• Save

Naplóír(t)ás

Nem vagyok egy következetes, módszeres blogger. Ritkán tudom előre, hogy mikor és miről fogok írni, annak ellenére, hogy szinte egyfolytában téma-ötletekről jegyzetelek, aztán többet elvetek, mert amint leírom őket, valahogy nem aktuálisak vagy már nem is érdekelnek annyira. Tudom, nem valami profi hozzáállás, de az elmúlt években rájöttem, hogy leginkább az intuitív írás illik hozzám. Valószínűleg soha nem leszek egy blogolással pénzt kereső leányzó, de ez van.

Szóval, intuitív természetemből adódóan gyakran megesik, hogy edzés vagy takarítás közben, a villamoson üldögélve, a pénztárnál várakozva a fejembe ötlik valami, és alig várom, hogy hazaérjek és laptopom elé ülhessek. Így történt ez a múlt hét szombaton is. Miután felébredtem és sikeresen túllibbentettem magam általános reggeli morcosságomon, zenével, fejhallgatóval, porszívóval és törlőkendőkkel felfegyverkezve nekiláttam a takarításnak. Tulajdonképpen soha nincs nálam rendetlenség vagy piszok. A szombati tisztogatás inkább a heti rutin része. Időnként pedig egy-egy ilyen ártalmatlannak induló heti takarítás alkalmával rám tör a decluttering: kiszelektálni és megszabadulni minden olyan dologtól, ami nem passzol. Fizikálisan vagy érzelmileg. Aki olvasta Marie Kondo könyveit, tudhatja, hogy testi-lelki jólétünkre hatással van, hogy milyen környezetben élünk. Különben sem vagyok egy gyűjtögetős, halmozós típus, így az ilyesfajta decluttering nem esik nehezemre. Az is lehet, hogy ez már a korral jár, mert Merel éppen a napokban írta, hogy egyre kevesebb fontosságot tulajdonít dolgoknak, cuccoknak, és egyre többet a belső nyugalomnak, az egyszerűségnek, a több térnek, az élményeknek.

Aki olvassa a blogomat, tudhatja, hogy nagyon szeretek írni és tinikorom óta naplót vezetek. Néhány példány otthon van a szüleimnél, és mit mondjak, elég szórakoztató újraolvasni, hogy miket jegyeztem fel tizenkét-tizenhárom évesen. Maguk a füzetek megsárgult lapjaikkal lassan múzeumi darabnak számítanak a bennük lévő matricákkal, képeslapokkal, újságkivágásokkal. Az itthoni gyűjteményem nagyobb. Az elmúlt években teleírt naplóim szépen sorakoznak könyvespolcom legalsó polcán, két dobozban. Nem feltétlenül idő-, inkább nagyságrendben. A takarítás fárasztó tud lenni, így a nagy pakolgatásban egy kis szünetet tartva le is telepedtem a szőnyegre, majd találomra kivettem egy naplót az egyik dobozól és belelapoztam. És most jön a kérdés: Megtörtént már valakivel, hogy visszatekintett egykori önmagára, és azt gondolta: Ez tényleg én lettem volna?’ Itt nem a külsőségekre gondolok. Arra ott vannak a fotók. Nekem is volt dauerolt hajam a nyolcvanas években, voltam enyhén túlsúlyos, bulizós, kocadohányos leányzó a kilencvenes években. Nem. Inkább arra gondolok, ahogy bizonyos dolgokról vélekedtünk, magunkra és a világra tekintettünk, amire figyelmünk irányult, ahogy megéltünk dolgokat. Nos, valami ilyesmi történt. Elképedés, hitetlenkedő mosolygás.

52B5F851-56A3-4B50-B4F3-FD0394C9250C.jpeg
  • Save
Ha akkoriban arra számítottam, hogy X év elteltével nosztalgiával olvasgatom majd papírra vetett gondolataimat, akkor bizony alaposan tévedtem. Néhány feljegyzéstől – melyik könyvet olvastam, melyik filmet szeretném megnézni, egy-két frappáns idézet, lapok között felejtett koncertjegyek, illusztrációk – eltekintve, semmi érdemlegeset nem találtam irományaimban. Őszintén? Tömény unalom. Mintha nem is én írtam volna azokat a sorokat, hanem egy negatív, főleg befelé fókuszáló, irracionális félelmekkel, kétségekkel teli, folytonosan aggódó lány. Ez lettem volna én? Tényleg az töltötte volna ki a napjaimat, hogy magamat és a gondolataimat elemezgettem? Miért kellett egyfolytában fogadkoznom, hogy bátrabb, fittebb, szorgalmasabb, kedvesebb, odafigyelőbb stb. leszek? Miért éreztem azt, hogy nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok? Komolyan mondom, öt perc lapozgatás után rendesen belefáradtam akkori önmagam ‘nyavalygásaiba’. Aztán nem is tudom, miért, elkezdtem az egyik lapot kitépni a másik után. Módszeresen. Tép. Még kisebbre. Még kisebbre. Nem kellett sok hozzá és egy egész kupac papírcafat tornyosult mellettem. Papírlapokat tépegetni elég fárasztó elfoglaltság és egy idő után unalmas is, így két vaskosabb példány megsemmisítése után abba is hagytam. Ültem ott a szőnyegen, és olyan elégedett érzés töltött el, mintha legalább a Kékestetőt másztam volna meg. Szerintem ezt nevezik az emotional and mental decluttering jótékony hatásának. Azóta ezt a naplóirtogató elfoglaltságot többször megismételtem, és csak azokat hagytam meg, amelyek külsőre szépek: mintás borítóval, vaskos kötéssel, részletesen kidolgozott kapoccsal. Az, hogy mi van bennük, mit írtam le annak idején, egyáltalán nem érdekel.

Azért elgondolkodtam egy kicsit azon, hogy mi váltotta ki belőlem ezt a spontán naplóírtó akciót. Meg is kérdeztem Merelt, hogy szerinte ez normális-e. Megnyugtatott, hogy ő körülbelül két évvel ezelőtt csinálta ugyanezt. Van, amikor az ember egyszerűen érzi, hogy valaminek itt az ideje, még ha nincs is rá logikus magyarázat. Márpedig arra, hogy milyen ütemben és hogyan fejlődünk, arra szerintem nincs. Mint ahogy arra sem, hogy mikor vagyunk készen elengedni dolgokat és tovább lépni. Ez teljesen személyfüggő és egyedi. Erről azok az ismerőseim jutnak eszembe, akik éveken át próbáltak leszokni a dohányzásról, de valahogy nem sikerült, minden próbálkozás és elhatározás ellenére sem. Aztán egyszer csak egyik napról a másikra letették a cigit. Mert készen álltak rá. Mert nem volt szükségük arra az érzelmi, mentális mankóra, amit a cigaretta nyújtott. Eszembe jutott az a Wayne Dyerrel készült beszélgetés is, amelyben elmeséli, hogy egy napon felébredt és közölte házvezetőnőjével, hogy itt a ház kulcsa, neki már nincs rá szüksége. Mindössze egy pár dolgot vitt magával, a többit a gyerekei és a házvezetőnő belátására bízta. Az elkövetkezendő évet a Tao Te Ching verseinek tanulmányozásával töltötte. Logikus lépés? Aligha. Természetesen nem akarom magam egy Wayne Dyer kaliberű spirituális tanítóhoz hasonlítani. Az azonban tagadhatatlan, hogy a magam módján, a magam ütemében, intuitív módon én is fejlődök, ennek pedig látszólag megvannak a rituális jellegű lépései.

F38F87BF-9F02-46FD-9172-2F1164143B57
  • Save

Persze elgondolkodtam azon, hogy annak idején miért volt szükségem arra, hogy minden gondolatomat dokumentáljam, minden egyes nap listázzam, hogy aznap mit tettem jól vagy rosszul, mi az, amit másnap egészen biztos másképpen fogok csinálni. Miért volt szükségem arra, hogy újabb és újabb fogadalmakat tegyek? Nem tudtam érdekesebb elfoglaltságot találni? Mára már közismert, hogy az írásnak gyógyító, terápiás hatása van. Írás közben kifejezzük érzelmeinket, megfogalmazzuk gondolatainkat, szószerint kiírjuk magunkból, ami foglalkoztat és felgyülemlett. Valószínűleg akkor – itt a pánikbetegséges, enyhe depressziós, erősen szociális fóbiás korszakomról beszélek – erre volt szükségem. Valamiért egyszerűbb volt írnom, mint a környezetemben élők agyára menni folyamatos önismételgetéseimmel, kérdéseimmel, kétségeimmel.

Saját élményeik leírásával várhatóan valamilyen felismerésre jutunk, a traumás vagy érzelmileg nehézséget okozó eseményt be tudjuk illeszteni élettörténetünkbe, és nem kell többé rajta töprengenünk. Ezáltal újrakonstruálja a magunkról való tudást, a magunkról kialakított narratívát és kevesebb stresszt élünk meg, ami segít egészségünk fenntartásában. (Dr. James Pennebaker a “gyógyító írás” atyja)

Az, hogy megsemmisítettem néhány naplómat, nem jelenti azt, hogy azóta ne írnék újakat. De igen. Tartalmuk azonban lényegesen különbözik a régiekétől. Na jó, azért borúsabb napjaimon még mindig nyavajgok a papíron néhány sort, de azt hiszem, ez normális. Nem lettem tökéletes. Időnként vagyok bizonytalan, kételkedek, követek el hibákat és alkalmanként haragszok magamra. A különbség mindössze annyi, hogy ha hibázok vagy bizonytalan vagyok, akkor azt elfogadom. Elvégre én is emberből vagyok. Amióta egyre jobban megtanulom, hogy nem kell tökéletesnek lennem, gondolataimat szívesebben osztom meg másokkal. Nem befelé halmozok, hanem kifelé ventillálok. Ettől még nem vagyok rossz ember. Vagy terhes. Vagy gyenge. Vagy kevésbé szerethető. Ettől csak ember(ibb) vagyok. Nekem is elmondják mások a problémáikat, kételyeiket, sokszor ugyanazt ismételgetve, és megvetem vagy kevésbé szeretem őket? Egy csöppet sem. Éppen ellenkezőleg.

Befejezésként pedig egy idézet, amire egyik jegyzetfüzetemben bukkantam rá. Valószínűleg nem véletlenül. Találóan leírja azt, amit ott a szőnyegen ülve, régi naplóim lapjait tépegetve gondoltam.

You know you are on the right track when you become uninterested in looking back.

Szóval, akkori naplóírós Zsuzsinak szeretném megköszönni, hogy annak idején akkora odaadással és szorgalommal leírta mindazt, amire akkor szükségem volt. Thank you.

Hirdetések

Hozzászólás