Steven Rowley: Lily and the Octopus – egy férfi, egy tacskó és egy polip története

Ha házi kedvencekről van szó, az embereket két alapvető táborba lehet sorolni: vannak a ‘kutyások’ és a ‘macskások’. Ami engem illet, a kutyáktól mindig is óvakodtam egy kicsit, különösen miután hétéves koromban, iskolából hazafelé menet két falusi tacskó rám támadt, mire én futni kezdtem, elestem, és csúnyán lehorzsoltam a térdemet, az orromat, és kedvenc moncsicsis uzsonnástáskám is maradandó sérülést szenvedett. Ezután valahogy nem tudtam feltétel nélkül bízni az (nem mindig) ugató négylábúakban. Aztán húsz évvel később megismerkedtem Jack-kel, egy kedves barátnőm szálkásszőrű tacskójával, aki különös egyéniség volt. Barátnőm szerint nem is kutya, hanem egy kutyajelmezbe bújt öregember. Egy idő után, minden alkalommal, amikor barátnőm hosszabb vakációra ment, én lettem az, aki gondoskodott Jack-ről: nálunk lakott, sétáltattam, etettem, itattam, ha kellett, állatorvoshoz vittem, együtt tévéztünk, játszottunk, filozofáltunk. Az évek persze fölötte sem múltak el nyomtalanul, és ez minden kutya-szitterkedéses együttlétünk alatt egyre nyilvánvalóbbá vált. Már nem rohangált olyan őrült tempóban a parkban, kicsit mindig többet aludt, a hallása sem volt már a régi, és sétálni is úgy kellett kivonszolni. Aggkorára pedig a nap túlnyomó részét óriási párnáján szundikálva töltötte. Jack azóta eltávozott az örök vadászmezőkre, és tudom, hogy ez akkor barátnőmet mennyire megviselte. Hogy kedvet kaptam-e egy saját kutyához? Nem.

De néhány évvel ezelőtt megjelent az életemben Popcorn. Nem, ő nem kutya, hanem macska, vagy inkább egy macskapulcsit viselő fazon. Valahogy kiválasztottuk egymást. Hiába volt körülötte legalább nyolc másik cica, azonnal tudtam, hogy őt viszem haza. Szerintem ezzel Pop (neve később becézésből lerövidült) is így volt, mert egy csöppet sem tiltakozott, amikor a karomba vettem, és felvittem a lakásba. Az első hét elég húzós volt. Komolyan aggódni kezdtem, hogy újdonsült házitársam valamelyik laposkúszásban megközelített búvóhelyén (mosógép mögött, kanapé alatt, konyhaszekrény megközelíthetetlen zugában) fog elsorvadni, de egyszer csak váltott, előjött, behabzsolt egy hétre elegendő kaját, dorombolva mellém kuporodott, és attól fogva harmónikus szimbiózisban teltek napjaink. Négy évig éltünk együtt. Volt benne öröm, bosszúság, sok beszélgetés (bizony ám), közös napi rutin (Gyere, Pop, iszunk egy kávét, megyünk zuhanyozni, no, eljött az alvás ideje, ne bántsd azt a pókot!), aztán elváltak útjaink. Sajnos, nem tudtam vele elég időt tölteni, és észrevettem, hogy ez főleg lelkileg megviseli, így elajándékoztam egy kedves párnak, ahol nagyon jól érzi magát. Sőt, van egy macska-haverja is, Kóla. Jó, nem? Popcorn és Kóla. Pop sok mindenre megtanított: arra, hogy mit jelent gondoskodni, felelőséggel lenni egy négylábú lény iránt, arra, hogy milyen jó lustálkodni, valamint arra, hogy az élet valójában nagyon egyszerű (van kaja, fedél a fejem fölött, szerető emberek, móka, hol itt a gond?) csak mi (vagyis én) bonyolítom néha túl.

Ha valaki tud valamennyire azonosulni a fent leírtakkal, akkor kétségkívül tetszeni fog neki Steven Rowley meghatóan szomorú-vidám, őszinte története. A könyv, mint ez gyakran megesik, eredetileg nem bestsellernek készült. Steven, a negyvenes éveiben járó író, egy nap azzal szembesült, hogy hű társa, Lily, a tizenkét éves tacskó, gyógyíthatatlan beteg. Miután Lily eltávozott, Steven elkezdett írni, elsősorban magának, hogy feldolgozza a történteket, szembenézzen a Lily nélküli valósággal, s eközben elárasztották közös életük emlékei. A történetre felfigyelt a Simon & Schuster egyik munkatársa, majd egy negyvennyolcórás tárgyalás után megegyeztek a regény kiadásáról. Steven könyve azóta tizennégy országban jelent meg, és gyanítom (jobban mondva, remélem), hogy hamarosan a filmvászonról köszön vissza ránk.

2A973DFD-E8C8-4EEE-A632-3E91CA609270.jpeg

A történet ‘emberi’ szereplője Ted Flask, a negyvenkét éves szabadúszó író, aki nem régen szakított barátjával, munkakedve is elhagyta, minden pénteken terápiára jár egy dolgát nem értő Jenny-hez, akinek nevén kívül (What a name? Jenny? Really?) módszerei is sok kívánnivalót hagynak maguk után. Röviden: Ted nincs éppen jó passzban, de szerencsére mellette van hű társa, Lily, aki elviselhetővé teszi a midlife-crisisban úszó napokat. Egy reggel azonban Ted sokkoló felfedezést tesz: megpillant Lily fején egy polipot. Innen veszi kezdetét egy utazás, amelynek során, mint egy megható, szívet melengető, szarkazmussal fűszerezett, és  öniróniától sem mentes diavetítésen, bepillantást nyerhetünk Ted és Lily közös életébe. Sokat meg tudunk a kutya-férfi barátságról, s legalább annyit Ted mindennapi nehézségeiről: arról, hogy hogyan próbálja megvalósítani álmait, hogyan építi újra az elveszett bizalmat, és miként készül fel arra, hogy a számára legfontosabb ‘személy’ egy napon talán örökre elhagyja. Mintegy háromszáz oldalnyi keserű-édes könyv a barátságról, a veszteségről, a fájdalomról és az újrakezdésről.

“After a pause Lily looks up at me. “Sometimes I think of you as Dad.” My heart rises in my throat. That’s the only term of endearment I need.”
― Steven Rowley, Lily and the Octopus

Bevallom, nem csak hogy elolvastam a könyvet, de meg is hallgattam. Ez alkalommal is sikerült a Harper Audio-nak kitűnő szereposztást választania, habár nem kizárt, hogy rettenthetetlen rajongójuk lévén egy kicsit elfogult vagyok. Mindenesetre Steven Rowley könyvét bátran merem ajánlani mindenkinek. Úgy van. Nem csak kutyabarátoknak.

“She taught me everything I know about patience, kindness, strength, and unconditional love. For that, I am forever in her debt. Lily, you were, quite simply, the greatest to me.”
― Steven Rowley, Lily and the Octopus

 

Hozzászólás