Tinder és társai

Nos, ez a cikk is megszületett. Majdnem a kukában végezte, de megkegyelmeztem neki. Őszintén szólva, sokáig morfondíroztam rajta, hogy megírjam-e, publikáljam-e egyáltalán, de mivel alapvetően az intuitív írás híve vagyok (INFJ-ként aligha lehetne ez másként), úgy döntöttem, hogy nekiveselkedek, és lesz, ami lesz. Első lendületből nekibuzdulva – az hetekkel ezelőtt volt –  más címet pötyögtem be: Tinder történetek, ám hamar elálltam tőle. Meg kell adni, hogy alliterációsan hangzatos, és valószínűleg többen rákattintanának erre a linkre, ha megtartom, de valahogy nem éreztem helyénvalónak. Hogy miért? Először is nem vagyok a címmel való olvasó-csalogatás híve, másodszor pedig nem szolgálhatok pikáns Tinder-sztorikkal. A Tindernek itt csupán annyi szerepe van, hogy ez volt az utolsó ismerkedős app/oldal, amit kipróbáltam. Komolyan mondom, hogy rendesen megkönnyebbültem, amikor véget vet(h)ettem ennek az online társkeresős időszaknak, mert mint azt eleve tudtam: ez nem az én utam. Lehet maradinak tartani, de én hiszek a végzetben, abban, hogy ha valami elrendeltetett, az megtörténik. Ám ezt kijelenteni a mai ‘keresd a boldogságot, hajtsd a sikert, irányítsd a sorsodat’ mentalitású világban? Sokan megmosolyognak, rosszabb esetben ambíció-hiányosnak, nem elég kezdeményezőnek vagy különösen naivnak tartanak. Megértem, és egyáltalán nem veszem zokon. Az álláspontomon ez mit sem változtat: kitartok a sorsba vetett hitem mellett, akkor is, ha Ámorról van szó.

Jogosan merülhet fel az olvasóban a kérdés: Ha ennyire bízok Ámorban, akkor miért vágtam bele a Tinder és társai kísérletbe? Ennek több oka is van. Azért, mert közeli és távoli környezetemben vannak sikertörténetek. Komolyan. Olyan filmbe illő happy endes love sztorik, amelyektől mosolyog a szívem. Azért, mert alapvetően kíváncsi természetű vagyok. Azért, mert ha legközelebb valaki (újfent) azzal jön, hogy ‘próbálj meg online ismerkedni’, akkor nyugodt szívvel kijelenthetem: ‘köszi, próbáltam, nekem nem jött be’. Been there, done that, thank you very much. És ha igazán őszinte akarok lenni, akkor volt a dologban egy kis adag ‘miért is ne?’ Próba, szerencse.

5BEB5DCA-63F3-4C87-8C55-DAB9143E9DBE

Enyhén stréber, perfekcionizmusra hajlamos leányzóként nem szokásom félmunkát végezni. Az elmúlt mintegy öt év alatt módszeresen vettem sorra a legismertebb ismerkedős-társkeresős oldalakat. Regisztráltam, adatlapokat töltöttem ki, fotókat töltöttem fel, sőt, még prémium tagságot is váltottam, aminek utólag nem sok értelme volt, de nem akartam, hogy néhány forinton múljon a boldogságom. Nézelődtem, ismerkedtem. Elittárs, OkCupid, love.hu, párom.hu, Badoo, Tinder. Egymás után pipáltam ki mindegyiket. Ez nem azt jelenti, hogy éjjel-nappal az interneten lógtam, kétségbeesve keresve a Nagy Ő-t. Voltak több hónapos szünetek, és ha valamelyik oldalon aktívkodtam, egy negyedóra után mentálisan annyira lefáradtam, hogy kénytelen voltam egy egynapos pihenőt beiktatni. Most, hogy jobban belegondolok, elveimet tekintve tényleg óriási kompromisszum volt részemről egy ilyen energia-, idő-, és figyelemigényes akciót elkezdeni és végigvinni. Olyan volt, mint egy túra a dzsungelben. Vagy egy menet a hullámvasúton. Vagy inkább a szellemvasúton. Mindegy. Most nem jut eszembe semmilyen frappáns hasonlat. Voltak lelkes fellángolások, amelyeket kiábrándító, hideg zuhany követett, elég sokat nevettem, gyakran fogtam a fejem hitetlenkedésemben, szuper-kritikus énemet kikapcsolva lájkolgattam, söprögettem rendületlenül (általában balra), és menet közben nem egyszer tettem fel magamnak a kérdést: mit keresek én itt?  Az is előfordult, hogy olyan igazi ‘all hope is gone’ módon elkeseredtem, de olyankor megráztam magam, és folytattam ott, ahol abbahagytam.

Meg kell adni, hogy a korom – az online és a való világban is – egy kicsit ellenem dolgozik. Mintha egyre többet kellene magyarázkodnom, miközben egyre kevésbé érzem azt, hogy bármiért is magyarázkodnom kellene bárkinek. Túl a negyedik x-en összes kéz- és lábujjam kevés lenne ahhoz, hogy megszámoljam, hányan és hányszor tették fel a kérdést: Na, és férjnél vagy? (Nem.) Akkor együtt élsz valakivel? (Nope.) De barátod csak van? (Nada.) Gyerekek? (Nyet.) Az meg hogy lehet? (Jó kérdés.) Ha szingliségem és/vagy a társkeresés kerül szóba, általában kapok valamilyen tanácsot. Aki nem ismer, engem hibáztat. Biztos nem járok emberek közé. (De.) Túl sokat dolgozok, és mindig csak otthon ülök. (Nem.) Talán öltözhetnék nőiesebben, változtathatnék a járásomon, vagy néha kiengedhetném a hajamat. (Ez most komoly?) Lehet, hogy nem kellene olyan magasra állítani a mércét. (Mert?) Szerencsére a családom és a barátaim tudják, hogy vagyok összerakva, és alapvetően tartózkodnak attól, hogy bölcs tanácsokat zúdítsanak rám vagy noszogassanak. Néztek is nagyot, amikor közöltem velük, hogy mibe vágtam a fejszémet, miközben kérve-kéretlenül osztottam meg velük tapasztalataimat.

Tehát. Milyen az, amikor az emberlánya (értsd: én) bekerül egy idegeneket és potenciális társjelölteket felvonultató online arénába? Ilyenkor több klisé-jellegű igazság is értelmét veszti. Még hogy a külső nem számít? De igen. Főleg akkor, amikor fotók alapján kell elvégezni az első szelekciót. Gyakran már itt elakadtam. Mihez kezdjek egy-két képpel, amin az illető arcából a napszemüveg, a símaszk, a motoros sisak vagy a baseball sapka miatt szinte semmi nem látszik? A kutyák és a macskák valóban aranyosak, a naplementében fürdő strand csodálatos, Pókember egy szuperhős, de mindezek kevés információval szolgálnak a Dávid, 43 mellé. Nekem legalább 3-4 fénykép (lehetőleg legyen látható az illető arca, szeme, mosolya) szükségeltetik ahhoz, hogy valamilyen első benyomást kapjak. Az is feltűnt, hogy kevesen veszik a fáradtságot egy rövid bemutatkozó megírására. Belátom, nem könnyű feladat a megadott karakterszámot nem átlépve írnia magáról az embernek. Valószínűleg sokan ezért is hagyják ki. Szívem szerint megemlítenék más okokat is, mint például a lustaságot, az önismeret hiányát, a fogalmazási készség nem létét, de igyekszek jóhiszemű maradni. Valahol meg is értem. Elvégre is ki olvas manapság bármit is végig figyelmesen? Főleg, ha a szöveg fölött egy radiátorhas feszül?

0CF56B0C-6AFD-4755-9EB3-AE487D70CE38

Amennyiben a képek és a bemutatkozó alapján valaki felkeltette az érdeklődésemet, olyankor nagy bátran vagy miért is ne? alapon jobbra söpörtem. Észrevettem, hogy egy-egy ilyen lájkolós akció után enyhe nyugtalanság lett úrrá rajtam. Vajon vissza fognak lájkolni? Lesz-e ebből match? Lett. Nem gyakran, de lett. Olyankor elkezdhettem azon gondolkodni, hogy be merjek-e vállalni egy társalgást. Elég hagyományos vagyok ezen a téren, s általában megvártam, amíg a másik fél teszi meg az első lépést, kivéve amikor olyan elvégre-is-nem-mindegy? hangulatban voltam. Elvégre is, ha igazán tetszek valakinek, akkor nyugodtan veheti a fáradtságot, hogy ő írjon először. Ezzel egyfajta előnyre is teszek szert, mert ahogy valaki kommunikálni kezd, már önmagában is sokat elárul az illetőről. Szerintem. Nos, elég érdeklődő és kommunikatív embernek tartom magam, meglehetősen türelmes is vagyok, de hamar bele tudok fáradni abba, ha valakitől tízperces intervallumokban kiköpött tőmondatokban kapok választ vagy érdektelen, sablonos kérdéseket. Az is enyhén lehangol, ha valaki nem tud helyesen írni, nem használ írásjeleket, káromkodik vagy idétlen poénokkal villog. Azzal sem tudok mit kezdeni (egy felháborodott WTF!-on kívül), ha kiderül, hogy a publikált profilképeken nem is az illető látható, mellesleg házas, gyermekei vannak, és csak unalmas óráira keres alkalmi kapcsolatot. Megint lehet régimódinak tartani, de nálam ez abszolút nem játszik. Monogám, és rendkívül hűséges típus vagyok. Totemállatom a farkas. Nem mintha hinnék a totemállatokban, valamint a monogámságot meg a hűséget illetően a préri pocokság vagy a gibbonság is passzolna, de a farkasok valahogy jobban imponálnak.

Nem tudom, más hogy van vele, de én két nap után kezdtem érezni, hogy rám tör a Tinder-zombiság. Már meglepődni és csodálkozni sem volt erőm, nem hogy reménykedni a Nagy Ő megtalálásában. Ennek ellenére nem adtam fel, és ha valaki átment a társalgási és a hangteszten (igen, fontos, hogy valakinek milyen a hangja, hogy beszél, nincsenek-e feszült csendek a telefonban), akkor hajlandó voltam egy személyes találkozóra. Ezeket az alkalmakat az elmúlt öt évre vonatkoztatva egy kezemen meg tudom számolni, azokat pedig egy körmömön, amikor nem ért kijózanító meglepetés az első randi alkalmával. Lehet engem hibáztatni (túl kritikus, abszolút nem vágja, hogy működik ez a dolog, türelmetlen, randi-képtelen stb.), én nem teszem. Elvégre is mindenből tanul az ember, ugye? Április második hetében a kísérletet befejezettnek tekintettem, és tiszta lelkiismerettel töröltem magam minden társkeresős-ismerkedős-randizós felületről.

Félreértések elkerülése végett azért szeretném leszögezni: semmi bajom a Tinder és társai társkeresőkkel, mint ahogy semmi bajom nincs a McDonaldsszal, a KFCvel vagy a Burger Kinggel. Egyszerűen csak nem járok oda. Tisztában vagyok azzal is, hogy logikusan végiggondolva a dolgot, annak az esélye, hogy online találjak rá álmaim férfijára, körülbelül annyi, mint megnyerni a lottót.

Ez az egész online ismerkedős dolog olyan, mint az online vásárolgatás. Az embernek nem mindig van kedve, ideje elmenni bulizni, főleg egy bizonyos életkor után. Nem mindenki tagja valamilyen közösségnek, jár el rendszeresen sportolni, és a munkahelyén sem biztos, hogy érdekes, vonzó vagy hasonló érdeklődésű emberek veszik körül.  Érthető, hogy egyszerűbb és kényelmesebb otthon a kanapén ülve lapozgatni, nézelődni, miközben mérlegeljük: tetszik, nem tetszik, talán? Persze, az embernek tudnia kell, hogy mi az, amit keres, és mi az, amit nem. Azt sem kell kizárni, hogy egy mutatós darab az életben egyáltalán nem olyan, nem tetszik és nem is áll jól. Lehet, hogy csak az én fejemben született meg ez a párhuzam. Az is lehet, hogy másoknak nevetségesen hangzik. Nem baj. Nekem ez jutott eszembe. S mint az a vásárlás során velem szinte majdnem mindig megesik, általában akkor bukkanok egy meglepően jó darabra, pont arra, amit elképzeltem, amikor spontán, mindenféle vásárlási szándék nélkül betévedek valahová, és egyszer csak voilá, ott van. Pontosan az, amire vártam. Pontosan az, amit elképzeltem. Szóval, Tinder és társai, köszönöm a tapasztalatokat, én maradok Ámornál. Vagy Cupidónál. Vagy bárki is legyen az, aki ebben a dologban már évezredek óta érdekelt. Ha itt van az ideje, a Nagy Ő ideje, akkor tudja, hol talál.

 

Hozzászólás