Külföld vs itthon

Barátokkal és idegenekkel folytatott beszélgetések során előbb-utóbb szóba kerül, hogy huzamosabb ideig (azt hiszem, hogy a több, mint egy évtizedet nyugodtan lehet ezzel a jelzővel illetni) külföldön éltem, és immáron lassan hét éve hazaköltöztem. Az első kérdés általában így hangzik: ‘És hol éltél?’, amire a válaszom: ‘Hollandiában.’ Ezt általában senki nem állja meg valamiféle reakció nélkül. Először jön a nonverbális véleménynyilvánítás (döbbent csend, meglepetten felvont szemöldök, kérdő tekintet), amit rövidesen hangokba, szavakba, szófolyamba öntött megnyilvánulás követ. Például füttyentés. Komolyan. Az az elismerő fajta, amit egyszer egy taxisofőr eresztett meg, majd rögtön hozzá is tette: ‘Az igen!’ Ám az esetek túlnyomó részében kérdéseket vagy kijelentéseket kapok vissza, mint például:

‘Ott biztos jobb volt.’

‘És hazajöttél? Komolyan? Nem érezted jól magad? Miért?’

‘Na, én biztos kint maradtam volna!’

‘Ó, tényleg? Nekem mind a két gyerekem kint él.’

‘Magácska még fiatal, a nyelvtudással biztos itthon is feltalálja majd magát.’

‘Ja! Én is voltam Amszterdamban! A hollandok jófejek!’

‘Úúúúú…..ott sokat esik, mi?’

‘Nem akarsz visszamenni?’

Természetesen ezeket először magamban kommentálom, majd a rendelkezésemre álló idő, az illető társalgási és intellektuális képességeinek, valamint pillanatnyi hangulatom függvényében válaszolok. Közben pedig én is érdekes, s gyakran meglepő információval leszek gazdagabb. Nem régen például egy hölggyel beszélgettem a postán (éppen egy meg nem érkezett, eltűntnek hitt csomag után tudakozódtam), aki elmesélte, hogy négy évig élt New York-ban, de miután kislánya megszületett, úgy döntött, hogy jobb lesz, ha itthon nő fel. Elvégre is nem lenne fair a nagyszülőkkel szemben, ha egy évben egyszer látnák unokájukat. Egy taxisofőr londoni és new york-i tapasztalatairól mesélt, s abban mindketten egyetértettünk, hogy itthon visszaszokni sem éppen könnyű. Egyszerűen tisztában kell lenni azzal, hogy időbe kerül, amíg az ember (újra)  kialakítja itthon az életét.

F89BA2E8-9B69-4478-AFDF-B059C4DCBAA9.jpeg

Aki régebben ismer, az tudja, hogy annak idején önszántamból mentem ki Hollandiába. Mondhatnánk úgy, hogy kivitt a szerelem, amelyből végül egy tizenöt évig tartó kapcsolat lett. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez teljesen más kategória, amint amikor a puszta kalandvágy, egy felajánlott karrierlehetőség vagy az anyagi szükség miatt veszi valaki külföld felé az irányt. Nekem akkor, 1999-ben, egy célom volt: együtt akartam lenni a barátommal, ő pedig velem, és mindketten hittünk abban, hogy a többi majd kialakul. Így is lett. Sikerült megfelelő házat találnunk, kerestem munkát, megtanultam a nyelvet, és sikeresen beilleszkedtem az ottani mindennapokba. Gyakran hallottam, hogy ‘bárcsak mindenki úgy igyekezni, mint én’. Mindezt a félreértések elkerülése miatt írom le: meglátásaim és tapasztalataim Hollandiára vonatkoznak, hiszen más országban nem éltem. Lesznek olyan dolgok, amelyek kizárólag Hollandiára érvényesek, és olyanok is, amelyek általános érvényűek. Kíváncsi vagyok, hogy kinek mi lesz ismerős. Akkor lássunk is hozzá.

Mi az, amit szerettem?

Megtanulhattam egy számomra idegen nyelvet anyanyelvi szinten. Ez azért is ment könnyen, mert szerencsére kiváló nyelvérzékkel vagyok megáldva, és a nap huszonnégy órájában hollandokkal voltam körülvéve.

A nyitott és rugalmas munkamentalitás. Habár a diplomámat lefordíttattam, egyszer sem kérték el. Az önéletrajzomat (egyetemi végzettség, zéró munkatapasztalat) mindig elolvasták, ám az állásinterjúk a mutasd-meg-mit-tudsz-aztán-majd-meglátjuk hozzáállás szellemiségében teltek. A személyes benyomás, a felvázolt ötletek és a elszántság sokkal többet nyomtak a latba, mint bármi más, és jobban motivált arra, hogy (több, mint) jól teljesítsek.

A problémák helyett megoldásokban való gondolkodásmódot. A hollandokra nem jellemző, hogy visszafelé tekintgetnek. Ami megtörtént, az megtörtént, most ez a helyzet, szóval nézzük, hogy mit tudunk tenni most, hogy később jobb legyen.

A pontosságot, amikor a 14.00 órára megbeszélt találkozó tényleg 14.00 óra. Számomra ez a másik ember iránt kimutatott tisztelet egy formája, elvégre is mindenkinek drága az ideje, a szó átvitt és konkrét értelmében.

Azt, ahogyan a gyerekeket nevelik. A holland gyerekek többsége egészséges önbizalommal rendelkezik. Valószínűleg azért, mert hamar elsajátítják a megtapasztalás útján való tanulást. Ha elesel, akkor megütöd magad, és az fájni fog. Ha egy nap alatt elköltöd a heti zsebpénzedet, akkor egy hétig nem kapsz semmit. Ha nem tanulod meg beosztani az idődet, akkor gond lesz a tananyaggal stb. Talán nekünk udvariatlannak és hangosnak tűnnek, holott csak asszertívek és pozitívak.

Az egyenes, kertelés nélküli kommunikációt. Engem eleinte a környezetemben mindenki túl udvariasnak és szerénynek tartott, s ezt ‘másnak’, bájosnak találták, ám azt is elmondták, hogy ott ezzel nem sokra fogok menni. Meg kellett tanulnom, hogy tényleg senki nem fog megsértődni, ha visszautasítok egy szelet tortát. Egyszerűen nyugtázzák egy ‘oké’-val. Akkor sem dőlt össze a világ, ha őszintén megmondtam: nincs kedvem XY nagybácsi születésnapjára elmenni, mert fáradt vagyok vagy az új  munkahelyemen jeleztem, hogy azon az éven nem akarok Rómába menni.

• A mindig változó holland égboltot és az egész évben zöld, tehenektől és bárányoktól foltos mezőket.

• A tenger hideg-sós illatát.

• A sajtot, különösen az Old Amsterdammert), a virágokat, a szombati piacot a városház körülötti téren.

• A tömegközlekedést és a barátságos kalauzokat.

• A végtelen biciklis utakat és azt, hogy mindenhová el tudtam pedálozni.

• Minden napsütötte napot, amikor ki lehetett ülni egy teraszra kávézni.

• Azt a lelkesedést, amellyel azt várják, hogy Sinterklaas (Mikulás) behajózzon az országba.

• Szurkolni a holland válogatottnak.

• Ünnepelni Koninginnendag (Királynő Napja) alkalmából, ami azóta Koningsdag (Kirány Napja) lett.

imageimage

Mi az, amit kevésbé szerettem? 

• Azt, hogy legalább tízezerszer áztam bőrig gyalog, biciklivel, esernyővel, esernyő nélkül, anorákban, esőnadrágban, esőkabátban. Az ember ezt egy idő után megszokja, és meg sem kottyan, de valahol ezeknek az időjárásos incidenseknek köszönhetem, hogy hollandnál hollandabbul tudok káromkodni.

• Az egy órán belül lezajló heves szél, zivatar, eső és hó kombinációt.

• Azt, amikor félúton valahová kidurrant a biciklim, és mondjuk még vagy öt kilométert kellett tolnom.

A 90-es évek végén egy átlag holland meglehetősen kevés tudással rendelkezett Magyarországról. Ha kiderült, hogy magyar vagyok, sajnálatosan naiv kérdésekkel bombáztak. Például: ‘Akkor nem is volt tévétek?’ ‘Biztos folyékonyan beszélsz oroszul! A magyar nagyon hasonlít az oroszhoz, ugye?’ ‘ Akkor anyukádék biztos örülnek, hogy ide kerültél.’ ‘És hogy tudtál egyetemre járni? Ki fizette?’ ‘Bukarestből jöttél?’ 

Eleinte próbáltam elmagyarázni, hogy Magyarország nem éppen olyan, mint amilyennek ők elképzelik, aztán feladtam. Akit igazán érdekel, az majd utánajár a dolognak. Érdekes módon időközben úgy alakult, hogy többen megkerestek azzal kéréssel, hogy nem tanítanék-e nekik magyart. Nem telt bele sok idő és hetente egyszer Leidenben tartottam tanfolyamokat Vakantiecursus Hongaars címen. Ide olyan hollandok jártak, akik minden vakációjukat Magyarországon töltötték, és beleszerettek az itteni kultúrába, emberekbe, a természet közelségébe, az éghajlatba, az ételekbe. Legtöbbjük már vett egy házat, és azt tervezte, hogy végleg ideköltözik. Van, akivel azóta is tartom a kapcsolatot, és köszönik, már évek óta nagyon jól érzik itt magukat, és magyarul is kiválóan beszélnek.

Azt, hogy nehéz megfizethető lakást vagy házat találni. Valahol ez érthető, hiszen Hollandia apró ország, ahol minden talpalatnyi föld ki van használva, és ahol minden extra négyzetméter vagy egy  zsebkendőnél nagyobb kert igazi luxusnak számít.

A hollandok garasosságát. Bizony ám. Jó kereset ide vagy oda, egy igazi néderlandus hajlamost a fogához verni a garast: képes panaszkodni, ha egy kávéért 2,10 eurót kell fizetni, elmegy a szomszéd város szupermarketjébe egy 0,10 euróval olcsóbb liter tejért és szinte mindig otthonról hozza csomagolt ebédjét, ami általában két sajtos szendvics. Tudom, nincs ebben semmi rossz, az ember spóroljon, ahol tud. A dolog csak akkor irritált, amikor tényleg indokolatlanságba vagy udvariatlanságba ment át: ‘Köszi az ajándékot, nem kellett volna.’ ‘Á, semmiség, pont akciós volt, csak 10 euróba került.’ Ez volt talán az egyetlen dolog, amely ellen lázadtam, de ugyanakkor megtanultam okosan gazdálkodni is.

Egyelőre ennyi pro és kontrát tudok felsorolni, de kétségtelenül eszembe jut még egy-két dolog. Hollandiára mindig is nosztalgikusan fogok visszagondolni, hiszen ott lettem felnőtt, sokat adott nekem, főleg élettapasztalatot. Nem véletlenül mondják azonban, hogy Home is Where the Heart Is. Nekem az itthont most Magyarország, Debrecen, a családom és a barátaim jelentik. Szóval, köszönöm, jól érzem itt magam.

Te éltél külföldön? Milyen tapasztalataid voltak? És hogy érzed újra itthon magad? 

 

 

 

 

One Comment

  1. Árpád

    Érdekes volt úgy olvasni ezt a bejegyzést, jómagam Szerbiában születtem és itt nőttem fel, aztán hat éve Budapestre költöztem, majd két és fél hónapra Japánba utaztam és most ismét itt ülök Vajdaságban várva, hogy visszatérjek a magyar fővárosba.
    Számomra Budapest nagy váltás volt, mind élettér szempontjából (faluról városra), mind kulturális szempontból. Nyelvileg nyilván nem volt nagy eltérés, de minden más tekintetben terra incognita volt egy új élet egy világvárosban, amit egyszerre tudtam szeretni végtelennek tűnő kulturális lehetőségei okán és neheztelni rá a természetközeliség hiánya miatt. Falusi gyerekként saját kerttel, tágas udvarral nehéz volt megszokni a belvárosi garzont, ahol minden zaj átszűrődött a szomszédból a második emeleti lakásban.
    Most, hogy újra itthon vagyok örülök, ugyanakkor végtelenül hiányoznak a barátaim és a folyton nyüzsgő körutak. 🙂

Hozzászólás