Bakancslista helyett fuck-it lista

Nem tudom, hogy e blogcikket olvasók között van-e olyan, akinek van bakancslistája. Nekem nincs. Ha jobban belegondolok, soha nem is volt. Pedig alapvetően egy listázós leány vagyok. Szeretek listákat írogatni. (És a pólóimat szín szerint csoportosítani. A papírjaimat mappákba rendezgetni. A tollaimat típus szerint szelektálni. És a könyveim sem össze-vissza dűlöngélnek a polcon.) Több listám is van. Things-to-do, mindenféle elvégzendő dologról. Things-to-be-grateful-for, mert nem árt magamat emlékeztetni arra, hogy mennyi mindenért lehetek hálás. Things-to-buy, mert ajándékozni jó. Things-to-write: ötletek blogcikkekhez, poszterekhez. Books-to-read, mert könyvekből sosem elég. És még sorolhatnám. De bakancslista? Nem igazán.

Ha valamit szeretnék, akkor azt nem halogatom száz évig, hanem megcsinálom, amikor akarom vagy amint lehetséges. Ha például nagyon el akartam volna menni New Yorkba – mint ahogy Merel ezt egy párszor megemlítette, mire én el is játszottam a gondolattal -, akkor valószínűleg már elmentem volna. Ha igazán meg akartam volna nézni az aurora borealist, akkor azt az Instagrammon már több fotó is bizonyítaná. Ha annyira akartam volna delfinekkel úszkálni, akkor annak is biztos megtaláltam volna a módját. De nem. Ezek közül egyik sem történt meg. Valószínűleg azért, mert habár néha eszembe jutnak olyan ‘mi lenne, ha’ módon, valahogy nem vívtak ki maguknak előkelő helyett az ‘ettől lesz teljesebb az életem’ kategóriában. Azt pedig bakancslistára venni, hogy szeretném, ha megtalálna a nagy Ő (vagy fordítva), szívesen férjhez mennék Corey Taylorhoz (most tekintsünk el attól, hogy Mr Taylor a világ másik végén él, és jelenleg fülig szerelmes), vagy milyen jó lenne, ha most lennék huszonéves a jelenlegi tapasztalatommal és tudásommal, nos, maradjunk annyiban, hogy így állna csak össze egy szuper-meddő bucket list.

F**kit listám azonban van. Nem rövid. Megfigyeltem, hogy az évek múlása és a listára kerülő dolgok száma egyenes arányosságban állnak egymással. Az, hogy elkezdtem a ‘na, ezt aztán nem‘ dolgokat listázni, nem szilárd elhatározásból történt, inkább csak úgy jött. És pontosan emlékszem rá, hogy mikor.

2271FBA7-3501-4B29-BFFD-0D1970D59D6D

Akkoriban Hollandiában laktam, ahol mindenki sportol. Aki nem, az igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy igen. S mivel Néderlandiában mindenki biciklizik, ha az ember fia/lánya sportosnak akar tűnni, a kerekezés eleve ki van lőve. Az nem sport. Nálunk (értsd: nálunk, hollandoknál) az normális. Egyszerű és praktikus módja annak, hogy eljussunk A-ból B-be. Különben is, ha az ember naponta leteker 15-20 kilométert – mint azt én is tettem -, akkor nem igazán csábító munka előtt vagy után újra nyeregbe pattanni. Marad tehát a kocogás, a futás, az úszás, a tenisz, a foci, a konditerem vagy valamilyen csoportos óra egy sportsuliban. Én a kocogást választottam. Mert ahhoz elég egy pár futócipő. Mert akkor és ott kocoghatok, amikor és ahol kedvem tartja. Mert állítólag nagyon jó hatással van az emberre. Testileg és lelkileg. Dopamin, szerotonin, endorfin, ugyebár. Bolond lennék, ha nem vágnék bele.

Nos, miután döntésem megszületett, letöltöttem egy edzéstervet az internetről, kiplakátoltam az íróasztalom fölé, és hajrá! Elkezdtem rendszeresen kocogni Haastrecht és Gouda között. A táv kellemesnek tűnt: négy kilométer oda, négy kilométer vissza. Természetesen nem vetettem bele magam azonnal gőzerővel – annak ellenére, hogy két kilométer már elsőre is simán ment -, hanem követtem az edzéstervet. Az egóm adta a pozitívat: ‘Fuss, fuss! ez, és egyre csak jobb lesz, majd meglátod!’ A szívem közben valami ilyesmit suttogott: ‘Zsuzsi! KocogniTeNe hülyéskedj márUtálsz futni. Az evezéssel mi a baj? Meg a jógával? Meg a tánccal?’ Szívecskét rendre intettem, hogy fogja be. Nem kell ebbe beleszólni. Csak pumpálja a vért meg az oxigént, hogy egómat növelve szépen róhassam a kilométereket. Így ment ez vagy egy fél évig. Egó mondta a magáét, Szívecske meg türelmesen várta, hogy mi lesz ennek a vége. Hátradőlt és figyelt, mint aki tudja, hogy úgyis neki lesz igaza. Úgy lett.

Egy mizérikusan-szitálós, borús napon éppen hazafelé kocogtam, amikor egyszer csak megálltam: ‘Mi a francot csinálok én itt? Miért teszem ki ennek magam? Kinek és mit akarok bizonyítani?’ Nem hogy minden kilométerét, de minden lépését utáltam. Kocogók eufóriája? Ugyan már! Az endorfin vagy a dopamin vagy a szerotonin éppen csak arra volt elég, hogy ne káromkodjam végig az utat, és ne vágjam futócipőmet valamelyik csatornába. Ez unalmas. Ez nem illik hozzám. Ez nem tesz boldoggá. Se testileg, se lelkileg. Fuck this shit. Amint ezt kimondtam, olyan öröm és felszabadultság töltött el, hogy arcomon fülig érő mosollyal sétáltam hazáig. Legszívesebben minden autósnak odakiabáltam volna: ‘Hahó! Nézzétek csak! Nem futok. És nem is kocogok. Mert nem akarok. És mert megtehetem. Király!’ Az edzésterv a kukába került, a futócipők pedig a szekrényben landoltak. Nem sokkal később elkezdtem jógára járni, váltottam egy bérletet a sportsuliba, hogy evezhessek, és amikor Haastrechtben meghirdették a karate edzéseket, tétovázás nélkül jelentkeztem.

850CF171-6FE9-4D1E-A981-86FF5EA002A4

Akkor kezdtem el hallgatni arra a hangra (igen, Szívecskéről van szó), amelyik általában azonnal, de egy idő után kétségtelenül megszólalt, ha egóka rám akart erőltetni valamit, és nem-Zsuzsis irányba akart terelni. S mint azóta megtudtam, éppen ez a fuck-it lista lényege: minden olyan dolgot kiiktatni, amit nem akarsz, nem szeretsz, nem illik hozzád. Amitől nem leszel boldogabb, jobb, teljesebb. Azt hiszem, így már érthető, hogy miért nem lepődtem meg, amikor a kezembe került a FUCK-it List Book,  egy holland szerzőpáros, Jacob&Haver alkotása.Mert véletlenek ugyebár nincsenek.

Jacob&Haver úgy gondolja, hogy a legtöbb embernek olyan dolgok kerülnek a bakancslistájára, amelyek eleve teljesíthetetlenek, ezért soha nem lehet őket kipipálni. Emiatt a bucket list több frusztrációt okoz, mint örömet és elégedettséget. Persze, vannak kivételek, de most maradjunk az általánosításnál. Emellett a szerzőpáros azt is felismerte, hogy napjainkban olyan sok dolgot ‘kell’ tennünk: kapcsolatokat ápolni, trendinek lenni, sportolni, hogy feszesek és tónusosak legyünk, mindenféle appre válaszolni, lájkokat gyűjteni, karriert építeni, sok pénzt keresni, mert hát az élet drága, és nem szabad lemaradnunk senkitől, vagy kimaradnunk bármiből. Jacob&Haver tehát elérkezettnek látta az időt arra, hogy egy kicsit magunkba szálljunk és írjunk egy olyan listát, amelyen azok a dolgok szerepelnek, amiket nem ‘kell’ megtennünk. Ez lenne az a bizonyos  f✳︎✳︎k-it lista.

A lista lényege, hogy merjünk gyakrabban nemet mondani olyan dolgokra, amit nem akarunk megcsinálni. Ezzel rengeteg időt és energiát lehet megtakarítani. Persze, jogosan vetődik fel a kérdés: mi azzal a baj, ha az ember egy kicsit álmodozik? Szerintük semmi, de kétségtelen, hogy a közösségi média egyre nagyobb hatással van a viselkedésünkre. Akár akarjuk, akár nem. Lehet, hogy csak azért akarsz egyet ejtőernyővel ugrani, mert a facebookon vagy az instagrammon azt látod, hogy ‘mindenki’ ezt csinálja, de legalábbis a barátod vagy valamelyik munkatársad már ejtőernyőzött, és milyen frankó az a kép, és miért ne lehetne neked is egy olyan? Lehet, hogy csak azért akarsz lefutni egy maratont, mert na: miért is pontosan? Közben pedig pontosan tudod, hogy irtózol a magasságoktól, s ha már a maratonnál tartunk, egy Trónok Harca változata jöhet, de annyit futni? No, thanks. F0D67483-D4AD-4104-9B64-4FEA1089637C.jpeg

Mindezt olvasván tudtam, hogy pontosan ez az, amire szükségem van. Egy anti-megfelelési önfejlesztő könyv. Az évek során ugyanis megszoktam, hogy mindenféle elvárt, magamra erőltetett, félelem által generált kell, muszáj és kellene között evickélek. Ezt persze elsősorban magamnak köszönhettem, hála perfekcionista, magával soha nem elégedett énemnek. Eljött az ideje, hogy megtanuljak nemet mondani néhány dologra, helyet adva nekik ezzel f✳︎✳︎k-it listámon. Mondjuk, miért ne maradhatnék bent egy egész vasárnapot pizsamában, abszolút semmi értelmeset nem csinálva? Miért ragaszkodnék olyan dolgokhoz és szokásokhoz, amikre semmi szükségem nincs? Miért ne ehetnék fagyit vacsorára? Miért kellene kitakarítom, mielőtt látogatók jönnek, holott utána úgyis csak nagyobb lesz a rendetlenség? Ki mondta, hogy minden nőnek szeretni és tudni kell főzni? Miért ne panaszkodhatnék fűnek-fának, ha éppen valami a szívemet nyomja? Miért kellene mindig elérhetőnek, tettre-késznek, megértőnek és türelmesnek lennem? Fontos, hogy mindig alkalomhoz illően legyek öltözve? És ha semmilyen karriertervem nincs, mert nekem az egyszerűen nem működik? S a lista ezzel közel sem teljes.

Valószínűleg, nem én vagyok az egyetlen, aki azonosulni tud Jacob&Haver könyvével, mert azt több hasonló követte, s napjainkra ezek többsége trendivé is vált. Sarah Knight: The Life-Changing Magic of Not Giving a F••k, Gary John Bishop: Unf•ck Yourself –  Get Out of Your Head and into Your Life, Mark Manson: The Subtle Art of Not Giving a F•ck, és nem utolsó sorban Janet Street Porter szerzeménye, a Life is Too F••king Short: A Guide to Getting What You Want Out of Life Without Wasting Time, Effort or Money. Gyanítom, hogy ezen könyvek sikere és keresettsége nem véletlen. Kezdene kollektívan elegünk lenni a megfelelésből? Rájöttünk volna, hogy csak egy életünk van és azt ‘illene’ úgy élni, ahogy mi szeretnénk? Felismertük volna, hogy a lájkok, a hangzatos nyaralások, a posztolt haute cuisine vacsorák nem tesznek minket igazán boldoggá?

Most pedig térjünk rá a dolog gyakorlati részére. Hogyan lássunk hozzá egy f✳︎✳︎k-it lista megírásához? Először is tedd fel magadnak az alábbi kérdéseket: 

  1. Mi az, amit halogatsz, amit igazán nem is akarsz megcsinálni, elvállalni?  
  2. Mi az, ami több frusztrációt és bosszúságot okoz, mint elégedettséget és örömet? 

Ezek a kérdések és a rájuk adott őszinte válaszok irányt mutatnak. Szerintem négy-öt dolgot bárki kapásból papírra tud vetni. Azt is gyanítom, hogy ez a szám csak nőni fog. Vannak olyan dolgok, amelyekről kapásból tudod, hogy f✳︎✳︎k-it kategóriás, míg másokat meg kell tapasztalnod, hogy felismerd: köszi, de ez nekem nem válik be. (Vagy ahogy mondani szokták: ehhez az élet túl rövid.) Szabadságunk azonban nem határtalan. Vannak olyan dolgok, amiket talán annyira nem szeretünk, mégsem bújhatunk ki alóluk: munka, iskola, gyereknevelés, kapcsolattartás, stb. Ám amennyire lehet, bölcs lenne az életünket a kötelező muszájokon túl fölöslegesen nem megnehezíteni, ugye? Ha utálsz takarítani és megengedheted magadnak, hogy bejárónőt fogadsz, voilá! Ha nem szeretsz mosogatni, akkor megoldás lehet egy mosogatógép. Ha a futópad látványától legszívesebben kimenekülnél a világból, járj helyette zumbára vagy cross fittre. Az öregedést, a betegséget, a kisebb-nagyobb problémákat nem tudjuk a f✳︎✳︎k-it mappába rakni, bármennyire is szeretnénk. Logikus tehát, hogy csak olyan dolgokat van értelme választani, amelyeket tudunk befolyásolni, amelyekben döntéssel bírunk. S nem elfelejtendő: a f✳︎✳︎k-it lista papíron csak elmélet. Az igazi kihívást a gyakorlatba való átültetése jelenti. Ez pedig nem (mindig) könnyű, ám ebben az esetben is igaz, hogy a gyakorlat teszi a mestert.

Ha érdekel az én f✳︎✳︎k-it listám, erre a linkre kattintva beletekinthetsz.

 

 

 

 

2 Comments

  1. Voyager

    Szia 🙂

    Már-már félelmetes olvasni az írásaidat (nem csak ezt). 🙂 Olyan, mintha belemásznál a fejembe, és belőle írnál. Olvasás közben időnként óhatatlanul saját gondolatok, kérdések, vélemények fogalmazódnak meg bennem. Aztán pár mondattal később kicsit meglepődve, mosolyogva olvashatom az imént még a fejemben megszületett gondolatokat, vagy válaszokat a kérdéseimre. A fagyis dolog meg egyszerűen külön megmosolyogtató volt, ugyanis pár napja pont fagyit ettem vacsorára. 🙂 Na, nem elhatározásból, csak egyszerűen így alakult. Extra helyre volt szükségem a fagyasztóban, ezért megnéztem, hogyan oldható meg. Végül úgy döntöttem, hogy szanálok másfél kg zöldborsót, és egy hatalmas vödör fagylalt is foglalta az értékes helyet. Ételt nem szeretek kidobni, így a zöldborsóból gyorsan főzeléket pattintottam, és főzés közben kanalazgattam a fagylaltból. Aztán filmezés közben folytatódott a kanalazás, és azon kaptam magam, hogy a fagyis vödör kiürült, a vacsorának meg nem maradt hely a hasamban. Így esett, hogy fagyi lett a vacsora. Na, de ez már rólam szól, pedig a Te blog -od. Szóval a lényeg, hogy nem tudom, hogy hogyan csinálod, amit csinálsz… de ne hagyd abba 🙂

    Üdv.
    Voyager

Hozzászólás