A Christmas Carol és egyéb gondolatok

Tulajdonképpen egy, az évszakhoz illő olvasmányt kerestem, valami másat, mint A Setét Torony második része, amit az első kötet és a film megnézése után beígértem magamnak, amikor rábukkantam Charles Dickens klasszikusára, a Karácsonyi énekre. Mivel kívülről tudom az egészet, nem őt választottam, hanem Richard Paul Evans egyik számomra még ismeretlen regényét, a Finding Noelt. Habár még csak az ötvenedik oldal környékén járok, nagyon tetszik. Pontosan az, amit kerestem. Ám visszatérve Dickenshez, keresgélés közben eszembe jutott egy és más, aztán úgy gondoltam, miért ne írnék erről? Mármint azokról a dolgokról, amik eszembe jutottak? Elvégre is téli szünet van, és hetek óta csak arra várok, hogy legyen időm blogolgatni. Sőt, azt is megígértettem magammal, hogy nem fogok azon rágódni, vajon aktuális, trendi, inspiráló, érdekes vagy eredetien megfogalmazott-e az, amit írok, egyszerűen csak fogom a laptopomat és öncenzúra, kétségek, tökéletességre való törekvés nélkül gépelni kezdek. Egyszerűen azért, mert jól esik. Tehát.

Egyszer régen, nagyon régen, amikor közös megegyezésre alapozva még minden második karácsonyt Hollandiában töltöttem Cornellal és családjával, a kötelező programok mellett megvolt a magunk kis karácsonyi forgatókönyve, amiből semmiképpen nem maradhatott ki az A Christmas Carol. Ugye mindenki ismeri Charles Dickens immáron klasszikussá vált történetét Ebenezer Scroogeról, a mogorva, fagyoslelkű uzsorásról? (Nem? Humbug!) Számos filmfeldolgozása létezik, de a mi kedvenc verziónk a The Muppet Christmas Carol volt. Aki akkor volt kicsi, amikor én, egészen biztosan emlékszik a Muppet Showra, avagy Breki is a többiekre, Miss Röfire, Topi macira, az őrült dobosra és a francia szakácsra. Rajtuk kívül még volt egy csomó szőrös, pihés, tollas szörnybenyomástkeltő bábú is a műsorban, de nem hiszem, hogy mindegyiknek volt neve. Aztán ott volt a két házsártos öregúr, akik a karzatról szapulták a műsort, jót derülve saját humorukon. Szóval, a karácsonyi szünetben valamelyik délután vagy este folyamán előkerült az a bizonyos karácsonyi dvd, Cornellal bekuckóztunk a kanapéra, és indulhatott a házimozi. Nyugodtan meg lehet őt utólag mosolyogni, de Cornel felnőtt férfi létére mindig megkönnyezte a Tiny Tim-es  jeleneteket, és minden egyes alkalommal megkönnyebbült, amikor végül minden jóra fordult. Mintha nem tudtuk volna, hogy happy end lesz a történet vége. Érdekes módon egyszer sem szabotáltam ezt a mi kis hagyományunkat, holott hajlamos vagyok dolgokat egyik percről a másikra megunni, sőt Dickens-fóbiámat is sikerült legyőznöm általa, mi több, titokban meg is szerettem. Mindez persze már az elmúlt karácsonyok része.

Szerintem a karácsony a legtöbb ember számára egy nosztalgikus időszak, és ez alól, mint azt a fenti példa is mutatja, én sem vagyok kivétel. Akár akarom, akár nem, teljesen önkényes módon eszembe jutnak dolgok. Az első korcsolyám, amit karácsonyra kaptam ajándékba. A ropogós, fehéren csillogó telek, amikor annyi hó esett, hogy egész nap kint szánkóztunk. A papírdíszek, amiket az oviban készítettünk. A fenyőünnepi fotózások. A habkarikák. Az a péntek délután, amikor Goudaból Haastrecht felé biciklizve (tekertem rendületlenül, mert végre elkezdődött a téli szünet!) akkora hóvihar kapott el, hogy teljesen behavazva és átfagyva érkeztem egyik törzshelyünkre, az Over de Brug kávézóba, ahol Ad, a tulajdonos, aki mindig is egy sok tengert megjárt ír hajóskapitányra emlékeztetett, felvilágosított, hogy itt bizony csak egy jó nagy adag forró puncs segíthet, amit egy szuszra kell meginnom. Szerintem csak azért nem tiltakoztam, mert annyira meg voltam dermedve, hogy egyszerűen nem volt hozzá erőm. Úgy tettem, ahogy tanácsolta. Lehajtottam vagy két deci forró puncsot, én, aki soha nem iszik, majd alig egy fél óra elteltével automata-pilóta-módban hazatoltam a biciklimet, felmentem az emeletre, és bedőltem az ágyba. Cornel ébresztett fel másnap reggel tíz óra körül. Én hitetlenkedtem, hogy valóban egy fél napot átaludtam, ő pedig jót mulatott az egészen.

Ha belegondolok, hogy azóta mi minden történt! Valahogy ebből indult ki ez az egész cikk is. Mármint abból, hogy eszembe jutott a Karácsonyi énekből az a jelenet, amikor Ebenezer Scroogehoz látogatóba érkezik a Ghost of Christmas Past, vagyis az elmúlt karácsonyok szelleme, amiről eszembe jutott 2006 karácsonya, amikor úgy jöttem haza, hogy előtte Cornellal eldöntöttünk, tizenöt év után szétválnak útjaink. Természetesen ez a döntés nem egyik napról a másikra született meg, és én sem direkt karácsonyra időzítettem a dolgot, egyszerűen így alakult. Tizenöt év nem kis idő, de tudtuk, hogy nincs értelme tovább erőlködni. Van ilyen: emberek változnak, mást akarnak, másra vágynak. Nem volt könnyű döntés. Jó is volt itthon tölteni az ünnepeket, egy kicsit lenyugodni, átgondolni a dolgokat. Számomra egy percig nem volt kérdés, hogy az ünnepek után vissza akarok menni Hollandiába, elvégre is ott éltem már tíz éve, de azt is tudtam, hogy optimizmusom, eltökéltségem, s minden támogatás ellenére nehéz időszak vár majd rám: költözés, lakáskeresés, berendezkedés, közben ugyanúgy dolgozni, mintha mi sem történt volna, plusz egy kis szerelmi bánat. Nem volt mindig sima ügy, de valahogy csak sikerült. Egy évvel később már tágas goudai lakásomban állt a karácsonyfa, és nem volt kérdés, hogy minden ünnepet itthon, Magyarországon fogok tölteni. Időközben lettek új barátaim, ismerőseim, a munkámat töretlenül végeztem, és ha néha el is keseredtem, tudtam, hogy van egy szerető családom, akikre mindig számíthatok. Ó, alapvetően nem vagyok egy érzelgős típus, de ez most kikívánkozott belőlem. Remélem, megbocsátható. Thank you.

Szóval, ha akkor meglátogatott volna a Ghost of Christmas Yet to Come, azaz a jövő karácsonyának szelleme, és azt tárta volna elém, hogy egy évtizeddel később, mindennapi kis életemet Magyarországon élve, elégedetten várom és töltöm az ünnepeket, nem tudom, hogy hittem-e volna neki. 2007-ben valóban szerettem Hollandiát és az ottani életemet, de mintha lassan átértékelődtek volna a dolgok, és egy idő után már nem passzoltak. Mint egy kinőtt vagy megunt pulcsi. Még melegített, meg is lehetett toldozni-foltozni, ki lehetett öblíteni, fel lehetett dobni valami divatos kiegészítővel, de már nem olyan volt, mint régen. Minden alkalommal, amikor hazalátogattam nyáron, tavasszal vagy télen, egyre kevesebb kedvem volt visszamenni. Eleinte ez csak addig tartott, amíg újra holland földön landoltam. Egy-két napba telt, és felvettem az ottani ritmust. Amikor ott voltam, ugyanolyan lelkesedéssel vártam, hogy behajózzon az országba Sinterklaas, ugyanúgy élveztem az utcámon végigvonuló novemberi lampionos felvonulást, a városháza körüli lámpák fényét, mint bárki más. Ugyanúgy életem részévé vált a bárhová, bármilyen időben való biciklizés, a szeles tengerparton tett hosszú séták, a függöny nélküli ablakok, a sajtok szakszerű íztesztelése, mint egy ‘echte’ Nederlandusé. Aztán idővel egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy azt kérdezgetem magamtól: ‘mit is keresek én itt?’ Próbáltam elhessegetni, meg nem hallani, meg nem válaszolni, kikerülni, amíg akkorára nem nőtt, hogy nem volt mese, meg kellett adnom magam. 2011 karácsonyát már úgy töltöttem itthon, hogy tudtam, nem akarok visszamenni. Akárhogy is lesz, itthon akarok maradni. Ez legalább annyira volt megnyugtató, mint ijesztő.Fogalmam sem volt ugyanis, hogy milyen lesz több, mint tizenkét év után visszailleszkedni, egy új életet kialakítani.Mit fogok dolgozni? Lesznek barátaim? Nem lesz honvágyam hollandiai életem után? Meg fogom tudni állni a helyem? Nagyon sok minden megfordult a fejemben. Annak idején Cornel miatt mentem ki Hollandiába, most pedig magam miatt tértem vissza. Érdekes, hogy sokszor könnyebb mások miatt megtennünk valamit, mint magunk miatt. Azt hiszem ez az egyik legfontosabb dolog, amit abban az időben megtanultam: fontosnak tartani magam, és merni magamat az első helyre tenni. Habár ezt minden magára valamit is adó önfejlesztő könyv megírja, az elmélet azért más, mint a gyakorlat. Meg is bicsaklottam egy párszor, de nem hiába van a mondás, miszerint if you get tired, learn to rest not to quit. (Erre azóta már az edzések során is rájöttem, és nyugodtan mondhatom, hogy bölcs tanács.) Tehát eltelt hat év, és ha most belibbenne a Ghost of Christmas Present, akkor azt látná, hogy Zsuzsi ül az asztalnál, éppen ír, miközben a rádióból áradó valamilyen popslágerre (Zséda?) dudorászik, örül a téli szünetnek, néha meg-megmosolyogja közel sem tökéletes, de nagyon jó fej szüleit, örömmel veszi a mallorcai híradásokat tesójától, felmerül benne a gondolat, hogy meg kellene majd látogatni Merelt New Yorkban, mert mikor, ha nem most?, plusz ideje lenne már moziba is menni, a De Wereld van Suus oldalát sem ártana frissíteni, duolingózni is kellene, és még sok minden mást, aztán magában csak annyit mond: ‘humbug!’ Mint Scrooge, csak kicsit másképp. 

Hozzászólás