Élet a negyedik x után: tapasztalatok, és néhány apró bölcsesség

Általában nem szoktam az életkoromra gondolni. Tulajdonképpen csak akkor, ha emlékeztetnek rá. Mondjuk, amikor behuppanok a taxiba, és a taxis megkérdezi, hogy ‘diáktarifa’? (Bók a köbön! Thank you very much!) Ilyenkor mosolyogva megjegyzem, hogy igen, húsz évvel ezelőtt még az lett volna, dehát azok az idők már elmúltak, szóval, köszi, nem. Vagy amikor személyes adatokat kell bediktálnom. Vagy a becsekkolásnál tanulmányozom az útlevelemet. Vagy amikor az éves szűrővizsgálaton (kötelezően ajánlott nemcsak negyven fölött) a kedves doktornő megkérdezte, hogy szeretnék-e még gyereket, mert ha igen, akkor lehet, hogy nem ártana sietnem. A kifelé ketyegő biológiai óra, ugyebár. És természetesen, a szülinapomon. Hoppá, túl vagyok a negyedik x-en! És még négy római egyesen. Őszintén? Nem érzem magam negyvennégynek, de tény, hogy annyi vagyok. Ez pedig hébe-hóba elgondolkodtató.

Most mondhatnám azt, hogy ha tizenhuszonévesen tudtam volna mindazt, amire azóta rájöttem, egy-két dolgot talán másképp csináltam volna. De ez olyan öregesen és enyhén megbánósan hangzik, holott erről szó sincs. Csupán azt szeretném sugallni, hogy bizonyos helyzetekben nem akkori-Zsuzsisan viselkedtem volna. Például, simán odamentem volna azokhoz a srácokhoz (igen, mindegyikhez), akik a gimiben vagy az egyetemen tetszettek. Olyan laza, ‘próba-szerencse’ módon. Dehát önbizalom-hiányos, komplexusokkal teli leányzó voltam, és el sem tudtam képzelni, hogy bárki számára vonzó lehetek. (Mint utólag kiderült, ebben tévedtem.) Egy vizsga miatt sem idegeskedtem volna. Érettségi? Nyelvvizsga? Államvizsga? Ugyan már! Nem hasonlítgattam volna magam – szerintem – menőbb, ügyesebb, sokoldalúbb, tehetségesebb osztály- és csoporttársaimhoz. Semmilyen téren. Nem mondtam volna igent minden feladatra, és főleg nem próbáltam volna mindazt, amire igent mondtam tökéletesen elvégezni. Röviden: olyan wtf módon magabiztosabb, lazább és bátrabb lettem volna. Figyelmeztetés. Most egy közhelyes bölcsesség következik. Ha akkor nem lettem az, aki voltam, akkor most nem lennék az, aki vagyok.

Az igazság az, hogy most sokkal jobban érzem magam a bőrömben. (Ó, kimondtam! Régen ez sem ment volna.) Hogy lehet ilyet kijelenteni szingli, gyermektelen, macskátlan (Popcornnal három évig éltünk együtt, de mivel nem tudtam vele elég időt tölteni, és ő ezt pszichésen kicsit megsínylette, örökbe adtam egy kedves párnak. Ezúton is köszöni, jól van.), szarkalábak hadával rendelkező, itt-ott narancsbőrös, főzni nem igazán szerető, vasalni nem tudó negyvennégyéves nőként? Valószínűleg úgy, hogy manapság mások véleménye közel sem izgat annyira, mint tizenhuszonéves koromban. És le merném fogadni, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

D24F0540-3801-4194-BAF1-FDEF4E4AB3BC

Emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, kíváncsi előszeretettel tanulmányoztam a körülöttem lévő felnőtteket. Valahogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy egyszer majd én is felnövök, és olyan felnőttes dolgokat fogok csinálni, mint a munkába járás, férjhez menés, bevásárlás, számlák fizetése, autóvezetés, szülői értekezletezés. Az ilyen ‘kötelező jellegű’ dolgokon kívül természetesen arról is ábrándoztam, hogy majd festhetem a szempillámat és a hajamat, rúzsozhatom a számat, felvehetek mindenféle menő (értsd: szexy) ruhát, járhatok diszkóba, utazgathatok, lesz saját pénzem, amit költhetek. Akkoriban 10-12 éves voltam, a szüleim pedig fiatal harmincasok, és legtöbb barátjuk, ismerősük is hasonló korban járt. Nekem már a harmincegynéhány is nagyon felnőttnek számított, a negyven fölötti pedig, hát, az már olyan öregnek tűnt. Dehát, mint tudjuk, az idő repül, és tessék: itt ülök a nappaliban az íróasztalomnál (korrekció: nem ülök, hanem térdepelek ergonomikus székemen, miközben sokat fészkelődök, mert nehezen tudok tíz percnél tovább megülni a fenekemen, főleg, ha gondolkodok és alkotok), kint süt a nap, és rendellenesen meleg van az évszakhoz képest, és mint ez a fentiekből már kiderült, éppen egy cikket próbálok írni arról, hogy milyen az élet negyven után. Nos, mellettem a lista. Tessék-lássék, ezeket jegyeztem fel rá.

  1. Az ‘és-és’ hozzáállás. Mit értek ez alatt? Azt, hogy a fiatalkorombeli fekete-fehér gondolkodás helyett manapság árnyaltabban állok hozzá dolgokhoz. Az egészséges életmód például számomra már nem azt jelenti, hogy vagy járok minden nap edzeni, nem eszek és teszek semmilyen ‘egészségtelen’ dolgot, vagy inkább hagyom az egészet. Ma ez úgy néz ki, hogy és rendszeresen járok edzeni, és megengedem magamnak a Nutellázást. Ebbe a filozófiába belefér az is, hogy és negyvennégy éves vagyok, és alkalmanként húsznak érzem magam. Egy kávézás alatt és beszélgetünk nagyon komoly dolgokról, és valami buta videótól hasfájósra nevetjük magunkat. Röviden: a végletekben való gondolkodásmódom módosult az egyensúlyra, és az arany középútra irányulóra.

2. Kevesebb büszkeség, több őszinteség. Nincs azzal semmi baj, ha megmondod, hogy valamit nem értesz, valami nem megy. Régen nem mertem ilyesmit kimondani, mert féltem attól, hogy butának, lassú felfogásúnak, nem kompetensnek stb. tartanak majd. Azt sem szégyen bevallani, hogy több időre van szükséged egy feladatra, mint gondoltad, vagy hogy valamit/valakit tévesen ítéltél meg. Jut eszembe: magamhoz képest az is nagy fejlődés, hogy nem kell, hogy mindig az enyém legyen az utolsó szó.

3. A forró kása kerülgetése idő- és energiapazarlás. Ebben különben sosem voltam jó. A kásakerülgetésben. Általában kertelés nélkül rátértem a lényegre, egyszerűen kimondtam, ami szívemen a számon, ám ezt jószándékúan kinevelték belőlem. Úgymond szocializációsan udvarias megfontolásból. Mostanra azonban sikerült visszanevelnem magam. Mindenkinek jobb, ha tudja, mire számíthat. Különben is, a mai rohanó világban kinek van ideje kivárni, hogy mire akarsz kilyukadni, vagy megpróbálni kitalálni a gondolataidat? Erre mondta egy jó ismerősöm: néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Pon-to-san.

4. Merj bízni a megérzésedben.  Az a bizonyos intuíció. Nevezhetjük önismeretnek, belső sugallatnak, iránytűnek vagy angolosan ‘gut instinct’-nek. A lényeg ugyanaz: az megérzésed nem hazudik, szóval hallgass rá. Még akkor is, ha nem nagyon tetszik, amit mond. Tudom, hogy ez nem feltétlenül korfüggő, így csak tanácsként – és tapasztalatból – mondom, hogy sok elvesztegetett időt és energiát takaríthatsz meg.

5. A folyamat (gyakran) fontosabb, mint a cél.

Már Bill King is megmondta: “The journey is more important than the destination, because there is so much more in between.”

Mint tudjuk az élet egy utazás, amely során tapasztalatokat szerzünk, leckéket tanulunk.  A múlt elmúlt, a jövőben senki nem lát, és semmire nincs garancia. Ezzel el is érkeztünk a mindfulness alaptanításához: az egyetlen ami(d) van, az a most. Tehát, élvezd az utazást, mert az tovább tart, mint az elindulás vagy a megérkezés. Régen annyira célorientált voltam, hogy csak na. Mindig törekedtem valamire, egyik célból ugráltam a másikba, sorra pipálgattam to-do listámon a teljesített pontokat. Volt, amikor elégedetten büszke voltam magamra, de a teljesítmény-eufória általában nem tartott sokáig. Kezdtem belefáradni a stréberkedésbe és a mindig-teljesíteni-akarásba. Miért hajtok? Kinek? És minek? Fontos mindig teljesítenem? Nem lehetne egy kicsit nyugodtabban, egy kicsit kevesebbet? Meguntam buzgómócsing önmagamat, és közben arra is rájöttem, hogy sokkal jobban érzem magam, ha visszaveszek a tempóból, és olyan go with the flow, do less, be more módra teszem a dolgomat. Talán nem véletlen, hogy az elmúlt években megszerettem a vonatozást és a repülőzést. Pontosabban, az utazás közben az ablakon való kibámulást. Kellemesen szimbolikus. Néha azért még rajtakapom magam a to-do-listáskodáson és a (nagyon) teljesíteni akaráson. Olyankor emlékeztetem magam egy-egy mantrára: one step at a time, take your time, vagy festina lente. Ilyesmik.

1097A6DB-CFDB-4894-AA9F-D00ACE9FE0C4

7. ‘Furán’ viselkedni szabad. Be kell vallanom, hogy nagyon szeretek táncolni, és mivel szinte folyamatosan a fejemen van a füles, rendszeresen rám jön a táncolhatnék. A villamoson. A zebránál. A pénztárnál. A próbafülkében. Itt, ott, amott. De mivel mindenki olyan fegyelmezetten áll, várakozik és viselkedik körülöttem, ezért izgágaságomat időnkénti bokacsavargatással, biztos-nem-veszi-észre-senki vállkörzéssel, a kabátom-úgyis-eltakar csípőriszálással próbálom álcázni. Hollandiában teljesen normális dolog a biciklin énekelni, fütyörészni, dudorászni, és ráköszönni egymásra, pusztán azért, mert a másik fél is éppen azon a szakaszon teker vagy sétál, ahol te. Nem sokkal hazaköltözésem után valahogy én is így viselkedtem, de észrevettem, hogy kicsit furcsán néznek az emberek, és rendre intettem magam. Hogy mi köze ennek a túl a negyedik x-enhez? Talán annyi, hogy negyven után you just don’t give a shit. Vagy you give less shit. Valahol rádöbbensz: végre itt az ideje, hogy cenzúrázatlanul önmagad legyél. Mikor, ha nem most? Különben meg az igazán jófej emberek, ha csak tehetik, akkor azt teszik, amihez kedvük van. Mondjuk hangosan énekelnek biciklizés közben.

8. Az életfeladat és hivatástudat. Mindkettő súllyal bíró szó. Az önmagad megvalósítása talán barátságosabban hangzik. Ez időbe telhet. Nem kevésbe. Negyvenéves korunkra a legtöbben már kipróbáltuk magunkat különböző munkaterületeken, feladatkörökben, és nem egyszer irányt is változtattunk. S ha minden igaz, akkor odafigyeltünk arra, hogy mi illik hozzánk a legjobban, milyen feladatban, környezetben érezzük otthon magunkat. Ami engem illet, az elmúlt harminc évben akartam madarakat fotózó természetbúvár, sebész, pszichiáter, diplomata feleség lenni, akartam külföldön tanulni és tanítani, könyvet írni, önsegítő kört alapítani, és még sorolhatnám. Egyik sem lettem, és mégis valahol mindegyik. Felismertem, hogy számomra mindegyik mögött ugyanaz a feladat és hivatás bújik meg: tudás és ismeret átadása, és ezáltal mások segítése direkt vagy közvetett módon. Ez az, ami örömet okoz. Ez pedig jó érzés. Amint világossá válik előtted – és ez is életkortól független – , hogy mi az, amiben igazán jól érzed magad, azon az úton menj tovább.

9. Minden amit tudnod kell, és ami boldoggá tesz, az benned van. Ez lehet, hogy spirituálisan-légiesen hangzik, és elmagyarázni is nehéz. Szerintem ez olyasmi, amit mindenki magától felismer, és ez valahol harminc-negyven között következik be. Utána már csak gyakorolni kell, és bízni benne. A boldogságra pedig tényleg érvényes, hogy nem a külső dolgokban kell keresned, mert már kezdettől magadban hordozod.

10. Megváltoztatni a gondolataidat és a véleményedet ér. (Lásd: 2-es pont). Régen ezt sem mertem. Meg voltam győződve arról, hogy ez gyengeségnek, következetlenségnek és gerinctelenségnek számít. Mert hát na. Milyen ember az, aki egyszer ezt mondja, máskor azt. Azóta már rájöttem, hogy az ember néha alszik (még) egyet valamire, s közben jobban átgondol, mérlegel dolgokat. Magától vagy mert valahogy ezt hozza a sors. Például lebetegszik, munkahelyet változtat, másik országba költözik, jobban megismer valakit. A véleményedet megváltoztatni, meggondolni magad nem gyengeségre vagy következetlenségre utal. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy mélyebben átgondoltál valamit, jobban utánanéztél, időközben megtapasztaltál egyet s mást, vagy rájöttél, hogy a megérzésednek (lásd 4-es pont) mindvégig igaza volt.

11. Mindannyian követünk el hibákat. Mert: tévedni emberi dolog. Észrevettem, ahogy ‘korosodok’, mintha elnézőbb, toleránsabb, türelmesebb lennék. Nemcsak másokkal, hanem magammal szemben is. Azáltal, hogy megtanultam/megtanulom tökéletlenségemet és esendőségemet elfogadni, ez másokra is kiterjed. Okés, a pénztáros rosszul adott vissza, és még barátságos sem volt. Ki tudja, hogy indult a reggele? Ki tudja, hányadik voltam aznap, akire rá kellett volna mosolyognia? Lehet, hogy éppen görcsölt a hasa. Mindenki hoz ‘rossz’ (nevezzük inkább kevésbé jó vagy kevésbé bölcs) döntéseket, kel fel bal lábbal, ügyetlenkedik, szétszórt vagy viselkedik önző módon. Mindenkivel megesik. Velem is. Veled is. A maga idejében egy ‘bocsánat’, ‘bocsi‘, ‘ne haragudj’ vagy valamilyen más módon elnézést kérni szükséges és helyénvaló. Tedd ezt, és fogadd ezt el másoktól is.

12. Az anyagi dolgok nem tesznek (tartósan) boldoggá, az élmények igen. Tudom, ebben nincs semmi új. Azt is tudom, hogy milyen jó érzés valamit megvenni, amire vágysz: egy pár cipőt, egy parfümöt, egy szuper kávéfőzőt vagy egy jobb telefont. Az anyagi dolgoknak azonban megvan az a tulajdonsága, hogy kell belőlük még egy. És még egy. Egy újabb. Egy drágább. Egy modernebb. Egy menőbb. Hiszen egy idő után elévülnek, kimennek a divatból, elromlanak, megunódnak. Az élményekre ez nem érvényes. Éppen ellenkezőleg: szinte a végtelenségig lehet őket dédelgetni, újra- és újra átélni anélkül, hogy értékükből veszítenének. Figyelmeztetés. Egy (újabb) közhely következik: collect memories, not things.

13. Hála és köszönet. Ki ne hallott volna a hálanaplóról? Manapság meglehetősen divatos, de nem ezért vettem fel a listára. Amíg az ember fiatal (értsd: tizenhuszonéves), hajlamos arra irányítani a figyelmét, ami nincs. Ez magában nem feltétlenül baj, hiszen ez motiválhat arra, hogy megszerezzük azt, ami hiányzik. Idővel azonban, ahogy az ember lenyugszik, megtanulja értékelni mindazt, amije van. Ezt magamon is észreveszem, és ha őszinte akarok lenni, tudatosan taníto(tta)m meg rá magam. ‘De jó, hogy ma nem esik az eső.’ ‘Okés, a kedvenc pólóm a szennyesben van, de milyen jó, hogy választhatok öt másikból.’ ‘Hopp, éppen elment az orrom előtt a villamos, de milyen jó, hogy sétálhatok egyet.’ Nem is ragozom tovább. Azt hiszem világos, hogy miről beszélek.

D807FB11-6209-4DD0-A730-3EFEA98B47EA

14. Egy kissé neurotikus? No problem. Micsoda megkönnyebbülés elfogadni, hogy néha bizonytalannak, tanácstalannak, idegesnek, feszültnek ér(e)z(het)ed magad, és ezt nem feltétlenül kell palástolni. Csak nézz magad köré. Tudsz mutatni valakit, akinél még nem figyeltél meg vagy tapasztaltál legalább egyszer ilyesmit? Ugye nem? Vagy ha igen, hát, akkor az enyhén gyanús. Nekem legalább harmincöt évembe telt – úgy igazából csak  egy-két éve sikerül -, hogy a maga idejében ki merjem hangosan is mondani: ‘néha még magamnak is sok vagyok’. Míg régen féltem attól, hogy egy ilyen kijelentéssel körülbelül mindenkit elriasztok az életemből, azóta eljutottam arra a szintre, hogy ha valaki ezt nem érti, akkor talán nem is akarom, hogy az életem része legyen.

15Lehet, hogy a szomszéd fűje zöldebb. És akkor mi van? Vagyis: bye, bye irígység és féltékenység. Negyvenakárhány éves korára az ember megtanulja értékelni azt, amije van, ahelyett, hogy arra fókuszálna, amije nincs. (Lásd előző pont.) Miért hasonlítanám magam a huszonévesekhez? Milyen szép a bőrük, milyen feszes mindenük, bezzeg ők felvehetik a hasi-pólót, parádézhatnak bikiniben, sokkal több lehetőségük van, és még sorolhatnám. Több nem igazán jut eszembe, mert egy csomó dolog miatt nem tudok rájuk irigykedni. Különben másra sem. Fiatalra vagy öregre. Ilyen középkorára az ember általában tisztában azzal, hogy kicsoda, micsoda, mennyit ér, milyen adottságai, lehetőségei vannak. Megéri időt és energiát pazarolni arra, hogy másokhoz hasonlítgassuk magunkat? Nem igazán. Start where you are, use what you have, do what you can. Többek között ez a kis emlékeztetőcske van a tükrömre ragasztva. Nem véletlenül.

16. Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek. Évekkel ezelőtt olvastam a holland FLOW magazinban egy cikket a semmittevés jótékony hatásáról. Azóta már tanfolyamokat is szerveznek, ahol ennek elméletét és gyakorlatát el lehet sajátítani. Ha jobban belegondolok, egy kicsit szomorú, hogy az ilyesmit (újra) tanulni kell. És ironikus is: először hajts a pénzért, hogy befizethess egy (nem olcsó) tanfolyamra, ahol elmagyarázzák neked, hogy rendszeresen semmitteni jó. Valahol azonban érthető, hiszen mai rohanó társadalmunkban szinte státusz szimbólum lett a telt határidőnapló és sikk, ha valaki mindig rohan, elfoglalt, és semmire nincs ideje. (Nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg, mennyire allergiás vagyok arra, hogy el vagyok havazva. Brrr.) A semmittevés alatt a cikk sem azt érti, hogy lajhárkodjunk éjjel-nappal, hanem azt, hogy nem kell mindig produktívnak, hasznosnak lenni, ‘értelmes’ dolgokkal foglalkozni. Legyen az az értelme, hogy ellazít, örömet okoz, energiával tölt fel és kikapcsol.

17. Szelektálj bátran kedvedre. Ha az ember átlép a negyedik x-en, csak belegondol, hogy körülbelül félidőben jár. Így jobban meg is gondolja, hogy kire és mire szánja értékes idejét. Amíg fiatalabb koromban a F.O.M.O (fear of missing out) fogságában éltem, manapság aligha izgat, hogy vajon miből maradok ki. Ez nem azt jelenti, hogy ‘nincs életem’ vagy közömbös lennék, inkább azt, hogy ‘nem’ a válaszom minden olyan dologra, ami nem igazán érdekel. Ehelyett azokat választom, amelyek élményekkel, értékes pillanatokkal, szeretettel, igazi kapcsolatokkal gazdagítanak.

18. Szeretet, szeretet, szeretet. Bensőséges, bizalomteljes, értékes kapcsolatokkal körítve. Mindez nem csak negyven fölött van jelen az életünkben, de talán ekkorra értjük meg, hogy 1. ezek nem magától értetődőek és 2. nélkülük vajmi keveset ér bármi más. Nem vagyok egy romantikus vagy érzelgős alkat, de néha úgy eláraszt a szeretet, hogy legszívesebben megölelném az egész világot. Az ilyen pillanatok igazi ajándékok, mert a szeretet is az: jó adni és jó kapni. És mint tudjuk, what goes around, comes around.

Ezennel listám végére is értem. Nem kizárt, hogy eszembe jut még valami. Vagy másnak. Például, ha most megkérdezném, hogy Neked milyen túl a negyedik x-en, akkor mit válaszolnál?

Hozzászólás