Irracionális félelmeink, és mit tehetünk ellenük

Volt az életemben egy időszak, amikor egyfolytában féltem. Éjjel, nappal, reggel, este, egyedül, társaságban, otthon, a boltban, az utcán, a villamoson (mármint, ha ki mertem menni az utcára, elcipeltem magam a boltba vagy felerőltettem magam a villamosra). Féltem zuhanyozni, mert valami miatt mindig szédülés fogott el a vízsugár alatt, féltem enni, mert attól rettegtem, hogy a torkomon akad a falat, féltem sportolni, mert mi van, ha nem bírja a szívem? Féltem a félelmeimről beszélni, hiszen ki fél az ilyen mindennapi dolgoktól? Különben is miért félek, amikor egészséges vagyok, biztonságos otthonban élek, szerető-támogató családi háttérrel rendelkezem, vannak barátaim, van munkám, és nincsenek anyagi gondjaim?

Mindennek ellenére zsigeri szinten remegtem, semmire nem tudtam koncentrálni, gondolataim kizárólag a lehetséges problémák és veszélyek körül keringtek. Utáltam magam, haragudtam magamra, mert alapvetően racionális ember lévén tudtam, hogy semmi okom nincs sem félni, sem szorongani (a zuhany alatt még soha nem történt semmi bajom, villamoson is rengetegszer utaztam már, a zebrán való átkelésről nem is beszélve), de egyszerűen józan paraszti eszem teljes bevetésével sem tudtam az egyre kellemetlenebbé váló testi-lelki tüneteimet kordában tartani. Ez a tehetetlenség gyakran annyira elkeserített, hogy bármit megadtam volna azért, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. Tudtam, hogy varázsütésre nem változik meg senki és semmi. Ha jobban akarok lenni, akkor valamit tennem kell. Következett hát a terápia, sok-sok beszélgetés, különböző technikák kipróbálása. Valóban nem ment egyik napról a másikra, egyenes és zökkenőmentes sem volt a gondolataim átformálásához és a gyógyuláshoz vezető út, de sokat tanultam magamról, a pánikbetegségről és (irracionális) félelmeink mibenlétéről. Ebben a cikkben elsősorban az irracionális félelmekről szeretnék írni, és arról, hogy hogyan győzhetjük le őket.

Először is, legyünk őszinték. Mindenki fél. Nincs ebben semmi furcsa, nincs rajta mit szégyellni, hiszen a félelem egy velünk született alapérzés, amelynek funkciója az, hogy megvédjen minket a veszélyes helyzetektől. Őseink nagy bajban lettek volna, ha nem menekülnek a kardfogú tigris elől. A félelem kiváltotta reakciójuk segített nekik a túlélésben: fight or flight, harcolj vagy menekülj. Ezt nevezzük egészséges, funkcionális félelemnek, amely bizonyos szituációkban vagy életkörülmények között minden ember életében jelentkezhet. Gondoljunk csak egy földrengésre, árvízre, támadásra, balesetre.

A mai ember azonban nemcsak akkor fél, amikor közvetlen életveszély fenyegeti. Félünk attól, hogy elkésünk a munkahelyünkről, nem sikerül a nyelvvizsgánk, elhagyjuk a mobiltelefonunkat, ellopják a bankkártyánkat, bennragadunk a liftben, vagy elkapjuk az influenzát. Félünk a magasságtól, a bezártságtól, az egyedülléttől, a visszautasítástól, a bacilusoktól, a tömegtől. A legkellemetlenebb pedig az, amikor a félelem akkor is riadót fúj, amikor erre semmi szükség nincs. Általában tisztában vagyunk félelmeink irreális mivoltával, mégsem tudunk szabadulni tőlük. Ha pedig hagyjuk őket elharapózni, akkor idővel biztos táptalajt teremtünk az állandósult szorongásnak, a különböző fóbiáknak, kényszercselekedeteknek és a pánikbetegségnek.

Talán furcsa, de pszichikailag könnyebb elviselni a konkrét fenyegetést, mint az ismeretlen, meghatározhatatlan, nehezen megfogható kockázatokat. – Borwin Bandelow

Jóllehet tudjuk, hogy irracionális félelmeinknek nincs konkrét oka, a félelemtünetek nagyon valósnak hatnak, mivel agyunk nem tud különbséget tenni a valós és a képzelt veszély között. Saját példámra visszatérve: én is pontosan tudtam, hogy életemben több ezerszer átmentem már a zebrán anélkül, hogy bármi történt volna, mégis minden alkalommal, amikor át kellett kelnem az úttest túloldalára, rettegtem attól, hogy az út közepén szédülni kezdek és összeesek. A zuhany alatt féltem, hogy a víztől nem kapok majd levegőt, a boltban pedig attól, hogy sorban állás közben elkap egy pánikroham, és nem fogok tudni kimenekülni.Mindezek csak gondolati szinten léteztek, de a tüneteim ‘igaziak’ voltak: szapora légzés, torokszorítás, émelygés, szédülés, remegés, izzadás, erős szívdobogásérzés, végtagzsibbadás, csak hogy a néhányat említsek. Íme, a(z irracionális félelem) gondolat teremtő ereje.

Engem leginkább azonban az keserített el, hogy tudtam, ez a mindig rettegő, szinte normálisan működni képtelen lány nem én vagyok. Régen annyi mindent szerettem csinálni: utazni, koncertekre járni, táncolni, moziba menni, vásárolgatni, kávézókban üldögélni, új dolgokat felfedezni és kipróbálni. Soha nem volt az az érzésem, hogy ne  lennék képes valamire, s ha nem sikerült, az sem volt gond. Nem problémákban, hanem lehetőségekben, megoldásokban gondolkoztam. Az évek során kialakult és berögzült  félelmeim azonban a boldogságom útjában álltak, és tudtam, meggátolnak abban, hogy az legyek, aki igazán vagyok, hogy olyan életet élhessek, amelyre vágyom. Az eszembe sem jutott, hogy a félelemre iránytűként is lehet tekinteni.

A félelem, mint iránytű

Annak idején olvastam egy cikket, amely erről szólt, és volt benne egy mondat, ami valahogy megragadta a figyelmemet: grow through what you go through, azaz fejlődj azáltal, amit megtapasztalsz. Félni nem jó. Ám ahelyett, hogy cenzúrázatlanul hiszünk irracionális félelemgondolatainknak és megfutamodunk, a félelmet egyfajta iránytűnek is tekinthetjük, amely megmutatja azt, amiben erősödnünk, növekednünk kell. Mint azt már említettem, nekem a terápia és a sok gyakorlás segített, plusz két kis cetlire írt mondat.

  1. Face the fear and do it anyway.
  2. F.E.A.R = False Evidence that Appears Real

Be kellett látnom, hogy félelmeimet úgy tudom leküzdeni, ha:

• ahelyett, hogy rögtön bedőlnék nekik, kritikusan megvizsgálom őket, majd

• szándékosan és minden adandó alkalommal szembesülök velük

Lemegyek a boltba, és kivárom a hosszú sort. Felszállok a villamosra, és csak az előre kitűzött megállónál szállok le. Nem kerülöm az emberek társaságát, nem keresek kibúvókat kötelezettségeim alól, azért is zuhanyozok egy fél óráig, ha kell, egyedül is eltöltök egy egész hétvégét, és igenis, újra fogok sportolni, utazni, moziba járni.

A tünetek kezdetben ugyanolyan hevességgel jelentkeztek, mint egy-egy félelem-gondolat által generált pánikroham alkalmával.Olyankor azt mondtam, magamnak, hogy ‘volt már ilyen, akkor is elmúlt, és most is elfog’ vagy azt, hogy ‘ez csak egy téves riasztás, semmi más‘. Idővel a tünetek halványultak, majd fokozatosan elmaradtak. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem jelentkeznek, mert ki ne lenne egy kicsit ideges, ha emberek előtt kell beszélnie, fogorvoshoz megy, randizni készül, munkahelyet vált vagy turbulencia rázza a repülőgépet. Ám a különbség nyilvánvaló, ugye?

Félelmeink visszatartanak minket attól, hogy jól érezzük magunkat, önmagunk legyünk, úgy éljük az életünket, ahogy szeretnénk és megvalósítsuk elképzeléseinket, álmainkat. Ha megtanulsz félelemeidre nem úgy tekinteni, mint egy kalitkára vagy korlátra, hanem iránytűnek használni őket, utat nyitsz magadnak a növekedés felé, és ráébredsz, hogy mennyivel kellemesebb lehet az életed. Légy kritikus irracionális félelmeiddel, a Téged nem szolgáló gondolatokkal. Ne hagyd, hogy blokkoljanak, lépj akcióba. Csak így lehetsz ellenállóbb velük szemben, s adhatsz esélyt magadnak mindarra, amire vágysz.

Ha nem félnél, akkor mit csinálnál? Mi az, amit (irracionális) félelmeid miatt halogatsz? 

2 Comments

Hozzászólás