Én? Tanár? Hollandiában?

Pontosan emlékszem arra a szokatlanul napos áprilisi délutánra, amikor megkaptam az első fizetésemet. Voorburgben álltam a Rabobank pénzkiadó automatája előtt, és hitetlenkedve meredtem a képernyőre. 1922,10 gulden? Ez biztos valami tévedés lesz. Megismételtem hát az egyenleg lekérdezéséhez szükséges lépéseket, természetesen ugyanazzal az eredménnyel. Legszívesebben a plafonig ugráltam volna örömömben, de egy: nem volt plafon, kettő: nem akartam fölöslegesen feltűnést kelteni, így csak álltam ott fülig érő szájjal. Na jó, azért egy diszkrét Yes!-t megeresztettem. Csak úgy magamnak, hogy senki ne hallja.

Mindennek majdnem húsz éve, hiszen a fennemlített jelenet 1999-ben játszódott. Már valamivel több, mint négy hónapja éltem akkor Hollandiában, és azon a bizonyos pénteken letelt életem első, igazi munkával töltött négy hete. Örültem, büszke voltam magamra, és végre hasznosnak éreztem magam. Aki már élt Hollandiában, az tudja, hogy ott szinte minden a hasznosság és a praktikusság körül forog. Legyen az tárgy, ember, hobbi. Het moet nuttig zijn. Az igazat megvallva, nem vagyok a tétlenséget jól viselő típus, és nagyon vártam már, hogy munkába állhassak. Január másodikán érkeztem az országba, és három hónapig vagy a hivatalokat jártam vagy különböző papírokra, pecsétekre, engedélyekre vártam. Sok volt az ilyesfajta teendő: bejelentkezés, adószám igénylése, bankszámla intézése, kötelező orvosi vizsgálatok, egy megfelelő ház keresése és berendezése, szabad óráimban pedig nyelvtanulás. Habár megtehettem volna, nem iratkoztam be tanfolyamra, mert nem tartottam szükségesnek. Szerencsére kitűnő nyelvérzékkel áldott meg az ég, szorgalmas is vagyok, valamint éjjel-nappal hollandokkal voltam körülvéve, így zúdult rám az ‘echte Nederlands’. Március végére már közel mindent megértettem, kivéve a tájszólásokat és bizonyos szleng kifejezéseket. Egyre bátrabban beszéltem, és ha valami sületlenséget mondtam, akkor segítőkészen kijavítottak. Végszükség esetére pedig ott volt az angol. Különösen sokat köszönhetek Cornel anyukájának, aki fáradhatatlanul bombázott gyerekkönyvekkel, minden délelőtt együtt néztük a Koffietijd című műsort pontban tíz órakor, esténként pedig a Goede Tijden, Slechte Tijden sorozatot. Van ennél jobb módja a nyelvtanulásnak? Lehetséges, de nekem ez tökéletesen bevált.

Szóval, nem unatkoztam, de nagyon szerettem volna már dolgozni. Amikor  – végre! – a hivatalos papírjaim rendben voltak, elkezdtem álláshirdetéseket nézegetni az újságokban és az interneten. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy mit szeretnék, mert mindaddig csak gimibe és egyetemre jártam. Munkatapasztalat? Nuku. Elképzelés bármilyen karrierről? Nada. Ez elsőre talán negatívnak hangzik, de én valahogy nem így éltem meg. Mert ha az ember nem tudja, hogy mit akar, akkor tulajdonképpen nem sok veszítenivalója van, tehát bármit meg lehet próbálni. Éppen ezért minden olyan állást megpályáztam, amiről úgy gondoltam, hogy elvállalnám. Rendületlenül írtam a motivációs leveleket, önéletrajzokat, telefonálgattam, és bejártam az összes közeli nagyváros munkaközvetítő irodáit. Egy idő után feltűnt, hogy feltúnően sok hirdetés volt, amelyben tanárt, ráadásul angoltanárt kerestek. Ez eléggé meglepett, hiszen az iskolaév közepén jártunk. Amikor megkérdeztem Cornelt, hogy ennek mi lehet az oka, azt mondta, hogy néhány éve Hollandiában komoly lerarentekort, azaz tanerőhiány van. Egyszerűen senki nem akar tanár lenni. Inkább ügyvéd, orvos, IT szakember, ingatlanközvetítő, hiszen azokat az állásokat sokkal jobban megfizetik, és hosszú távon van lehetőség az előrelépésre. Logikusnak hangzott. Lehet, hogy nekem is egy nemzetközi cégnél kellene elhelyezkednem? Majd meglátjuk.

Aztán egy napon levelem érkezett. A voorburgi Dalton Vatel School írt, hogy megkapták az önéletrajzomat, köszönik az érdeklődésemet a meghirdetett pozíció iránt, és szeretnék tudni, hogy hajlandó lennék-e megjelenni egy állásinterjún. Természetesen. A megbeszélt napon felszálltam hát a Goudából Hágába tartó intercityre, és mintegy húsz perccel később már a voorburgi állomásról sétáltam a megadott cím felé. Hogy ideges voltam-e? Nem. Ha sikerül, sikerül, ha nem, akkor próbálkozom tovább.

Nos, életem első állásinterjúja nagyon kellemesre sikeredett. Ott volt a gimnázium igazgatója, az angol ‘tanszék’ vezetője és az a tanárnő, akit mint kiderült, a tanév hátralévő részében kellett helyettesítenem. Mindezt heti tizenöt órában, ami számomra ideálisnak hangzott. Nem kell minden nap utaznom, lesz elég időm felkészülni az órákra, ismerkedni a tananyaggal, a holland oktatási rendszerrel, az osztályzási és értékelési módokkal. Ne lepjen meg senkit, de ezekről csak halvány fogalmam volt. Tudtam, hogy létezik mavo, havo, atheneum, gymnasium. Tudtam, hogy az egyes a legrosszabb, a tízes pedig a legjobb jegy. Tudtam, hogy az iskolai szüneteket tartományok szerint osztják be, de ezenkívül sűrű homályban tapogatóztam. Az interjú alatt nem csináltam titkot abból, hogy magyar vagyok, nem régen érkeztem Hollandiába, és még soha nem tanítottam. A diplomámra vetettek egy futó pillantást, de leginkább az érdekelte őket, hogy szerintem mit jelenthetek nekik, mint iskolának, nem utolsó sorban a diákoknak. Mit tartok fontosnak a nyelvtanulásban? Hogyan nézne ki egy órám? Hogyan kezelnék egy diákot, akinek nincs elég motivációja vagy aki lassúbb a többieknél? Vagy éppen ellenkezőleg: hogyan kezelném azokat, akik tehetségesebbek, többre vágynak, esetleg már mindent tudnak, ami a tananyagban benne van? Mit tartok fontosnak egy közösségben, úgy egy osztályban, mint a kollégákat illetően? Majd a beszélgetés lezárásaként megkérdezték, hogy lenne-e valamilyen különös kívánságom, például az időbeosztást, az utazást, a tanterem felszereltségét illetően. Mindezek utén barátságosan elköszöntünk egymástól, és abban maradtunk, hogy a hét folyamán felhívnak, hiszen nem én voltam az egyetlen jelentkező. Amikor otthon megtartottam a beszámolót, Cornel csak annyit mondott, hogy ‘je krijgt die baan wel want jou lukt altijd alles‘, vagyis ‘megkapod azt az állást, mert neked mindig minden sikerül‘. Ez természetesen nem így van, de ebben az esetben igaza lett. Két nap múlva ugyanis megcsörrent a telefon, és a Dalton Vatel közölte, hogy hétfőtől szeretettel várnak. Így lettem tanár Hollandiában. Hogy milyen is volt ez a tizenkét évig tartó kaland a németalföldi oktatás világában? Erről természetesen még írni fogok.

 

Hozzászólás