Könyv: első rész

Ha olyan hangulatom van, el szoktam gondolkodni az élet dolgain. Úgy általában.  Meg a saját életem dolgain is. Főleg akkor, ha valamilyen régi akadályba ütközök. Például amikor csak annyi dolgom lenne, hogy jól érezzem magam, mert jó társaságban vagyok és minden frankó. Aztán megjelenik az a kis kételkedő hang: ‘Vajon jól viselkedek? Nem tartanak furcsának? Nem kellene jobban bekapcsolódnom a beszélgetésbe? Mi van, ha valami badarság csúszik ki a számon? És különben is, miért gondolkodok itt egyfolytában, amikor elég lenne csak lazítani és élvezni azt, ami van?’ Vagy amikor éppen Nutellát kanalazok miközben Downton Abbey-t nézek, és alapvetően boldog a szívecském, mert szeretem a Nutellát (nagyon-nagyon) és az éppen aktuális hangulatomhoz illő filmeket is szívesen nézek. Aztán jön a kis rendőr: ‘Nem kellene jógáznod? Nutella helyett ehetnél valami normálisabbat is. Álljunk meg egy szóra: mi lesz azokkal a vékony vonalakkal? Nézd csak, valaki már megint kocog a ház előtt, te meg itt lajhárkodsz!’ Vagy amikor utaznom kell valahová, és azon aggodalmaskodok, hogy vajon minden rendben lesz-e. Mert mi van, ha turbulenciába kavarodik a repülőgép? Vagy furán fogom magam érezni a reptéren? Vagy rám jön egy pánikroham a becsekkolásnál? Vagy elfelejtettem valami becsomagolni? Röviden: krónikus overthinker (értsd: túlagyaló) vagyok. Ami alapjában véve nem baj, mert a munkámban nagyon jól jön. Hogy azon kívül hol? Sehol.

Nem voltam ám mindig ilyen. Ki merem jelenteni, hogy hétéves koromig semmitől sem féltem. Maximum attól, hogy valamilyen betegségem lesz, és nem fognak időben tudni segíteni. Ez annak volt köszönhető, hogy szerettem volna orvos lenni, és egyik kedvenc olvasmányom az Orvos a családban című kötet volt, amit rendszeresen le is vettem nappalink szekrényének a polcáról. Nem telt sok időbe, kívülről fújtam az összes betegség tüneteit. Elég volt, ha belenyilallt az oldalamba, azonnal enyhe pánik kapott el, mert meg voltam győződve róla, hogy vakbélgyulladásom van. Ami akut is lehet. Az pedig nem oké. Nagyon nem oké. Mindez azonban nem hatott ki mindennapjaimra. Alapvetően egy tanulni, játszani, szocializálódni szerető gyerek voltam, aki ugyanakkor szívesen vonult el olvasni, írogatni, rajzolgatni vagy madarakat tanulmányozni a kertben és a tó parton.

A kutyáktól is csak azért kezdtem el félni, mert megrendült bennük a bizalmam. Egy napon az iskolából sétáltam haza Robival, az egyik osztálytársammal. Szerintem hét- vagy nyolcéves lehettem. Nagyon menőnek éreztem magam, mert nálam volt a moncsicsis uzsonnás táskám, és valljuk be az elég cool volt akkoriban. Nem jártunk messze a házunktól, amikor észrevettem, hogy az utcánkban tárva-nyitva áll az egyik ház nagykapuja, és a kapu mögött két tacskó ült az udvar közepén. Nem két rottweiler, nem két német juhász vagy komondor, hanem két tacs-kó. Az a szemtelen mokány fajta. Valami miatt rossz érzésem támadt és megtorpantam. Robi, igazi gentleman lévén felajánlotta, hogy majd ő előre megy. Úgy is történt. Bátran elsétált a kapu előtt, a két kutya pedig fittyet sem hányt rá. Robi jelzett, hogy szabad az út, én pedig követtem. Fogalmam sincs, hogy mi hatott a két undok ebre, de alig haladtam el a kapu előtt – szerintem levegőt sem vettem -, már hallottam is a tappancsok trappolását az aszfalton. Szaladni kezdtem, de utolértek, én pedig elestem. Az egyik belekapott horgolt fehér térdzoknimba (ami akkoriban szintén menő volt), a másik pedig csak csaholt és csaholt. Én? Elkezdtem sírni. Nagyon. Lehet, hogy kiabáltam is, de arra már nem emlékszem. Nem tudom, hogy mentem haza, de azt tudom, hogy mindkét térdemet és az orromat is alaposan sikerült lehorzsolni. Hetekig csúnya var éktelenkedett az arcomon. A kutyáktól azóta is félek, és ha lehet, kerülöm is őket.

De mint mondtam, alapvetően merész, nyitott, álmodozni szerető, szorgalmas gyerek voltam. Sok minden szerettem volna lenni: Gerald Durrell kaliberű biológus, pszichiáter, sebész, diplomatafeleség, újságíró, divatterező, és még sorolhatnám. És mindig is szerettem volna sokat utazni, s ha lehet, mindenhol eltölteni egy kis időt. Szerintem ezzel sok gyerek így van. Ironikus módon, az egyetlen, ami nem akartam lenni: tanár. Most pedig az vagyok, és nagyon szeretem a munkámat. Szeretem megtervezni és szépen kidolgozni az óráimat, szeretem a diákokkal való kapcsolatot. A modern technikának köszönhetően pedig, mivel kizárólag online tanítok, olyan emberekkel van szerencsém megismerkedni, akikkel különben nem találkoznék. Szóval, minden többi – pszichológia, biológia, idegen nyelvek, rajzolás – megmaradt hobbinak, és ez teljesen rendben van. Különben is: negyvenöt évesen más tervei és ambíciói vannak az emberlányának, mint öt- vagy tizenöt évesen. (Mert mi akartam lenni tizenöt évesen? Nádszál-vékony. De erről majd később bővebben.)

Szóval, igen. Ha elgondolkodok ezen-azon, akkor sok minden eszembe jut. Gyerekkori emlékek, a gimis évek, a balatoni nyaralások, osztálykirándulások, meglévő vagy azóta elhalványult barátságok, tervek, módosított tervek, kisebb-nagyobb életleckék. Ha pedig komolyabb és reflektívebb hangulatban vagyok, akkor azon szoktam töprengeni, hogy vajon miért voltam kétszer is anorexiás, és miért kellett egy pánikzavaros-depressziós időszak után szinte újra tanulnom mindent? Na jó, nem mindent, de sok-sok dolgot, ami azelőtt csak úgy ment. Az igazat megvallva azonban nem szoktam sokat morfondírozni. Legalábbis igyekszem. Elemezgettem eleget, a megtörtént dolgokat megváltoztatni pedig nem lehet. Tanulni belőlük igen. Valószínűleg szükségem volt arra az időszakra és azokra az egyáltalán nem kellemes tapasztalatokra ahhoz, hogy az legyek, aki most vagyok. Nem akarom Opraht utánozni, de ő szokott ilyeneket mondani a SuperSoul Sundayben. Amit különben szívesen hallgatok, ha éppen olyan kedvem van. És Oprah már csak tudja.

Most pedig lapozzunk a következő fejezethez.

 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s