A fuck-it filozófia

Szerintem írtam már erről egy cikket korábban. Nem tudom, pontosan mikor és most nincs is kedvem visszakeresni a blog-listámon. És különben is: miért ne írhatnék még egyet? Elvégre is időm van (lockdown time), s valahogy ez kikívánkozik belőlem.

Több, mint tizedik hete vagyok Angliában, Bristolban. Nem így terveztem, dehát ‘fuck it’, így alakult. Panaszra semmi okom: Bristol egy kellemes részén vagyunk, a nap két-három hete süt, olyan mintha summer time lenne. Van egy kertünk, ahová ki tudunk ülni, a környéken több park, és a híres Avon folyó is a háztól nem messze csordogál. Van előfizetésünk Netflixre, Amazon Prime-ra, HBO GO-ra, Now Tv-re és Disneyre is. Azt nézünk és akkor és addig, ahogy jól esik. (Jelenleg váltogatjuk a Sons of Anarchy és az After Life epizódjait.) A munkámhoz nem kell kimozdulni és ugyanúgy dolgozok, mint a koronavírus helyzet elharapódzása előtt. Ha rám jön a mozoghatnék, akkor jógázok vagy leugrálok egy pár sessiont a Just Dance vagy a Dance Centraal ‘most éppen ehhez van kedvem’ számaira. Tegnap a Spice Girlstől kezdve a Mambo Nr 5-on keresztül minden előjött. Feldob, megizzaszt, levezeti a fölösleges fizikai energiát. Tehát, mint mondtam: panaszra semmi ok.

Ha pedig tovább megyek, akkor szerintem egy kicsit bölcsebb is lettem. Az elmúlt hetekben volt néhány napom, amikor nem voltam jól. Nyugtalanság, bezártság-érzet, aggodalom erről, túlagyalás arról és egy pár kiadós sírás. Igen. Az, amikor az ember csak ül és sír. És talán maga sem tudja, hogy miért. Az a ‘most inkább hagyjon mindenki békén állapot.’ Nem kellemes. Nem is szeretem. Utólag azonban úgy vagyok vele, hogy okés, megtörtént, mással is előfordul. S amit ez a periódus szintén megerősítette bennem és eszembe juttatott, az a fent- említett ‘fuck it’ filozófia. (Ha valakit érdekel, akkor John Parkin egyik könyvéről van szó, de több is íródott ebben a témában.)

FF19B348-AFE6-4254-8DE8-BF07D7E05CD8

Alapjában véve egy motivált, elegendő önfegyelemmel megáldott teremtés vagyok, aki szívesen segít másokon. Állítólag jó hallgatóság vagyok és tudok bölcs dolgokat mondani. Fontosnak tartom azt is, hogy pozitív legyek, szeressem magam és a lehető legjobbat hozzam ki magammal. Ez mind rendben is van. A baj csak az, hogy hajlamos vagyok túl magasra tenni a mércét és túl szigorú lenni magammal. Nem csoda, ha néha elegem van rendőröcske Zsuzsiból, főleg akkor, ha a helyzet amúgy is ‘stresszes’.

Talán nem meglepő, hogy amikor elkezdődött ez az egész ‘lockdown’ helyzet, úgy voltam vele, hogy okés, kihozom belőle a maximumot. Teljes bevetéssel és lelkiismeretesen végzem a munkámat (lockdown ide vagy oda, ez nem új a nap alatt), minden nap jógázok (elvégre is nem lenne jó ellustulni), talán még a parkban is elkezdek futni (zárójelben: utálom a futást), minden nap elolvasok néhány cikket, ami blogolásra inspirál, elvégzek egy Adobe Draw online tanfolyamot, hogy a rajzaimat optimizálhassam és ne csak úgy firkálgassak, elolvasok egy csomó könyvet (az egyetemi listát is beleértve, hiszen mit értettem én akkor tizenkilenc évesen), megtanulok profi módon kötni és horgolni, végre végigcsinálom azt a 8-hetes mindfulness programot, amiből eddig csak tetszőlegesen olvastam fejezeteket, és megszabadulok néhány ‘káros’ szokásomtól (mint például a Nutella kanalazása vagy a túlságos rendszeretet). Hopp, a lista közel sem teljes, de gondolom, a lényeg érthető.

02A80257-3609-4DB0-B1F3-23646614CBA1

Hozzá is láttam. Pozitívan, motiváltan, legjobb önmagamat vizualizálva. Ment is. Azonban nem egyszer azon kaptam magam, hogy ‘mi van’?, ezt nem is akarom. Mert nem leszek tőle se boldogabb, se jobbkedvű vagy egyszerűen csak nem érdekel. És igen, van, amikor csak a Nutella segít, hogy azt gondoljam: fuck it, az élet dolgai nem is erről szólnak. Nem arról, hogy mindig cseppmentes és steril legyen a konyha. Vagy hogy haragudjak magamra azért, mert kihagytam egy napot a jóga naptárban. Vagy hogy éppen nem voltam egész nap mosolygós és pozitív. Vagy hogy abszolút senkivel nem volt kedvem beszélni. Vagy hogy nem mindfullosan ettem meg a reggelimet. Vagy hogy már egy hete nem mostam hajat. Vagy hogy ugyanazt a farmert hordom egész héten. Vagy hogy több hete nem olvastam semmit, kivéve random cikkeket az interneten. Az egyetemi olvasó listáról most inkább nem mondok semmit.

S amit megtanultam, az az, hogy amikor fuck it-et mondok egy bizonyos dologra, akkor igen-t mondok egy másikra. Porszívózás helyett Cola Zerot inni a napsütésben. Jóga helyett lustálkodva olvasni a kanapén. Mindig tökéletesen akarni kinézni helyett, ez vagyok én és kopott pólóban meg ugyanabban a farmerban is frankón mutatok. A magamra való dacoskodás helyett elmondani és kisírni, hogy mi is bánt igazán. A mindig nem vagyok elég jó helyett merni elhinni, hogy igenis, az vagyok. Azoknak, akik számítanak. Mert fuck-it: nem az a fontos, hogy jól érezzük magunkat és végre (a negyvenes évek közepén azért már illene) kibéküljünk magunkkal? Szerintem de.

Comments? Anyone?

 

 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s