Visszatekintés: hat év

A legváratlanabb pillanatokban csap le rám a gondolat, hogy erről majd írnom kell”. Ez általában akkor történik, amikor nincs kézközelben a laptopom, valamelyik jegyzetfüzetem, vagy éppenséggel maga a helyzet nem alkalmas az írásra. Ettől aztán enyhén bosszús hangulat lesz úrrá rajtam. Miért éppen most? Ilyenkor lázas igyekezettel próbálom elraktározni a témát, egy-egy mondatot, szót, nehogy elvesszen. Ez történt a héten is. Pontosabban szerdán délelőtt, háromnegyed tizenkettő táján. Éppen azon erőlködtem, hogy lapockáimat bezárva, hasamat behúzva, hátamat egyenesen tartva elvégezzem a Zsuzsi által bemutatott súlyos – a szó nem csak átvitt értelmében – feladatot, amikor eszembe jutott valami. Tekintetem ugyanis a velem szemben lévő, faltól-falig tükörben szintén súlyt emelgető lányra tévedt – yes, that’s me -, ami egy pár másodpercnyi önreflekcióra késztetett. Lám, lám. Gondoltam volna hat évvel ezelőtt, hogy rendszeresen edzőterembe fogok járni súlyokat emelgetni, fekvőtámaszokat nyomni, felüléseket csinálni? El tudtam volna képzelni, hogy olyan munkakörben fogok dolgozni, amelynek része a naponta több emberrel folytatott interakció? Gondoltam volna, hogy szeretni fogok társaságba járni? Hogy újra fogok utazni? Hogy lesz energiám kedvenc időtöltéseimre? Hogy úgy fogok élni, mint – senki ne értse félre – egy normális ember? Őszintén? Nem. Sőt. Ha valaki a fennemlített listát meglebegtette volna előttem, nagy valószínűséggel csak legyintettem volna egy fáradtan gúnyos mosollyal. Amolyan álmodik a nyomor módra. Már ha lett volna erőm legyinteni. Vagy hangulatom egy gúnyos fintort vágni. Vagy egyáltalán reagálni. Hisztinek hangzik? Túlzásnak? Biztos van és lesz, aki így gondolja, ám csak én tudom, hogy milyen voltam akkor, és milyen vagyok most.

Az idő oldalain visszalapozva körülbelül így festettem 2011 őszén: Ijesztően sovány. Sápadt. Pánikrohamoktól szenvedő. Egyfolytában fáradt. Kedvetlen. Magába forduló. Emberkerülő. Az élet mindennapi dolgaira, mint például a munka, bevásárlás, önálló közlekedés, egyedül gyakorlatilag képtelen. Testileg, lelkileg és szellemileg teljesen kimerült.

Helyhiány és önmagam ismétlése elkerülése végett mellőzném annak terjedelmes magyarázatát, hogy hogyan kerültem ilyen állapotba. Aki kíváncsi rá, annak ajánlom a Lepketánc fejezeteit, amelyek részletesen beszámolnak lassú, de biztos leépülésemről, a mélyponton való landolásról, majd fokozatos felépülésemről. Magamban úgy szoktam emlegetni azt az időszakot, hogy újra kellett szülni magam. Volt benne vajúdás, erő(m) fölötti erőlködés, sírás, rövidebb ‘okés, inkább feladom’ időszakok, sok aggódó, bátorító figyelem és gondoskodás is. Gondolom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki átment ilyesmin. Mindannyian találjuk magunkat olyan helyzetben, amikor az élet egyfajta akadálypályát gördít elénk, amikor megrekedünk. Az én esetemben 2011. október 8. volt az a nap, amikor a sürgősségin kötöttem ki, és leplezetlenül szembesültem azzal, hogy hová jutottam. És itt nem csak a kórházi ágyra gondolok. Amikor október 18-án elhagyhattam a Klinikát, tudtam, hogy életemben egy új időszak kezdődik. Ha nem akarom, hogy az egész megismétlődjön, akkor változnom, és változtatnom kell. Nem kicsit, és nem keveset. Ez pedig félelmetes volt. Nagyon félelmetes. Menni fog? Képes leszek rá? Mi van, ha valamit (megint) elrontok? Mi lesz, ha minden igyekezetem, minden támogatás ellenére egyszerűen nem fog sikerülni?

Alapvetően kódolva van belém a maximalizmus – egyike azoknak a dolgoknak, amelyekről le kellett szoknom -, így reszkettem a kudarcnak még a gondolatától is. Féltem, hogy csalódást fogok okozni magamnak és másoknak. Ha erre gondoltam, zselévé váltak végtagjaim, remegni kezdett a gyomrom, szívem a torkomban táncolt, szédültem, hányingerem volt, és rázni kezdett a hideg. Tudtam, hogy tulajdonképpen önmagammal kell majd csatát vívnom, saját félelmeimet kell majd legyőznöm, gondolkodásmódomat és viselkedésemet alaposan át kell formálnom. Óriási feladatnak tűnt. Tologattam is magam előtt, ameddig csak lehetett. Eleinte nem is akartam mást, mint nyugalmat, főleg a fejemben. Amikor elkezdtem írni ezt a cikket, elővettem napló-gyűjtményemet, mert utána akartam olvasni, hogy miről írtam akkoriban. Hogy telt egy napom? Mi járt a fejemben? Mit éreztem? Érdekelt volna, de semmit nem találtam. Nekem ez már magában eleget mond, mert ha már naplót írni sem volt kedvem, akkor elég nagy lehetett a gubanc. 2011. decemberétől találtam friss bejegyzéseket, és onnan lapozgatva nyomon tudom követni, hogy mi zajlott le bennem kívül és belül.

Naponta feltettem magamnak a kérdést: Ki lehet gyógyulni a pánikbetegségből? És az evési zavarból? Meg lehet tanulni újra élvezni az életet, pozitívan és bizakodva tekinteni a jövőbe, félelem és aggodalom helyett? Meg lehet tanulni merni élni? És ha igen, mennyi időbe fog ez telni? Aki járt már hasonló cipőben, az tudja, hogy a legkülönbözőbb terápiás formák, önfejlesztő könyvek, tréningek, gyógykészítmények egész garmadája ígér segítséget a jobban-lenni-akaróknak. Elég csak szétnézni az interneten, vagy beleolvasni egy-egy magazinba. Az igazság pedig az, hogy sok mindent hajlandó az ember kipróbálni a gyógyulás érdekében. Ezalól én sem vagyok kivétel. Mi volt az eszköztáram? Először is a rendszeres terápia, amit a jobb eredmény elérése érdekében az én esetemben gyógyszeres kezeléssel kellett kiegészíteni. Utólag büszke is vagyok magamra, hogy bátor voltam bevállalni, mert kénytelen voltam legyőzni gyógyszer- és mellékhatásfóbiámat. A terápiás beszélgetések adták meg azt a támaszt, amire szükségem volt, amikor akcióra került a sor. A pánikbetegség, az étkezési zavar ugyanis nem múlik el varázsütésre. A depressziós kedvetlenségből sem lesz egyik napról a másikra optimista tettrekészség. Az önbizalmat sem lehet a boltban kilóra venni. Mindezért meg kell dolgozni. Itt pedig Seth Godin szavai jutnak eszembe, habár ő ezeket más kontextusban használja.

You win by trying.

And failing.

Test, try, fail, measure, evolve, repeat, persist…

Valahogy így ment a dolog. A terápia mellett idővel lett egy kis trükkös-dobozom, amiben mindent összegyűjtöttem, ami hasznosnak bizonyult. Utólag meg is sziktam mosolygni magam, mert világosan látszik, hogy milyen korszakaim voltak. Volt az önsegítőkönyves periódus, amikor mindent elolvastam, ami a kezembe került. Végeztem meditációs gyakorlatokat, vizualizáltam, kipróbáltam az agykontrollt, elvégeztem egy hathetes mindfulness tanfolyamot, vezettem gratitude journalt, vagyis hálanaplót, készítettem vision boardot több formátumban is, beleértve egy, a pénztárcámban elférő miniváltozatot-, mantráztam, végeztem légzőgyakorlatokat, s olyan is volt, hogy a tükörre írtam idézeteket, motivációs mondatokat vagy egyszerűen csak rajzoltam egy nagy smiley-t, hogy fogmosás közben az köszönjön vissza rám. Nem tagadom egyiknek sem a hasznosságát, de egy idő után besokalltam. Elegem lett a tudatosan fejlődni akarásból. Ettől először elbizonytalanodtam. Nem lennék elég motivált? Nem lennék elég ambíciózus? Aztán rájöttem, hogy itt másról van szó. Egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy alapjában véve elégedett vagyok. Nem vagyok, és nem is leszek tökéletes, vannak problémáim, követek el hibákat, és ez okés. Amikor ezt felismertem, eléggé megkönnyebbültem. Már nem az a (fő) célom, hogy mindig minden elvárásnak eleget tegyek, mindig mindenhol megfeleljek, hanem az, hogy jól érezzem magam, merjek az lenni, aki vagyok, és ezzel összhangban alakítsam a jövőmet. Napról napra. One step at a time. Néha még meg-megbicsaklok, elbizonytalanodok, és az is rendben van. Valószínűleg nem véletlenül tűztem ki az íróasztalom fölé néhány hónapja ezt az idézetet. Hm. Éppen egy edzés után. Just for the record: nem vagyok gymaholic:-)

IMG_6624

Hozzászólás