Mit olvas Zsuzsi? (I)

Harmincéves. Egyedülálló. A rutin és a mindennapi szürke lét királynője. Ami a szívén, az a száján. Tragikomikusan vicces. Legszívesebben a Tescoban vásárol, főleg pizzát és vodkát. Legalábbis minden pénteken este. Eleanor Oliphant. Dióhéjban.

Előfordul, hogy amikor otthon dolgozom és agyamnak egy kis kikapcsolódásra van szüksége, elkezdek lapozgatni az interneten. Csak úgy. Különösebb szándék nélkül. Megnézem az Asos új kollekcióit vagy a Pinterest javaslatait fotókat, illusztrációkat illetően. Megfigyeltem ugyanis, hogy a lapozgatás – papír- vagy digitális  formában –  érdekes módon nyugtató hatással van rám. Általában egy negyed óra után újra készen állok arra, hogy friss elmével és egy kis extra inspirációval folytassam teendőimet. Legutóbb az Amazon és az Audible oldalára is elvándoroltam, ahol szemrevételeztem az általuk kifejezetten nekem ajánlott könyveket: Hi, Zsuzsanna! These are our recommendations based on your Amazon and kindle book purchases. Hát nem aranyos? Ilyenkor úgy teszek, mintha egy igazi könyvesboltban lennék. Nézelődök, hagyom, hogy egy borító megszólítson. Nem olvasom el a történet összegzését, hanem azon nyomban belelapozok vagy belehallgatok az adott műbe. Írott könyv esetében tíz oldal a teszttartomány, hangoskönyv esetében pedig öt percet engedélyez az Audible. Ingyen büfé könyvmolyoknak.

Először a címre figyeltem fel: Eleanor Oliphant is Completely Fine. Akaratlanul is  megjelent előttem egy középkorú, divatjamúlt ruhákat viselő, kissé esetlen, olyan érdekes arcú, hogy muszáj megbámulni típusú hölgy képe, akiről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy jól van. Ezután már csak egy dolog foglalkoztatott: Mi a baj Eleanorral? (Ennyit a sztereotípusos gondolkodásról és az előítéletekről.) Rákattintottam a linkre, majd az engedélyezett idő lejárta után a hangoskönyv menthetetlenül virtuális bevásárlókosaramban landolt. Azt ezt követő napokban Eleanor mindenhová elkísért: a munkába vezető sétámon, az edzőterembe, velem porszívózott, mosogatott, teregetett, bevásárolt. Én pedig cserébe betekintést nyertem az ő különleges világába, fel-felnevetve reakcióin, néha megkönnyezve sorsát, elgondolkodva emberi kapcsolatain, múltját fejtegetve, csendesen szurkolva, hogy a történet vége happy end legyen. Közben pedig nem értettem, hogyan tudja valaki egy teljes állás mellett megírni első könyvét, amely még el sem készült és már felkerült a Lucy Cavendish Fiction Prize nevezettjei közé? Természetesen itt Gail Honeyman-ről beszélek, aki a negyedik x közeledtével érezte elérkezettnek az időt arra, hogy tollat ragadjon: írt korán reggel, minden ebédszünetében, esténként, másfél éven keresztül. Az eredmény? No, de ezt már elárultam.

Eleanor Oliphant élete egyszerű: hétköznapokon reggel kilenckor irodába be, délután ötkor ki, a keresztrejtvény társaságában elfogyasztott ebéd, minden szerdán este egy telefonhívás a mamától, pénteken vacsorára egy pizza és egy üveg bor, a hétvégére két üveg vodka. Aztán hétfőn reggel kezdődhet az egész elölről. Eleanor látszólag tökéletesen elégedett ezzel a minden fölösleges emberi kapcsolatot és kommunikációt mellőző léttel. Ám egy napon számítógépe felmondja a szolgálatot és megjelenik Raymond, az IT-expert. Nem, nem egy szerelem-első-látásra típusú találkozásról van szó, ám ketten szemtanúi lesznek valaminek, ami Eleanort lassan, de biztosan kitereli nyugodtan csordogáló életének medréből. Ennél többet nem is árulok el, talán csak annyit, hogy egyszerre nagyon vicces és megható látni, ahogyan Eleanor felfedezi a számunkra egyértelmű, normálisnak vélt dolgokat.

Olvasás közben lassan rájövünk, hogy a múltban valami történt Eleanorral, ami életét élesen két részre osztja: az ‘incidens előtt’ és az ‘incidens után’. Kétségtelenül egy olyan traumatikus élményről van szó, ami elég szörnyű volt ahhoz, hogy Eleanor emlékezetéből kitörlődjön. Az arcán lévő sebhelyeket azonban mindenki láthatja. Az is sejthető, hogy ennek a bizonyos incidensnek köze van Eleanor anyjához, akinek telefonon át szivárogó puszta rosszindulata többször annyira felbosszantott, hogy legszívesebben behúztam volna neki egyet. Miért hívja fel valaki a lányát, csak hogy közölje vele: “It was just that I wanted to tell you that you’re a pointless waste of human tissue. That was all. Bye then, darling.”  Borzasztó, ugye? Hogy lehet ezt bírni? Vajon Eleanor meddig fogja? Igazolja-e magát a cím és tényleg elmondhatjuk, hogy igen, Eleanor Oliphant köszöni, jól van? Természetesen ezt nem árulom el, helyette inkább megosztok egy kis ízelítőt, hozzáfűzvén, hogy Gail Honeyman könyve visszavonhatatlanul felkerült a polcra kedvenceim mellé.

” When people ask me what I do – taxi drivers, hairdressers – I tell them I work in an office. In almost eight years, no one’s ever asked what kind of office, or what sort of job I do there. I can’t decide whether it’s because I fit perfectly with their idea of what an office worker looks like, or whether people hear the phrase ‘work in an office’ and automatically fill in the blanks themselves – lady doing photocopying, man tapping at a keyboard. I’m not complaining. I’m delighted that I don’t have to get into the fascinating intricacies of accounts receivable with them. When I first started working here, whenever anyone asked, I told them that I worked for a graphic design company, but then they assumed that I was a creative type. It became a little bit boring to see their faces blank over when I explained that it was back office stuff, that I didn’t get to use the fine-tipped pens and the fancy software.”

” On Fridays I don’t get the bus straight after work but instead I go to the Tesco Metro around the corner from the office and buy a margherita pizza, some Chianti and two big bottles of Glen’s vodka. When I get home, I eat the pizza and drink the wine. I have some vodka afterward. I don’t need much on a Friday, just a few big swigs. I usually wake up on the sofa around 3 a.m., and stumble off to bed. I drink the rest of the vodka over the weekend, spread it throughout both days so that I’m neither drunk nor sober. Monday takes a long time to come around. My phone doesn’t ring often – it makes me jump when it does – and it’s usually people asking if I’ve been mis-sold Payment Protection Insurance. I whisper ‘I know where you live’ to them, and hang up the phone very, very gently….”

(Gail Honeyman regénye magyarul Eleanor Oliphant köszöni, jól van címen jelent meg.)

Hozzászólás