Az a bizonyos komfortzóna

Ha jobban belegondolok, komfortzónás változásaim nagy része nem tudatosan zajlott. Ez alatt azt értem, hogy egy: akkoriban nem is ismertem ezt a szót, kettő: nem valamilyen ‘na most akkor kilépek a komfortzónámból’ elhatározástól vezetve cselekedtem. Okés, lehet, hogy ez így egy kicsit bonyolultan és ellentmondásosan hangzik, ezért mondok egy példát.

Másodéves egyetemista koromban megbuktam az angol irodalom szigorlaton. (Zárójelben jegyzem meg, hogy totál nem fair módon.) Miután a nyár nagy részét végigtanultam, és a póvizsgán a professzor újfent közölte velem, hogy ez bizony nem lesz elégséges, nagyon mérges lettem. Okés, ez így nem teljesen igaz. Az igazság az, hogy nem sok mindenre emlékszem, miután elhagytam az egyetem épületét. Anyu mondta később, hogy a munkahelyén megcsörrent a telefonja, és alig értette amit mondok, mert kontrollálatlanul zokogtam. Mire ő azonnal vonatra pattant, és eljött vigasztalni. (Utólag csak fejemet csóválva mosolyogni tudok magamon. Most komolyan…így kikészülni egy szeszélyes professzor miatt? Ugyan már. Az élet ennél sokkal többről szól.)

Egy dolgot biztosan tudtam. Kihagyok egy évet. Mindig is becsületesen, az elvártnál sokkal jobban igyekeztem teljesíteni, és hétéves korom óta csak tanultam. Itt az ideje egy kis kikapcsolódásnak. Egy kis környezetváltozásnak. Bye, bye iskolapad. Külföldre megyek. Mindegy hová, csak egy el. Így történt, hogy jelentkeztem egy budai közvetítő irodánál, és egy hónapon belül meg is kaptam életem első (és egyben utolsó) bébicsősz állását. Számomra egy teljesen ismeretlen országban, Hollandiában. És … nem egy, nem kettő, hanem öt gyerekre kellett vigyáznom. Whatever, készen álltam rá. Vagyis, nem teljesen, de úgy voltam vele, hogy egye fene, belevágok.

Move out of your comfort zone. You can only grow if you are willing to feel awkward and uncomfortable when you try something new. (Brian Tracey)

Elkerültem kényelmes debreceni lakásomból, a család sem volt a közelben, hollandul egy szót sem tudtam, nem voltak barátaim, nem az órarend és a vizsgák, hanem a gyerekek hangulata és napirendje adott keretet napjaimnak, kilenc hónapon keresztül. Na, ha ez nem komfortzónából való katapultálás volt, akkor nem tudom, mi. Kelés minden reggel hatkor, minden porontyot felöltöztetni, óvoda-iskolakészre varázsolni, megreggeliztetni, délután ‘szórakoztatni’, fürdetés, meseolvasás, miegymás. Azelőtt csak magamra volt gondom, most meg? Öt csemete és egy erősen menopauzás anyuka, aki gyakrabban volt teher, mint segítség. Mindenesetre egy percig nem kételkedtem magamban (talán csak az elején, amikor pelenkáznom kellett). Talán azért sem, mert nem volt rá időm. Ha pedig igen, akkor mantráztam magamban, a ‘gyerünk, Zsuzsi, menni fog ez!’-t. Kilenc hónappal később új tapasztalatokkal, sok-sok élménnyel és extra nyelvtudással érkeztem vissza.

Mintegy tizenöt évvel később sokkal másabb helyzetben találtam magam. Ez volt az az időszak, amikor abszolút nem voltam jól, semmilyen tekintetben. Egy anorexia, pánikbetegség, depresszió koktélnak köszönhetően naponta kellett dolgoznom a komfortzónámból való (újra) kimerészkedésen. Aki valaha is átesett valamelyiken, tudja, milyen félelmetesek tudnak lenni a tünetek, mennyire el lehet keseredni, és milyen kemény munkába kerül bármelyikből is kilábalni.

Én, egy harminchét éves felnőtt nő, én, aki soha semmitől nem féltem (csak a kutyáktól, a nagyon heves szélviharoktól és a turbulenciától), napjaimat a négy fal között töltöttem. És még ott sem éreztem magam biztonságban. Nem mertem boltba járni, nem mertem emberek közé menni, nem mertem enni, nem mertem aludni, a gondolataim pedig nem egyszer alaposan megijesztettek. Nem is beszéltem róluk eleinte szívesen. És persze ott volt a folyamatos kételkedés. Akkor már soha nem leszek normális? Nem tudok majd vásárolgatni, jönni-menni, szórakozni, mint régen? Utazgatni? Társaságba járni? Vagy meginni egy cappuccinot valahol, mert éppen úgy tartja kedvem? Vagy nyugodtan élvezni otthonom otthonosságát?

Nem volt mese, ha vissza akartam kapni az életemet, akkor meg kellett tennem olyan dolgokat, amelyek mások számára teljesen normálisak és magától értetődőek, és régen nekem is azok voltak. Kilépni a komfortzónámból, mindenféle értelemben. Kilépni a négy fal közül, és elmenni a boltba. Elfogadni azt a meghívást, és találkozni egy ismerőssel. Csak azért is felszállni a villamosra, vonatra, vagy repülőre. Megtanulni megint örömet lelni azokban a dolgokban, amiket mindig is szerettem. Több hónapba és nem kevés kudarcba, sírásba és újfent kételkedésbe került, de sikerült. Egyáltalán nem kellemes, de tanulságos időszak volt, és nem is szégyellem magam miatta.

The comfort zone is a behavioural space where your activities and behaviours fit a routine and pattern that minimizes stress and risk. (Lifehacker)

Valószínűleg mindenki tudja, hogy mi a komfortzónája. A komfortzónánk az ismertet és a biztonságot jelenti. Ezzel nincs semmi baj, sőt. Én is szeretem, ha reggel ugyanott iszom meg a kávémat, és öt percig senki nem zavar. Az is kellemes megelégedéssel tölt el, hogy minden héten tudom, melyik napon, mikor és hol kell dolgoznom. Azt sem bánom, hogy a reggelim mindig ugyanaz, és szívesebben gyalogolok ugyanazon az útvonalon lakásomtól a város különböző pontjaira. Általában ugyanazokkal az emberekkel találkozom, és bevásárolni is általában ugyanabban a szupermarketben szoktam.

Ugyanakkor azt is tudom, hogy az élet (a nagybetűs) nem mindig a komfortzónán belül zajlik. Adódnak olyan helyzetek (munkaváltás, költözés, egy új kapcsolat stb.), amikor bizony változtatni kell. Vagy azért, mert nincs más választásunk, vagy azért, mert valami belső indíttatás ezt suggallja. Ennek olykor-olykor a gondolata is ijesztő lehet, és nem kis bátorság kell az első lépés megtételéhez. Amit például én megtanultam, az az, hogy bizonyos esetekben váratlanul jó dolgokból maradunk ki, ha nem vagyunk egy kicsit bátrak. Kiegészítve azzal, hogy többet tanulhatunk magunkról is. Szóval, miért is tennénk meg? Miért is ne hagynánk el a komfortos zónánkat? Mi lehet abban a jó?

A válasz egyszerű: mert előre haladni és fejlődni csak így lehet.

Szerintem mindenki egyetért azzal, hogy gyerekként sokkal nyitottabbak, kíváncsibbak és belemenősebbek vagyunk, mint felnőttként. Egy gyereknek minden nap egy új kaland. Valahol menet közben azonban elkezdünk félni attól, hogy valami nem sikerül(het). Megtanulunk óvatosnak lenni. Inkább megalkuszunk, beilleszkedünk, ragaszkodunk a megszokotthoz. Ez kényelmes, de ha fejlődni akarunk, akkor nem igazán vezet semmire. Nekem erről az edzés jut eszembe, mint példa: semmivel nem lennék fittebb vagy erősebb, ha még mindig kétkilós súlyokat emelgetnék. Igen, az izomláz nem kellemes, és a félelem sem, hogy ‘vajon fog-e menni?’ Dehát ahogy mondani szokták: no pain, no gain.

És hogy mi van a komfortzónán kívül?

Új lehetőségek.

Új tapasztalatok.

Valóra váltható álmok.

És még sok- sok más.

 

 

 

 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s