Találkozások: első rész

Megtörtént már Veled, hogy életedben először találkoztál valakivel, és az volt az érzésed, mintha már régen ismernétek egymást? Egyfajta felismerés, ami a másik tekintetében is tükröződött? Tudom. Sok ilyen sztorit lehet olvasni az interneten: némelyik erősen romantikus töltetű (meglátni, megszeretni, forever happy), míg mások különös barátságokról szólnak. Én most egy ilyenről szeretnék írni.

1BB3F044-1103-478E-8C92-7C7A59754BDBReggeli kávézás közben tévedt a tekintetem arra a képeslapra, amit két éve kaptam Mereltől. Hűtőm ajtaján díszeleg a többi, szívemnek kedves lap között. Azzal a mágnessel fogattam fel, amit Malmöben vettünk egy közös utazás alkalmával. Ez áll rajta: “True friendship isn’t about being inseparable, it’s being separated and nothing changes.”

Nos, ha a mi esetünkben valami igaz, akkor ez igen. Tekintve, hogy több, mint hét éve annak, hogy visszaköltöztem Magyarországra, Merel pedig Hollandiában lakik, már akkor szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha egy évben egyszer-kétszer tudunk találkozni. Miért nem gyakrabban? Mert mindketten elfoglaltak vagyunk, emellett rendszeresen utazunk máshová. Én általában Anglia felé veszem az irányt, Merel amikor teheti, New Yorkba repül, így nem mindig könnyű összehangolni a szabadidőnket. Mindez mit sem vesz el barátságunk intenzitásából. Olyan, mintha 1600 kilométerről is intuitívan, láthatatlanul tudnánk kommunikálni. Természetesen kihasználjuk a Viber adta lehetőségeket, és napi szinten e-mailezünk. Van, amikor csak néhány mondat erejéig (pl: ik zit in Volt en moest even aan je denken), máskor egy egész kisregény kerekedik ki belőle. Gyakran nevettünk már azon, hogy ha az elmúlt tíz év e-mailjeit kinyomtatnánk, akkor több ezer oldalt tennének ki. Lenne mit olvasni. Nem mintha rajtunk kívül bárkit is érdekelne, hogy miről csacsogunk, de szerintem mi jól szórakoznánk.

Akárhányszor a fent-említett képeslapra nézek, nem csak az jut eszembe, hogy milyen barátság fűz minket össze, hanem barátságok és ismeretségek egész sorozata: mindazok az emberek, akik ‘véletlenül’ léptek be az életembe. Ilyenkor egy kicsit eltöprengek azon (meg vagyok róla győződve, hogy ezzel nem vagyok egyedül), hogy mi mindent ad(hat)nak nekünk ezek a találkozások. Természetesen nem mindegyik szól hosszú időre, s nem feltétlenül lesz mindegyikből maradandó barátság vagy (pár)kapcsolat, de a maguk módján különlegesek. De térjünk rá a lényegre, és lássuk, hogyan találkoztunk Merel és én.

36426E16-25DA-4848-8E8F-9A34CE605EE0

2006. decemberében Cornellal úgy döntöttünk, hogy mindkettőnknek jobb, ha külön válnak útjaink. A jóban-rosszban eltöltött tizenegy év alatt mindketten változtunk, és egy idő után egyértelművé vált, hogy nem egy irányba, és nem ugyanolyan mértékben. Cornel maradt Haastrechtben, elvégre is ott született, nevelkedett és a munkája is oda kötötte, én pedig jobbnak láttam máshol kialakítani új életemet. A legkézenfekvőbb választásnak Gouda tűnt, mivel jól ismertem a várost, és ott volt a gimnázium is, ahol akkoriban dolgoztam. 2007 tehát lakáskereséssel indult. Naponta átfésültem minden hirdetőfelületet az újságban és az interneten. Cornel is megígérte, hogy nyitott szemmel jár, ám mint azt mindenki tudja, Hollandiában a lakáskeresés nem olyan egyszerű. Aki nem akar várólistára kerülni, annak marad a szabad szektor, ott pedig az aki kapja, marja elve érvényesül. Emellett igazi szerencse kell ahhoz, hogy  az ember(lánya) megtalálja éppen azt az otthont, amit keres. Ennek ellenére bizakodó voltam, és minden héten megnéztem néhány ígéretesnek tűnő ajánlatot. Mit mondjak? A képek gyakran nem tükrözik a valóságot. Ami az interneten frankónak tűnik, arról kiderül, hogy túl zajos vagy nem ideális környéken van. Vagy nem elég világos. Vagy nem elég tágas. Vagy nem megfelelő az elosztása. Vagy nem azonnal költözhető. És még sorolhatnám az okokat, amiért lelkesedésem január végére jelentősen lankadt. Már nem vetettem rá magam minden hirdetésre  ‘igen, ez lesz az!’ lendülettel, és fejben elkezdtem elvárásaimat a rideg ingatlan-valósághoz igazítani.

Egy vasárnap délután éppen unottan görgettem a marktplaats.nl hirdetéseit, amikor az egyiken megakadt a szemem: Gouda belvárosában modern, tágas lakás azonnali költözéssel kiadó. ‘Zsuzsi, csak nyugi. Jól hangzik, de ez még nem jelent semmit.’ – mondtam magamban, miközben már pötyögtem is az üzenetet a megadott e-mailcímre. Elvégre is mit veszíthetek? Meglepetésemre egy fél órán belül választ kaptam, és másnap délután három órára megbeszéltünk egy találkozót. A választ egy bizonyos M. Visse küldte, amiből semmi nem derült ki, kivéve azt, hogy valószínűleg egy ‘echte’ holland úrról vagy hölgyről van szó.

A következő napon alig vártam, hogy befejezzem a tanítást. Biciklire pattantam, és megpróbáltam nem túl gyorsan, és főleg nem túl lelkesen a megadott címre tekerni. Nem tudtam pontosan, hogy hol van a Lem Dulstraat, elvégre is a belváros Gouda-ban bármit jelenthet a Kattensingel (az állomás környéke) és a Hoge Gouwe (az egyik nagy csatorna) között. Térképemet követve azonban csodák-csodájára a város szívében kötöttem ki, a Nieuwe Markt fedett bevásárlóközpontjánál. Itt lenne a lakás? A bevásárlóközpont fölött? Hiszen itt naponta elbiciklizek már évek óta! Bevallom, egyből fellelkesültem, és egy kicsit izgultam is, amikor felcsengettem. A csengőre egy kedves lányhang válaszolt, és az ajtó engedelmesen kinyílt. Felsétáltam két emeletet, ahol egy nagy ajtón átlépve egy nyitott folyosó tárult elém, amelynek hosszán négy ajtó sorakozott. Hát, erre igazán nem számítottam! Ott állva teljes egészében ráláttam a bevásárlóközpont üveg kupolájára, azon keresztül pedig az alatta zajló életbe: jövés-menés, vásárolgató, kávézgató emberek. Ideális: a város szívében, mégis nyugalomban. Bekopogtam a második ajtón. A lány, aki ajtót nyitott körülbelül olyan magas volt, mint én, és hasonló alkatú. Acélszürke, finom-kötésű gyapjúpulóvert, rövid, fekete szoknyát, szürke harisnyát, és fekete csizmát viselt. Vállig érő, szőkésvörös haja lazán fel volt tűzve, intelligensen nyugodt (kicsit fáradt) arcából szinte világított szürkéskék tekintete. Egy másodpercbe telt regisztrálnunk egymást. Ez volt az a bizonyos felismerés-pillanat, amiről korábban beszéltem. Egyszerűen tudtam, hogy ez az a lakás, amit keresek, és így is lett. Tágas, világos étkező-konyha-nappali, három fehér szoba natúr padlókkal, egy utcára néző erkély, mindez új állapotban.

32A71CF4-106E-4127-9E81-2C7A0C716810Merel készségesen megmutatott minden helyiséget. A cuccai már össze voltak pakolva: rengeteg könyv (több cím is ismerős volt, és mint kiderült, ő is főleg angolul olvas), rajz- és festőeszközök (semmi komoly, mondta, csak szórakozásból firkálgat), Camper cipős dobozok (még egy rajongó, és szerintem az ő lába is harminchetes), valamint egy köteg Psychologie és Happinez magazin (ezekből nekem is volt otthon egy pár tucat). A lakástúra alatt természetesen átvettük a gyakorlatias dolgokat: mi mennyibe kerül (teljesen elfogadható ár), mikor költözhetek (egy hét múlva). Miután mindent megbeszéltünk, amit meg kellett, nem volt más hátra, mint udvariasan elköszönni egymástól. Egy kis tétovázás után Merel szólalt meg először:

Trouwens, heb je iets te doen? Amúgy, van valami dolgod?

Niet echt. Nem igazán.

Heb je misschien zin in een kopje cappuccino? In Centraal? Lenne kedved egy csésze cappuccinohoz?  A Centraalban?

Már hogyne lenne, gondoltam. A Café Centraal a kedvenc helyem volt akkoriban, ahol egész szombat délutánokat töltöttem el a belső teremben lévő, hosszú asztalnál üldögélve, kávézgatva, olvasgatva vagy dolgozatokat javítva. Ez volt a törzshelyünk Inekevel és Wimmel is. A személyzet (főleg Coco és a nagyon-szőke-mindig-vidám pincér srác) már nagyon jól ismert minket, ami egy idő után különös kiváltságokkal járt. Merel kapta a kabátját, és átsétáltunk a Centraalba. Leültünk, megrendeltük Gouda legfinomabb cappuccinóját, elkezdtünk beszélgetni, és azóta abba sem hagytuk. Az elmúlt több, mint tíz év alatt mindkettőnk életében sok dolog történt: költözés, visszaemigrálás, házasság, utazás, új otthon, munkahely(ek) váltás, öröm, bánat, nehézségek, könnyebbségek, céljaink és prioritásaink újraértékelése. A magunk módján mindketten bölcsebbek lettünk, gyakran egymást segítve az önfejlődés nem mindig zökkenőmentes útján. Nem vagyunk, és nem is leszünk tökéletesek, és rájöttünk, hogy nem is akarunk azok lenni. Furcsaságainkkal is frankók vagyunk. Magunknak és egymásnak. Egy igazi barátságban pedig pont ez a lényeg, ugye?

One Comment

Hozzászólás