Hirdetések
  • Save

Találkozások: második rész

Hát, igen. Wim. Ebben a posztban vele fogunk megismerkedni. Éppen a napokban gondoltam, hogy rá kellene írni. Csak úgy. Megkérdezni, hogy mi újság, mi minden történt, amióta legutóbb láttuk egymást? Az pedig nem most volt. Ha az emlékezetem nem csal, akkor valamikor 2013-ban lehetett, amikor egy pár napra Hollandiába kellett utaznom néhány hivatalos dolgot elintézni. Előtte küldtem neki egy üzenetet, hogy Goudaban leszek, és ha van ideje találkozni, akkor nyugodtan hívjon fel. Sok reményt nem fűztem a dologhoz, mert Wimnél soha nem lehet tudni, hogy a világ éppen melyik pontján van, és pörgős srác lévén, körülbelül a nap 24 órájában elfoglalt. Mindig ilyen volt, és kétlem, hogy ez valaha változni fog. Mivel mindössze négy napig maradtam, úgy voltam vele, hogy ha találkozunk, az nagyon – nagyon jó, ha nem, akkor sem történik semmi. Az elmúlt tizenöt év alatt nyilvánvalóvá vált, hogy barátságunk minőségét nem találkozásaink gyakorisága határozza meg. (Különben ez körülbelül a barátságaim 95%-ra igaz. Out of sight, but not out of mind, ugyebár.)

63DF156D-40F5-4D59-89EE-EE37A562C641.jpeg
  • Save

2011-ben költöztem vissza Magyarországra, és érdekes volt két év után Hollandiába látogatni: újra hollandul beszélni, az embereket figyelni, megint holland újságokat olvasni, vonatozni, végigsétálni az ismert utcákon. Akárhogy is, félig-meddig hollanddá váltam ottlétem alatt. (Bevallom, itthon sokszor hollandul beszélek magamban. Ma pedig Marco Borsato egyik dalát énekeltem maximális hangerővel, a porszívót túlharsogva.) A távollét kétségtelenül átszínez dolgokat, mert habár Néderlandiában alapvetően sok minden nem változott: ugyanannyi bicikli, rohanó emberek, percenként változó égbolt és időjárás, a levegőben az mindig ott lebegő, enyhén sós íz. Ugyanakkor  egy valahogy mégis másnak tűnt minden. Nosztalgia? Lehet.

Anyuval utaztam. Lefoglaltunk egy szobát Gouda egyik csendes utcájában, a Sint Janskerk mögött. Időnk nagy részét jövés-menéssel, intézkedéssel, vásárolgatással, kávézgatással töltöttük. Volt, amikor csendesen szemlélődtem, máskor meg áradt belőlem a szó, mintha megnyitottak volna egy emlékek-csapot. Ó, mindig erre bicikliztem suliból hazafelé! Ó, itt laktam két évig! Ó, ez a sajtbolt még mindig nyitva van? Hm, mennyit üldögéltem ezen a teraszon! Hm, Inekevel mindig ide jártunk vacsorázni! És még sorolhatnám. Természetesen találkoztam Merellel, egy-két régi ismerősbe is belebotlottam az utcán. Gouda nem nagy város, és ha az emberlánya évekig egy gimnáziumban dolgozik, ugyanazokba az éttermekbe és kávézókba jár, s ráadásul a városközpontban lakik, akkor elkerülhetetlenül sok ismerősre tesz szert.

A második vagy harmadik estén lehetett, amikor felbukkant Wim. Pontosan úgy, mint annak idején. Meglepetésszerűen, váratlanul.  Éppen a szobánk nagy, utcára néző ablaka előtt üldögéltem. Este volt, mizériásan csepergett az eső, és éppen a laptopomon pötyörésztem valamit. Talán egy blogposztot arról, hogy milyen megint holland földön járni. Az írásból kopogtatás zökkentett ki. Automatikusan az ajtó felé fordultam. Semmi. Aztán még egy kopogtatás. Megint az ajtó óra tekintettem. Semmi. Még egy kopogtatás. Ja! Az ablak! Felnéztem, és az üveg másik oldaláról Wim mosolygott befelé. Akkorát ujjongtam, hogy Anyu megijedt, vajon mi történhetett. Felpattantam a székről, és zokniban, fülig érő szájjal kirohantam, majd gondolkodás nélkül szegény Wim nyakába vetettem magam. Wiiiiiim! Wim felkapott, vagy háromszor körbe pörgetett, és amikor letett, csak akkor szólalt meg nyugodtan: Hé, Zus.

Nem kellett sokat gondolkodni. Gyorsan összekaptam magam, és elindultunk régi kávézós-vacsorázós törzshelyünk, a Café Centraal felé. Közben be sem állt a szánk, mert hát ez így szokott lenni, ha találkozunk. Non-stop beszéd. A Café Centraalban még mindig az a szőke, fekete-keretes szemüveget viselő srác volt a főpincér, aki úgy néz ki, mintha egy rajzfilmből lépett volna ki. Széles vigyor, nagyon mély, rekedt hang, és hogy is mondjam: ismert már minket, mint a rossz pénzt. Persze, jó értelemben. Mi voltunk azok, akik mindig ugyanazt rendelték (Franse Boerensalade met gebakken geitenkaas nekem, Pasta met Zalm Wimnek), akik minden fogást megosztottak, akik mindig fahéj fagyit kértek desszertnek: egy tálba, két kanállal, extra tejszínhabbal. Mi voltunk azok, akik nagyon lassan ettek és rendszeresen záróráig maradtak. Nem tehettünk róla: ha egyszer elkezdtünk beszélni, nem tudtuk abbahagyni. És ez nem volt másként most sem. De hol és mikor kezdődött a barátságunk?

15102005-D662-42E3-8F4A-2D98B8DF192E.jpeg
  • Save

2003-ban már egy éve a goudai St. Antonius College-ben dolgoztam. Az első év kezdeti nehézségei után sikerült beilleszkednem, meg- és kiismernem a diákokat, beállt a munkarendem, és megtaláltam a helyem a tanári karban is. A tantestület főleg velem egykorú, a húszas-harmincas éveikben felé járó fiatalokból állt. Motivált, ambiciózus, elhivatott, komoly, ugyanakkor laza, vidám csapatot alkottunk. Az sem volt mellékes, hogy nem kellett minden nap másfél órát oda-vissza vonatoznom a munkahelyre. Elég volt biciklire pattannom, és fél órán belül már bent is voltam a suliban. A reggeli tekerés közben megterveztem a napomat, a délutáni pedálozás közben pedig bevásároltam, elterveztem az estét vagy kiereszthettem a gőzt, ha éppen arra volt szükség. Nem egyszer káromkodtam végig az utat hazafelé. Nem, nem a munka miatt, hanem azért, mert mondjuk végig szembe fújt a szél (nem kicsit), és /vagy vízszintesen esett az eső, és/vagy a kezem már félig lefagyott, és/vagy kidurrant a gazellám, és tolnom kellett hazáig. Mindezek ellenére elégedett voltam a napjaimmal és az életemmel, úgy általában.

Augusztusban elkezdődött az új tanév, és az évnyitón bemutatásra kerültek új kollégáink. Mindössze négyen voltak, így sikerült mindenkinek elsőre megjegyeznem a nevét és az általa oktatott tantárgyat. Yuri, biológia. Michiel, zene. Margriet, történelem. Tudom, ez csak három. Az új testnevelés tanár ugyanis külföldi tartózkodás miatt nem tudott megjelenni. Jó neki. Egy kis extra holiday. Nem telt bele sok idő, mindenki felvette a mindennapok ritmusát: órák, szünetek, megbeszélések, dolgozatok, péntek délutáni közös rágcsa-sör-bor happy hour a tanáriban.

Egy nap éppen fénymásoltam, amikor rektorunk egy fiatal srác társaságában belépett a tanáriba. Amikor megláttam (nem a rektort, hanem a srácot), ez volt az első gondolatom: ‘Oh my God! Egy szörfös. Egyenesen Ausztráliából.’ Komolyan. Mint aki éppen akkor csobbant le a hullámokról: szőke, napszítta, göndör fürtök, napbarnította bőr, magas, sportos. De ami leginkább feltűnt, az intelligens, kisfiúsan kíváncsi, nyílt tekintete volt. Gondolatban annyira zavarba jöttem, hogy a rektort és mondandóját totálisan ignorálva, fegyelmezetten folytattam a fénymásolást. Hát, ő lett volna Wim. Mondanom sem kell, hogy azonnal mindenki kedvence lett. Nőnemű kollégáim zsongtak körülötte: az idősebbek anyáskodtak fölötte, a fiatalabbak flörtöltek. Az angol órákon pedig a diákjaimtól hallgathattam, hogy ‘Tanárnő, ugye milyen helyes az új tesitanár? Nemcsak helyes, de tök jó fej. Ugye? A tanárnő mit gondol?’ Zsuzsi tanárnő semmit nem gondolt, és nem is nyilvánított véleményt.

A népszerűségéről Wim nem tehetett. Tényleg. Valahogy áradt belőle az a közvetlen szimpatikusság, aminek senki nem tudott ellenállni. Ami engem illet, én mindezt a háttérből követtem. Ennek alapvetően két oka volt: 1. Ha valakit ennyire körberajonganak, akkor ösztönösen tartom a tisztes távolságot. 2. Ha valaki ennyire jól néz ki, (s mint kiderült) szuper-intelligens, (s mint hallottam), a fél világot bejárta, és még rokonszenves is, akkor a. biztos nem áll szóba pont velem (annak ellenére, hogy az általam tartott, ötvenméteres tisztes távolságomba is mindig megeresztett egy kedves mosolyt), ha pedig igen, akkor b. biztos unalmasnak, szürkének, butának, esetlennek, ügyetlennek, furinak tart. Hát, mint kiderült, mindebben alaposan tévedtem, és ezen utólag sokat nevettünk.

Aztán egy délután, amikor megint fénymásoltam (Zsuzsi, a szorgoska, ugyebár), Wim ruganyosan belibbent a tanáriba. Nem engem keresett (miért is keresett volna pont engem?), de mivel én voltam az egyetlen lény az irodában, én közöltem vele, hogy akit keres, az éppen nincs jelen. ‘Hm, nem baj, akkor megvárom.’ Ezzel lehuppant az asztal tetejére. Hopp. O-ó. Erre nem voltam felkészülve. A tér korlátait tekintve is próbáltam tartani az ötven métert. Wim ebből semmit nem érzékelt vagy úgy döntött, hogy egyszerűen nem vesz róla tudomást. A maga fesztelen modorában beszélni kezdett, miközben érdeklődően mosolygott és kalimpált a lábával. Én meg a magam távolságtartó-de-muszáj-reagálni móduszában válaszolgattam. Fogalmam sincs, hogy történt, de egyre gyakrabban beszélgettünk a szünetekben és suli után is. Az ötven  méterből negyven lett, majd harminc, majd nulla. Mire észbe kaptam, igazi jóbarátok lettünk. Olyanok, akik gond nélkül tudnak órákon át beszélgetni, be tudják fejezni egymás mondatát, egy pillantásból vagy grimaszból is megértik a másikat, tudnak komolyak és felelősségteljesek, ugyanakkor komolytalanok és gyerekesek lenni. Olyanok, akik tükröt tartanak a másik elé, és sokszor meglepően ismerős a kép.

Érdekes, hogy számos különbözőség ellenére ilyen kötetlen, elvárásoktól mentes kapcsolat alakulhat ki. Én Magyarországon nőttem fel, egy teljesen hétköznapi, szerető, gondoskodó és összetartó családban. Soha nem szerettem sportolni, annál inkább olvasni, írni, szerkeszteni, rajzolni, táncolni. Ha valami nem jellemző rám, akkor az a gyorsaság – sem fizikailag, sem gondolkodásban-, és abszolút nem vagyok jó stratégiákban és menedzselésben. Utazni szeretek, de Európán kívül még soha nem jártam. Szeretem megszervezni a napjaimat és rendszerezni a dolgaimat. Társasági embernek tartom magam, de szívesebben figyelek a háttérből, és egyáltalán nem szeretek kéretlenül a figyelem középpontjában lenni. Ezzel szemben Wim Hollandiában született és ott is nőtt fel. Családja nagyon tehetős és vallásos, és emiatt – főleg a világnézetet illetően – több évig nem állt velük kapcsolatban. Az ausztrál szörfös benyomás annyiban nem áll távol az valóságtól, hogy Wim nagyon szereti a vízi sportokat. Helyesbítek. Minden sportot: sziklamászás, búvárkodás, versenybiciklizés, tenisz, csak hogy a kedvenceit említsem. Soha nem láttam még ilyen perpetuum mobilét. Egyszerűen mindig mozgásban kell lennie. Innen az utazás szeretete is: bármikor bármelyik kontinensre. Csak úgy, spontán. Mert hát, miért is ne?

S ami talán a legfontosabb, az az, hogy kiderült, a mindig vidám, aktív, energikus, folyton előre gondolkodó, könnyed léptű és modorú srác mögött volt egy másik. Az a Wim, aki mindig mindenkit maga elé helyez, irreálisan magasra állítja magának a mércét, szinte folyamatosan kételkedik magában, hogy elég jó-e. Az a Wim, aki  közel sem tartja magát nem hogy vonzónak, de még helyesnek sem. Az a Wim, aki az idő 90%-ában egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy milyen hatással van az emberekre. Aki nehezen enged közel magához embereket, és ha igen, akkor annak oka van. Nos, mivel mindezt körülbelül magamról is írhattam volna, azt hiszem, világos, hogy a soulmateség szinte ‘elkerülhetetlen’ volt. Amikor a fent-említetteket néhányszor kifejtettem neki, nem egyszer meglepődött. És ez így volt fordítva is. Nincs ebben semmi fura: az ember néha nem úgy látja magát, mint mások.

3E0A99FA-AD63-4F01-A7C8-0B935927739C.jpeg
  • Save

Wim például többször kihangsúlyozta, hogy jobban kellene tisztelnem magam. Szerinte nem vagyok tisztában a saját értékeimmel – ő ezt ‘sajátos önértékelésnek’ nevezte -, és emiatt hajlamos vagyok sok mindentől megfosztani magam, mert eszembe sem jut, hogy nekem az jár vagy – uram bocsá’ – megérdemlem. ‘Zus, je doet jezelf tekort.’ Ez azóta is gyakran eszembe jut. Azt természetesen nem hagyhattam ki, mert nagyon furdalta az oldalamat, hogy megkérdezzem:

– Különben meg, miért is lettünk mi barátok?

Mire a válasz:

-Nem tudom, szerintem csak úgy.

Persze, mintha Zsuzsi ennyivel beérné. Ha egyszer elkezdek miértezni és olyan hangulatom van, nehezen hagyom ám abba. Addig valószínűleg nem, amíg valamilyen elfogadható választ vagy magyarázatot kapok. Mint az a ‘vallatás’ során kiderült, Wim elég korán felfigyelt rám, csak nem mert odajönni. Mert hogy a nagy szemeimmel – amúgy szerintem nem is nagyok – olyan éberen figyelő nyugalmat sugároztam ki. És habár aranyosnak és kicsinek tűntem, valahol látszott, hogy velem nem lehet lacafacázni vagy játszadozni, mert az ártalmatlannak látszó figyelés mögött mindent feldolgozok és elraktározok, mint egy kis processzor. Amikor ezt meghallottam, akkorát nevettem, hogy csak na. Aztán elgondolkodtam rajta. Tényleg? Ez lenne rólam az első benyomás? És akkor ez most rossz? Vagy jó? Aztán megvontam a vállamat, és csak annyit mondtam, hogy ‘okés, akkor ez van’. Magamban pedig hozzátettem, hogy mennyire örülök, hogy azon a fénymásolós napon mindezek ellenére – vagy éppen ezért – beszélgetni kezdtünk.

 

 

 

 

Hirdetések

Hozzászólás

0 Shares
Share via
Copy link
Powered by Social Snap
%d blogger ezt szereti: