Visszatekintés: hét év

Sokan hisznek abban, hogy hétévente megújulunk. Habár a testünket alkotó sejtek folyamatosan pusztulnak, naponta mintegy 300 milliárd új sejt termelődik. Ez azt jelenti, hogy hét év elteltével már egyetlen régi sejtünk sincs, fizikailag teljesen kicserélődünk. Filozófusok és pszichológusok azt is hinni vélik, hogy ez más folyamatokra is vonatkozik, és lelkivilágunk, személyiségünk alakulására is kihat. Vannak, akik ennél is tovább mennek, és szilárdan hisznek abban, hogy hétévente  egy új sorsfeladatot kapunk. Szerintük minden hétéves periódus egy fejlődési egységet alkot. Lehet, hogy személyiségünk alapvetően nem változik, de más kerül fókuszba, újraértékeljük tapasztalatainkat, céljainkat. Mindezektől eltekintve, köztudott, hogy a hetes számnak számos kultúra különös erőt, jelentést tulajdonít.

0C7F8540-60E1-4293-BB1D-4FB3E3CFE71B.jpeg

Őszintén szólva, ezen nem gondolkodtam még el alaposabban, így egyelőre nem is szeretnék állást foglalni. Ami azonban ma, porszívózás közben eszembe jutott az az, hogy milyen gyorsan telik az idő. Okés, ez általában minden pénteken eszembe jut olyan ‘hopp, már megint eltelt egy hét!’ módon, de amikor rápillantottam a naptárra, és megláttam, hogy október 5-e van, rádöbbentem, hogy néhány nap híján hét éve annak, hogy bekerültem a sürgősségire. Ez pedig felidézett egy képet: fekszem a mentőben, vacogok, nagyon meg vagyok ijedve, kint sötét van, zuhog az eső, és az esőcseppek egymást túldobogva táncolnak a mentőautó tetején. Majd egy másik: fekszem a sürgősségin az ágyon, hátamat a matracon keresztül is nyomja a rugó, és bámulom a plafont, miközben lassan csöpög belém az infúzió. Nagyon fáradt vagyok, ugyanakkor különösen éber, és akárhányszor belegondolok, hogy ‘vajon most mi lesz?’, görcsbe rándul a gyomrom, és elkap a pánik. Legszívesebben megnyomnám életem távirányítóján a ‘rewind’ gombot, hogy visszautazhassak az időben, és újra írjam a forgatókönyvet. Legalábbis egy részét.

Visszatekintve, azon az éjszakán, egy lassan lefelé szánkázó hétéves periódus után, úgymond talajt fogtam. A mélypontra vezető lassú, de biztos leereszkedés valahol 2003-2004 táján kezdődött, és az anorexia – pánikbetegség – depresszió – burn-out keverékének ‘köszönhetően’ a sürgősségire vezetett. Ebbe most nem megyek bele bővebben, mert a Lepketánc fejezetei részletesen beszámolnak erről az időszakról. Azt, hogy a fennemlített keverék elemei közül melyik volt előbb, és melyik generálta, illetve súlyosbította a másikat, magam sem tudom. A lényeg, hogy azon az estén nyilvánvalóvá vált, hogy ha meg akarok gyógyulni, akkor egy periódust le kell zárnom. Ez pedig egy új feladat elé állított: újra kellett építenem önmagam. Szóval, ma, a naptárra vetett pillantás, így hét év távlatából újfent egy kis önreflexióra indított, ami spontán e blogposzt megírására inspirált. Tehát, lássuk: mi változott, hogyan változtam 2011 októbere óta? 

A válaszom, röviden és tömören: kitárult az életem. Nem egy-kettőre, nem varázsütésre, hanem lassan, fokozatosan. Nem hiszem, hogy a fennemlített állapotok bármelyikéből egyik napról a másikra ki lehet gyógyulni. Hét évvel ezelőtt testileg gyenge voltam, a fejem folyamatosan zakatolt az önmagukat kergető, kizárólag magam körül forgó gondolatoktól. Gyógyszereket szedtem, hetente jártam terápiára, és (végre) megengedtem, hogy segítsenek, gondoskodjanak rólam. Nem egyszer elkeserített, hogy gyakran úgy tűnt, mintha egy lépést haladnék előre, és kettőt hátra.  Féltem a visszaeséstől, ugyanakkor féltem azoktól a dolgoktól és helyzetektől, amelyekkel felépülésem során, és érdekében szembe kellett néznem. Aki lábalt már ki valami hasonlóból, tudja, hogy miről beszélek. A szabadság, a komfort zónából való kiaraszolgatás nagyon ijesztő tud lenni, ha az ember megszokja az elméje által évek alatt gondosan felépített korlátokat.

DD96C9BE-EB8E-402B-A915-F4A521B24CC8.jpeg

Valahol 2015 táján kezdtem el először észrevenni, hogy egyre felszabadult(abb)nak érzem magam. Napjaimat már nem uralta az a bőr alatti, zsigeri félelem, ami béklyóban tartott, és arra ‘kényszerített’, hogy sok mindenből (itt elsősorban az élet jó dolgaira gondolok) kivonjam magam. Egyre gyakrabban mertem igent mondani olyan dolgokra, amelyektől féltem ugyan, de a szívem mélyén vágytam rájuk. A sok kis bátor lépéshez többször fel kellett idéznem magamban azt a Zsuzsit, aki ‘betegségem’ előtt voltam: spontán, mosolygós, hangosan nevetni merő, társaságot és én-időt egyaránt kedvelő, utazni, olvasni, táncolni, ismerkedni, önmagát kifejezni nem félő, kíváncsi és (őszintén) érdeklődő. Azt a Zsuzsit, aki mer belevágni dolgokba, nem rettegve görcsösen a megfeleléstől, a kudarctól.

Nagyon jól emlékszem például 2015-re, a 39. születésnapomra. Már hónapokkal azelőtt megtudtam, hogy pont azon a napon Londonban fog játszani a Green Day, tinikorom egyik kedvenc bandája. A hír hallatán annyira fellelkesültem, hogy rögtön írtam Lacinak: egy koncertjegyet szeretnék szülinapi ajándéknak. Ahogy közeledett június elseje, alaposabban belegondoltam, hogy mire is vállalkozok: én, egy emberekkel töltött zajos stadionban? Amikor még a bevásárlóközpontban, és a reptéren sem érzem magam pánikmentes biztonságban? Biztos, hogy akarom én ezt? Nincs mese, muszáj lesz. Szülinapom estéjén Tesóval elindultunk. Én magamban végigmantráztam az utat: igenis, menni fog. Vagy éppen ellenkezőleg, próbáltam a figyelmemet kifelé terelni, és semmire nem gondolni. Amint helyet foglaltunk a stadionban, éreztem, ahogy rám tör a pánikbetegség klasszikus tünete: fight or flight. A menekülési ösztön. Minden izmom pattanásig feszült, remegett a gyomrom, hányinger környékezett, enyhén szédültem, és legszívesebben azt mondtam volna Lacinak, hogy szülinap ide, Green Day oda, nekem ez nem megy, menjünk haza. Aztán eszembe jutott, amit valahol olvastam: ha úgy érzed, kezd eluralkodni rajtad a pánik, ne tiltakozz ellene, hanem adj neki szabad utat. Olyan ‘gyere csak, mutasd meg, mit tudsz’ módon. Remegtesd a gyomrom, okozz hányingert, késztess futásra, dobogtasd a szívemet, ahogy jól esik! Ezt tettem én is. Lesz, ami lesz. Ha itt ájulok el, valaki majd csak fellocsol. Lecövekeltem hát magam a székre, és vártam a pánikot. Közben lent a tömeg a Bohemian Rapsody sorait teli torokból énekelve várta a Green Day fiúk színpadra vonulását. Aztán elkezdődött a koncert, és a kezdeti ‘nehézség’ után minden percét élveztem. Egy szimbólikus vállveregetéssel a teljesítményemért, szülinapi ajándék duplán kipipálva!

89E741D2-31C2-48A9-B2EE-FD4E1A9B0BC8Szóval, mint említettem, világom kitárult. Mivel egyre kevesebb időt töltöttem befelé forduló agyalással, önmagam elemezgetésével, egyre több energiám szabadult fel, amit olyan dolgokra fordíthattam, amelyek számomra hasznosak, és örömet okoznak. Körülbelül 2013/2014-re tehető az az időszak, amikor sok önfejlesztő könyvet olvastam. TED videókat néztem, feliratkoztam Brené Brown hírlevelére, elvégeztem a The Gifts of Imperfection tanfolyamát, rendszeresen hallgattam Dr Wayne Dyer podcastjait, naplót vezettem, esténként pedig valamilyen meditációs-vizualizációs gyakorlatra aludtam el. Aztán egy idő után beleuntam. Valószínűleg azért, mert megkaptam tőlük mindazt, amire szükségem volt, betöltötték önfejlesztő túrámban a nekik szánt szerepet. Valahol abból is elegem lett, hogy mindig magamat figyeljem: a légzésemet, gondolataim milyenségét. Bizony, a folyamatos önvizsgálat kimerítő dolog tud lenni, és mindig motiváltnak, pozitívnak lenni is fárasztó. Van, amikor többet ér a ‘van, ahogy van, lesz, ahogy lesz’ hozzáállás. Az önfejlesztő programokat idővel felváltották változóan kedvenc sorozataim (köszi, Netflix), könyvespolcomat és digitális könyvtáramat pedig más jellegű olvasmányok töltötték meg (thank you, Amazon).

Általában az egyik dolog vezet a másikhoz. Ahogy elkezdett körülöttem kitárulni a világ, ‘kénytelen’ voltam egyre aktívabban részt venni benne. Ezáltal sok mindent (újra) megtapasztaltam, és közben megtanultam relativálni dolgokat. Rájöttem, hogy senki nem várja el tőlem, hogy tökéletes, mindig jókedvű, érdeklődő, szórakoztató, jól öltözött stb. legyek. Hogy félelmeim nagy része irracionális, hiszen igenis, tudok dolgozni, sportolni, utazni, magamról gondoskodni, és senki nem tart gyengének, ha egyszer alaposan kipanaszkodom magam. Érdekes, hogy ahogy elkezdünk kibékülni magunkkal, és elkezdjük merni jól érezni magunkat a bőrünkben és az életünkben, mennyi jó és értékes dolgot vagyunk képesek bevonzani. Jómagam őszintén örülök annak, hogy kaptam olyan embereket, akik kedves barátokká váltak, akikkel meg tudom osztani gondolataimat, érzéseimet és tapasztalataimat. Merem remélni, hogy ez kölcsönös.

Most pedig visszakanyarodva cikkem elejére: mi az elmúlt hét év után a számomra legérezhetőbb (belső) változás? Furcsa kimondani, de mintha jobban mernék élni, és élvezni az életet. Ez pedig jó érzés. S mivel az élet is folyamatosan változik, ez körülbelül minden nap, minden héten, minden hónapban valami mást jelent. Van, amikor egy napsütötte teraszon elfogyasztott kávét, egy utazást, egy családi ünnepet, egy kellemesen tartalmas beszélgetést. Nem vitorláztam körbe a földet, nem próbáltam ki a bungee jumpingot, nem táncolom végig minden hétvégén az éjszakát, nem pörgök ott minden fesztiválon, és nem vacsorázok több csillagos éttermekben. Számomra az a fontos, hogy megtanuljam merni úgy élni az életem, ahogy nekem működik. Megtölteni olyan dolgokkal, amelyek számomra fontosak és boldoggá tesznek. Ugyanakkor megtanulni (lelkiismeretfurdalés nélkül, diplomatikusan) nemet mondani mindazokra, amelyek nem szolgálják fejlődésemet. Hogy van-e hétéves tervem? Nem igazán. De ha mindenképpen választ kell adnom, akkor szeretnék minden nap egy ici-picit) jobb verziója lenni önmagamnak, a többit pedig meglátjuk.

P.S. Tartozom egy vallomással. Néha még szoktam önfejlesztő irodalmat olvasni. Hogy mit? Például ezt. Ajánlom mindenkinek. Nem csak hétévente:-)

0B04922D-8084-4BA1-A454-6B97592FD66C.jpeg

Hozzászólás