Mikor tudom meg az eredményt? Kérdések válaszok nélkül.

Leparkoltunk az iskola épülete előtt, majd helyet foglaltunk a folyosón, várva, hogy beszólítsanak. Beszólítani beszólítottak, csak nem úgy, ahogy elképzeltem. A meglepetés a hangszóróból jött: ‘Kérjük Béres Zsuzsannát az igazgatói irodába.’ Hogy? Mi van? Mi ez az egész? Nem volt más választásom, mint idegességemet leplezve az igazgatóval és helyettesével szemben leülni és meghallgatni, amit mondani akartak. Mint kiderült, nem csak a tiszalöki, hanem a nagykállói kéttannyelvűbe is felvettek. A böki csak annyi volt, hogy a nagykállói gimi kéttannyelvű tagozata német szakos. Német? Dehát én egy kukkot sem beszélek németül! Nem baj, választhatok. Itt szeretnék maradni vagy inkább Nagykállóba megyek? A döntés rajtam áll. Nem tudom, mennyit gondolkodtam, de a helyzetet mérlegelve a következőre jutottam: 1. Tiszalök annyira nem volt szimpatikus (ezzel senkit nem akarok megbántani, aki ott született vagy ott nőtt fel), és 2. abban a percben sok mindent megtettem volna azért, hogy megússzam a szóbeli felvételit. Választásom így a számomra totál ismeretlen Nagykállóra esett. Megkönnyebbülve (no szóbeli!)és büszkén (hurrá, mehetek kétnyelvűbe!) értünk haza, és a nyár hátralévő részében nem volt más dolgom, mint élvezni a vakációt és izgatottam várni az új tanév kezdetét.

1988. szeptemberében költöztem be a Korányi Frigyes Gimnázium kollégiumába. Az épületről az volt az első benyomásom, hogy öreg és dohos, az a fajta, ahol ki tudja, hány generáció lábai koptatták a lépcsőfokokat. Ugyanakkor az újdonság és a függetlenség vonzalmával is szolgált. Itt fogok tehát lakni hétfőtől péntekig, a hétvégéket pedig otthon tölthetem. Itt fogok megtanulni egy új nyelvet, megismerkedni új emberekkel, és itt fogom elkezdeni részben önálló életemet. Visszagondolva a félelemnek vagy a ‘vajon menni fog ez nekem?’ jellegű gondolatoknak a csírája sem volt meg bennem.

Az első évfolyamon hetvenen lehettünk, és négy osztályra osztottak minket. Én abba a csoportba kerültem, ahol senki nem tudott még alapszinten sem németül, és az ország minden pontjáról volt osztálytársam. Az első naptól kezdve intenzíven tanultunk, anyanyelvi és magyar nyelvű tanároktól. Szerintem otthon valahol még mindig megvan a Themen minden tankönyve és munkafüzete. Nem volt mese: fejest ugrottunk a névelőkbe, az igeragozásba. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen tempóban meg lehet tanulni egy nyelvet. Egy-kétszáz szót, egyik napról a másikra. Fogalmazásokat írni. Mondatokat fordítani. Délelőtt óráink voltak, délután pedig visszamentünk a kollégiumba, ahol a szilencium alatt tanultunk tovább szorgosan. Ahogy azt a tinik szokták. Egy kis munka, egy kis móka. Amikor eljött a vacsora ideje, csoportosan, tanári felügyelet mellett átsétáltunk a főépületbe. Az estéket a kollégiumban töltöttük vagy kint a városban, de nagyon kellett ügyelni, hogy kapuzárás előtt visszaérjünk. Nem tudom felidézni, hogy buliztam-e vagy bármilyen szeleburdiságot követtem volna el.

Hogy milyen emlékek ugranak be? Például az, hogy a kollégiumtól nem messze volt egy reggeliző, ahová gyakran bementünk reggel egy kakaóra és egy kiflire. Rémlik egy fagyizó vagy cukrászda is, ahová néha elsétáltunk, és persze az úgynevezett ‘Sárga Ház’, ami a kollégiummal szemben volt. Csak azt tudtam, hogy ott ‘zavart’ emberek laknak. Emlékszem, hogy látatlanul is mennyire sajnáltam őket, amikor a csokitélapók ott sorakoztak egy-egy ablakban. Képzeletemben csakis elveszettek és magányosak lehettek odabent. Egy idő után feltűnt, hogy milyen gyakran lobog a fekete zászló az épület bejárata fölött. Szerintem akkor tudatosult bennem először, hogy az életben rossz dolgok is történhetnek. Emberek, a szeretteimet és magamat is beleértve,  megbetegedhetnek, meghalhatnak. Visszagondolva nehéz megmondanom, mikor kezdtem el kisebb rituálékat alkalmazni ki-tudja-milyen-rossz bekövetkeztének a megakadályozására. Kerültem a fekete színt, és ha ittam valamit, a kortyok számának öttel oszthatónak kellett lennie, hiszen öten voltunk a családban, és csak így garantálhattam, hogy senkinek nem esik baja. Logikus, nem? Ugyanakkor butaság. Lehet, hogy mindenkinek vannak ilyen dolgai, más indíttatásból és más mértékben. Én ezeket megtartottam magamnak, s különben sem voltak olyan súlyosak, mert nem uralták a napjaimat. Ártatlan kis babona, semmi más.

Az első év hihetetlenül gyorsan elrepült. Sikerült középfokú vizsgát tennem németből, de merem állítani, hogy közel anyanyelvi szinten tudtam kommunikálni. Ha minden jól megy, akkor szeptembertől a legfontosabb tantárgyakat – matematika, fizika, történelem, földrajz – németül fogjuk tanulni. Előtte azonban várt rám a nyári szünet, és a nagy kaland: egy kéthetes tanulmányi utazás az NDK-ba. Vonattal. Hajrá! Nem akarok bővebben kitérni az út részleteire. Tulajdonképpen nem is emlékszem mindenre, csak képek, pillanatok villannak be. Ahogy éjszaka zötyögünk át Csehszlovákián, a vonat folyosóján utasok ülnek, fekszenek, nekünk pedig nagyon kell pisilni, de nem merjük megkockáztatni a kimenetelt, mert minden próbánkat álmosan mérges reakció fogadja. Végül nincs más választásunk. Ha muszáj, akkor muszáj. Emlékszem valami kirándulásra egy bányatóhoz, és arra is, hogy milyen érdekes volt különböző apróságokat vásárolni, mert ugye egy idegen országban minden más. Arra is, hogy milyen hihetetlen volt igaziban látni az Unter den Lindent, a Brandenburgi kaput, az Alexander Platzot és a világórát, amelyeket azelőtt csak a tankönyvekből ismertem. S a mai napig van egy rózsaszín elefántom, amit valamilyen megfontolásból az egyik nagy áruházban vettem, és hazacipeltem. És persze emlékszem az egy-egy kellemesen fárasztó nap utáni, éjszakába nyúló traccspartikra, amikor egy szobába tömörülve, csokit, chipszet, s minden ehetőt kipakoltunk és megosztottunk, miközben átvettük a nap történéseit. Gondtalan voltam és jól éreztem magam. Elvégre is más dolgom nem volt.

Egy ilyen estén történt, ….. hogy is mondjam. Azt hiszem, jobb, ha a szép megfogalmazás helyett leírom, amit arra a pillanatra visszagondolva magam előtt látok. Hitelesebb és könnyebb is. A szállásunkon vagyunk az egyik szobában. Este van, de nem tudom, hány óra. Valószínűleg későre jár. Én az asztal tetején ülök, lábamat lógatva. A szoba tele van, mindenki oda tömörült beszélgetni. Lelkes és fáradt izgatottság rezeg a levegőben. Remélem, nem sértődik meg senki az akkori osztálytársaim közül, ha nem tudom pontosan felidézni a jelenlévők arcát és nevét. Figyelmem az ágyon kiterített zsákmányra irányul: csoki, cukorkák, édes, sós, megmaradt szendvicsek, ki mit tud előhalászni. Kér valaki egy szalámis zsemlét? Ó, az mi? Megkóstolhatom? Egy kis csoki? Közben pedig megy a folyamatos csacsogás: tanárokról, nyári tervekről, ki kivel jár, kinek ki tetszik. Tini-beszéd. Teljesen normális, ártatlanul szórakoztató. Számomra rejtélyes módon ott és akkor fogalmazódott meg bennem kristálytisztán: én ezt nem akarom. Hogy pontosan mit? Nem tudom. Azzal foglalkozni, hogy kinek ki tetszik, és ki kivel akar járni, és ha velem az megtörténik, akkor mi lesz? Vagy rám tört volna valami rejtett lelkiismeret-furdalás, hogy nem szabad csak úgy jól éreznem magam, hiszen a szüleimnek soha nem adatott meg, hogy egy különleges gimnáziumban tanulhassanak vagy az országon kívülre utazhassanak tizennégy évesen? Vagy talán féltem attól, hogy miként fogok helytállni az új tanévben? Az is lehet, hogy csak ráébredtem, hogy minden, még az ilyen önfeledt pillanatok és élmények is mulandók, sérülékenyek. Őszintén szólva? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy ott és akkor eldöntöttem: én ezt nem akarom, s néhány nappal később, otthon, diétázni kezdtem.

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s