Lockdown diary

Azt hiszem, eljött az ideje, hogy írjak egy blogposztot. Ma reggel, kávézás közben fogant meg az ötlet és a cím is spontán jött: ‘lockdown diary’. Elvégre is március 23-a óta hivatalosan ‘lockdown’-ban vagyunk és azóta csak szigorodott a helyzet. Az élelmiszerboltokon és gyógyszertárakon kívül semmi nincs nyitva, naponta egy fél órára lehet kimozdulni testmozgás vagy nagyon szükséges bevásárlás indokával. Egyszerre csak két ember lehet egy ‘csoportban’, nekik pedig igazolniuk kell, hogy egy háztartásban laknak. A boltok előtt sorok állnak: két méterenként fel van festve egy vonal vagy egy lábnyom, ahol várakozni kell, betartva a tisztes távolságot. Mindenki maszkot és kesztyűt visel, a boltba be- és onnan kilépve fertőtleníteni kell. Legalábbis nálunk, Bristolban ez a helyzet.

Hát, mit mondjak: amikor február 13-án megérkeztem, akkor nem éppen ez volt a terv. Hogy mi? Az, hogy idejövök egy időre, mondjuk egy hónapra és meglátjuk, hogy hogyan működik az összeköltözés. Mivel a munkám mobilis (laptop, internet és hajrá), ezért ez részemről nem volt gond. Azon is elgondolkodtam, hogy a nem-nyelvtanítós-órákon kívül keresek valami társaságibb munkát. Például nagyon szerettem volna egy könyvtárban, egy könyvesboltban vagy a közelben lévő freelance-osok körében kedvelt kávézóban dolgozni. Főleg azért, hogy megtapasztaljam, milyen a mindennapokban itt élni, dolgozni és emberekkel kapcsolatban teremteni. A szabadidőben pedig továbbra is eljárunk kedvenc helyeinkre: a Watershed moziba, az Old Market boltjaiba, sétálunk az Avon mentén és kisebb-nagyobb autós kirándulások során megmutatja nekem Mat az országot. (Ez utóbbiból szerencsére sikerült egy devoni hosszú hétvége, amikor is Angliának olyan tájait ismerhettem meg, amiket eddig csak sorozatokban láttam.) És természetesen az is nagyon tetszett, hogy a tesómék tőlünk nem messze laknak, így hétvégenként Bathban is tölthetünk együtt időt. (Erre egyszer adódott alkalom.)

Aztán amikor már kezdtem a kellemes itteni életben beleszokni, beköszöntött a koronavírus helyzet. Ami ugyebár nem volt betervezve. Like in ‘who could have thought?’ Minden bezárt, beindultak a szigorítások, Mat nem járhat dolgozni, családot látogatni nem lehet, sem belföldön, sem külföldön.

8925CFAC-FBFF-47C8-82FB-049C63A029B3
Cherry tree in the park
95792D31-3209-4E71-AA16-F0210F118A8E
Mask on, let’s take a walk
DA208AEE-F2FD-4FF6-8B14-8E66380151C8
View from our window
440DA4B7-41E9-4D66-BD84-31D846012666
Our little garden
465B17FF-D872-49F2-A8AE-03914C23CEB7
Avon River Trail
6E70CB9C-E8B2-40BA-99E5-C1A236CB85D5
Tree in bloom

Nos. Az én helyzetem munkaügyileg semmit nem változott, hacsak nem annyit, hogy sokkal több órám van, mint egy hónappal ezelőtt. Gyakorlatilag fulltime tanítok, a hétvégéket kivéve. Az óráimat ugyanúgy a négy fal között tartom, mint eddig. Reggel kezdek és mire a laptopomat kikapcsolom, már este van. Tehát, ez mind jó. De akármennyire is szeretem a munkámat, és akármennyire is szeretek itt és együtt lenni, azért voltak – és valószínűleg még lesznek is – nehéz pillanatok. A nehéz alatt pedig az értem, hogy: ‘miért történik ez? mikor lesz jobb? mikor fogunk megint tudni jönni-menni? mikor láthatom megint a tesómékat, a szüleimet? mikor tudunk megint úgy elmenni a boltba, hogy nem félünk, vajon összeszedünk-e valamit? stb.’ Gondolom, ez sokaknak ismerős. Nem egyszer sírtam, hogy haza akarok menni. Nem azért, mert itt nem jó, hanem azért, mert olyan jó lenne csak egy órácskára hazaugrani és megnézni, hogy minden rendben van-e. Dehát nem lehet. Vagy olyan jó lenne a saját ruhásszekrényemből kivenni a nyári ruhákat, mert már nyolc hete ugyanazokat a cuccokat cserélgetem magamon. Olyan jó lenne a városban egy teraszon meginni egy cappuccinot. Vagy addig üldögélni a parkban, ameddig jól esik. És a spontán fagyizás is hiányzik. Meg a hosszú séták. A spontán találkozó barátokkal. Még a vásárolgatást is hiányolom, holott nem vagyok egy shoppingolós típus. Tudom, ezek luxus problémák. Hiszen az a legfontosabb, hogy mindenki, akit szeretek egészséges legyen és egészséges maradjon.

Talán most, az itt töltött nyolcadik hét és a ‘lockdown’ harmadik hete után kezdem azt érezni, hogy ez van, ebből kell kihozni a maximumot. Lehet mérgesnek, frusztráltnak lenni, lehet tiltakozni a jelenlegi helyzet ellen. Lehet pityeregni, sírni és reggeltől-estig aggódni. Csak nincs sok értelme. Ami nekem sokszor nehéz, az a ‘semmittevés’, ami alatt azt értem, ‘csináld, amihez kedved van, ne akarj kényszeresen produktív lenni’. Lehet, hogy van, akinek ez zsigerből megy, nekem nem. De néhány napja észrevettem, hogy amikor azon kapom magam, hogy a ledolgozott munkaórák után is nehezemre esik mondjuk csak úgy, a kertben – szerencsére van egy kis kertünk – üldögélni, vagy megnézni egy filmet, vagy csak olvasgatni, vagy hetente harmadszorra kifesteni a körmöm, akkor magamra szólok. Lehet. Komolyan.

B4066033-36FF-4392-A01F-5C27B75C6E5B3860DE4F-F3FD-4AD7-AA10-3F61E60F7778

Mikor gyakoroljam a ‘slow down’-t és a mindfulness-t, ha nem most? Különben is, annyi dolog van, amit eddig mindig csak tologattam, mert nem volt vagy nem sikerült rá időt szánnom. Például elolvasni az Anna Kareninát és még egy pár klasszikust, mesterfokra fejleszteni a kötést és a horgolást, befejezni az elkezdett rajzaimat, megtanulni a héber abc-t, meghallgatni az összes podcastot és hangoskönyvet, amit elmentettem, addig lustálkodni reggel, ameddig jól esik, és talán a legfontosabb, összhangba és harmóniába jönni a saját ritmusommal. Mert a ‘normális mindennapokban’ az nem könnyű. Most pedig van rá lehetőség.

Szóval, hogy mit csináltam ma? Egy szombati napon? Kávéztam. És emlékeztettem magam arra, hogy addig kávézhatok, ameddig jól esik. Ültem a lépcsőn, néztem a kertben a növényeket és hallgattam a sirályokat. Aztán elmentünk az Avon mentén egy sétára. Délután megírtam egy óratervet, mert éppen ahhoz volt kedvem. Közben pedig zenét hallgattam. Majd jógáztam. Mert jól esett átmozgatni tagjaimat. Aztán hajat mostam, és közben az az ötletem támadt, hogy rocky road cake-et csinálok. Kavargatás közben pedig arra gondoltam, hogy okés, letelepszek a nagy párnámra, ölembe veszem a laptopomat és írok egy blogposztot. Nem kell, hogy értelme vagy üzenete legyen. Nem kell, hogy tökéletesen megfogalmazott és megszerkesztett legyen. Nem kell, hogy bárkihez elérjen vagy bármit tanítson. Egyszerűen kedvem van írni és kész. Na, ez lett belőle.

Most pedig a kérdés: Neked miben változott az életed az elmúlt hetekben?

Válaszolni természetesen nem kötelező. Csak ha kedved van vagy éppen nincs más dolgod:-)

2 Comments

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s