Okés, ha néha nem vagy okés

Amikor Hollandiában laktam, és beléptem valahová, szinte mindig úgy köszöntöttek, hogy ‘hier komt ‘t zonnetje in huis’. Ez körülbelül annyit tesz, mint: ‘itt jön a kis napsugár’. Ezen eléggé meglepődtem, mert egyáltalán nem úgy tekintettem magamra, mint aki mindig vidám, melegséget áraszt, és fényt visz mások életébe. Meg is kérdeztem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a kedves köszöntést. Mire a válasz: ‘Mert mindig mosolyogsz, és mert olyan kis aranyos vagy.’ Mire én: ‘Komi? Én? Mosolygós aranyoska? Ha. Ha. Ha. Jó is lenne.‘ Főleg reggelente vagyok sok minden, de azok között a vidám napsugárka vagy pozitívan csicsergő madárka nem szerepel, és vannak napok, amikor mintha mindenhová magammal hurcolnék egy kis viharfelhőt. Olyankor Wednesday Addams hozzám képest ciki-cuki tündérke. Mindenesetre a fentiek szerint jól álcázom a dolgot.

A016823C-24BE-4545-91AB-89FC88BAF4CB

A múlt héten például igencsak erőlködnöm kellett, hogy ne pityeregjem el magam lépten-nyomon: az utcán, a villamoson, a boltban, a postán. Kézzelfogható okom nem volt rá. Nem történt semmi, nem bántott meg senki. Mégis: érzelmileg olyan instabilnak, olyan elveszettnek éreztem magam, mint egy szeszélyes tengeren hánykódó kis ladik. Nagyon nem szeretem magam, ha ilyen vagyok. Igyekeztem is Zsuzsi-nincs-jó-passzban-énemet kizökkenteni ebből a nemkívánatos állapotból. Mindenféle elfoglaltságot kitaláltam: vehemens alapossággal takarítottam, rendszereztem a ruháimat, kiszortíroztam régi papírjaimat, e-mailt írtam Merelnek (ilyenkor ő az agony aunt szerepét tölti be), spanyol szavakat szótáraztam, de mindez csak ideig-óráig segített. Végül úgy határoztam, hogy felkapom a táskámat, és irány az edzőterem! Ez legtöbbször beválik. Ha elindulni nehéz is (főleg, ha olyan semmihez-nincs-kedvem hangulatom van), amint elkezdem a gyakorlatokat, csak a mozdulatokra és a számolásra figyelek. Edzés után pedig megszáll az az elégedett nyugalom, amiről Yoda szokott eszembe jutni. Jól megizzasztom magam, és minden rendben lesz.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal bandukoltam az utcán, és már majdnem oda is értem, amikor megszólított egy idős bácsi. Azt szerette volna tudni, hogy merre van a Honvéd utca. Egyszerű kérdésre, egyszerű válasz. Két perc, aztán megyünk mindketten a magunk dolgára. Ez lett volna a szitu elméletben. Én azonban csak néztem az öregségét, gondosan élére vasalt nadrágját, kissé csálén begombolt kabátját, ősz haját, útmutatásomra mosolyogva, de kicsit zavartan koncentráló arckifejezését, és majdnem elsírtam magam. Csak remélni mertem, hogy ‘szegény’ apó ebből semmit nem vesz észre. Jól is néztünk volna ki, ha neki kell engem vigasztalgatni vagy az edzőteremig kísérni. Természetesen útba igazítottam, és elváltak útjaink. Titokban egy darabon még figyeltem, és vennem kellett egy-két mély levegőt, hogy visszanyeljem a könnyeimet. ‘Zsuzsi, szedd már össze magad. Süt a nap, vasárnap van, jól vagy, mindenki jól van, big smiley és kész.’ Pozitív belső szónoklat ide vagy oda, az edzés után, és a nap hátralévő részében is enyhén emocionálisan ingatag maradtam.

1ED1D780-BC3F-432E-8A71-320B66AD390A

Alapvetően elemezgető típus lévén, próbáltam megfejteni, hogy mi lehet a ‘baj’. Nem jutottam sokra. Aztán eszembe jutott, hogy egy mindfulnessről szóló hangoskönyvben  azt hallottam, hogy a hangulatokat és az érzéseket nem elemezgetni kell, hanem megélni. Konstatálni, hogy vannak. Hagyni, hogy legyenek. Fogadd el, hogy akkor és ott vannak, s mint minden, előbb-utóbb maguktól elmúlnak. Persze, ezt megérteni könnyebb, mint a gyakorlatban alkalmazni. Azonban azt is olvastam valahol, hogy a hangulataink és érzéseink üzenni akarnak. Az üzenet megértéséhez pedig – legalábbis szerintem – elengedhetetlen az elemezgetés. Miért vagyok szomorú? Miért félek valamitől? Miért érzem magam magányosnak? Miért érzem magam levertnek? Saját tapasztalatomból kiindulva arra jutottam, hogy mindkét taktika megállja a helyét. Jómagam gyakrabban részesítem előnyben az utóbbit. Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nincs mindig kedvem gondolkodni és analizálni. Olyankor egyszerűen megadom magam, és egyszer csak azt veszem észre, hogy voilá, már jobban is vagyok.

És most őszintén. Ki az, aki mindig jól érzi magát? Van olyan, akinek hébe-hóba nincs rossz napja? Létezik, hogy valaki sohasem tanácstalan, bizonytalan vagy magányos? (Ha valaki ezen kérdésekre igennel válaszolt, nyugodtan megírhatja kommentben, hogy csinálja.) Természetesen, ha valaki megkérdezi tőlem, hogy ‘mizu, hogy vagy?’, automatikusan azt fogom válaszolni: ‘köszi szépen, jól’. Mert ki akarja hallani, hogy éppen fáradt és kedvetlen vagyok, reggel két lábbal kellett magam kirugdosni az ajtón, és ilyen hangulatban semmi kedvem az egész naphoz? Ugyan ki kíváncsi rá, hogy annak ellenére, hogy önálló és önellátó, mindene-megvan, céltudatos, pozitív, optimista, figyelmes, szerető családdal, értékes barátokkal megáldott, felnőtt nő vagyok, néha azért nagyon egyedül érzem magam? Hogy időnként az élet olyan nagynak tűnik, én pedig olyan kicsinek? Különben meg akarok ezzel bárkit is terhelni? Néha igen. Alapvetően azonban nem.

15202191-F4BC-4618-A82D-A9487828199A
All Graced Up – Seller of Graphic Tees

Gyakran az az érzésem, hogy egy olyan világban élünk, ahol elvárják tőlünk, hogy a nap huszonnégy órájában vidámak, energikusak, érdeklődőn társalgók, produktívak és motiváltak legyünk. Elég csak egy pillantást vetni a Facebookra vagy az Instagramra. Ha az emberlánya nem használná a józan eszét, akkor tényleg elhinné, hogy mindenki boldog (értsd: eszik, iszik, vásárolgat, utazik, nyaral, párjával wellnessezik, gyerekeivel kirándul vagy legózik türelmesen, érdekes projekteken dolgozik, imádja a munkatársait, fitt és sportol ezerrel, és még sorolhatnám), kivéve őt. De még akkor is, ha tudjuk, hogy mindez csak illúzió és pillanatfelvétel, akkor is nehéz ignorálni a ránk gyakorolt hatását. Amikor alapvetően jól érzem magam, őszintén örülök embertársaim boldog, vidám, vicces, életörömtől kicsattanó híradásainkat. Sőt, lájkolom is őket. Sőt, még írok valami kedveset is. Sőt, még egy passzentos emojit vagy tune-emojit is mellékelek. Ám ha éppen szomorú-levert-magányos hangulatom van, akkor bizony ott suttog a kis ördög a vállamon: Ők miért, és én miért nem? Nekik miért, és nekem miért nem? Mit csinálok rosszul? Mit rontottam el? A közösségi médiás esendőség azonban modern-emberi, és ez alól én sem vagyok kivétel. Elég végigpörgetnem saját posztjaimat. Happy itt, kreatív ott, pozitív idézetek, mosolygós vagy hülyén fintoros szelfik. Nem egyszer rá is csodálkozok magamra: ez lennék én? A válasz: igen is, meg nem is.

Ne feledkezzünk el az önsegítő könyvekről, weboldalakról, TED-es előadásokról, poszterekről, idézetekről sem. Te vagy a felelős saját boldogságodért. Valósítsd meg az álmaidat! Start each day with a positive thought. Create your own sunshine. Igen, köszi, tudom. Csak van, amikor nem megy. Van, amikor nincs kedvem pozitívnak lenni. Van, amikor legszívesebben kidobnám a tévét az ablakon, mert egy magnézium pezsgőtabletta nem varázsol át táncolva porszívózó, a postán mosolyogva sorban álló, a  kollégákkal lazán csevegő, a sportsuliban energikusan szökellő überwomanné. Charlie-alapvetően bírom, de ilyenkor a whiskyes hangján eldunnyogott, egyszerű, de nagyszerű tanácsára is (az légy, aki vagy, érezd jól magad) max képletesen levegőbe lendül a középső ujjam. Korrekció: nem csak képletesen. És nem csak az egyik.

Régen azt hittem, hogy kevésbé jó hangulataim és felhősebb napjaim jellemem gyengeségéből, akaraterő-hiányból adódnak. Az évek során rájöttem, hogy ez nem így van. Manapság már elnézőbb vagyok magammal és másokkal szemben is. Legalábbis  igyekszem. Amit szintén fel kellett ismernem, majd meg kellett tanulnom, az a következő:

  1. Nincs értelme magamat másokhoz hasonlítani, mert én én vagyok és nem ők.
  2. Az érzelmeimet igenis ki szabad mutatni, szabad róluk beszélni.
  3. Aki igazán kedvel, nem fog kevésbé kedvelni, ha nem vagyok mindig happy.
  4. Mindig toppon (akarni) lenni irreális és fárasztó.

S most jön a lényeg: okés, ha nem vagy mindig okés.

Hozzászólás