Zsuzsi edzeni kezd

Helyesbítek: Zsuzsi már elkezdett edzeni. Mikor is pontosan? Pillanat, belelapozok a határidőnaplómba, mert nem szeretnék téves információval szolgálni. Meg is van! Február 17-én volt az első, orientációs jellegű beszélgetésem Lakatos Zsuzsival (igen, ő is Zsuzsi, de a cím Zsuzsija én vagyok), aki személyi edzőként dolgozik, s immáron közel hat és fél hónapja heti két-három alkalommal alaposan megdolgoztat. Neki köszönhetem mindazt, amit az elmúlt hónapokban az erőedzésről megtanultam. Hogy mit? Erre egy másik cikkben fogok bővebben kitérni. Ez a mai legyen egyfajta bevezető.

Soha nem felejtem el az első edzést, ami a naptáram szerint február 22-én volt. Mentálisan már jó előre felkészültem szembesülni erőnlétem és kondícióm elhanyagolt állapotával. Őszintén szólva, nem igazán hittem, hogy egy hónapnál tovább kitartok majd. Amikor az első alkalom után remegő lábakkal, vizesre izzadt pólóban, a korlátra támaszkodva lefelé araszoltam a lépcsőn, csak arra vágytam, hogy hazaérjek és fáradt tagjaimat valahogy engedelmességre bírva lehuppanjak és megadjam magam. Tudtam, hogy minden kezdet nehéz, na de ennyire? Erősen kételkedni kezdtem abban, hogy másnap reggel 9 órakor meg tudok majd jelenni az edzőteremben, de eltökélt voltam és a nap hátralévő részében motivációs idézeteket és posztereket nézegettem a Pinteresten. Nem tudom megállni, hogy ne adjak ezekből egy kis ízelítőt. Ki tudja? Hátha jól jönnek éppen valakinek.

IMG_5744IMG_5745

Valamint a mantrává vált I CAN AND I WILL. Lezárva ezzel: WATCH ME!

Lehetek őszinte? Az első hét borzalmas volt. Tényleg. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Olyan pontjai fájtak a testemnek, amelyeket hosszú évekig nem éreztem, és olyan izmok, amelyekről nem is tudtam, hogy meg lehet őket mozgatni. Ugyanakkor meg kellett állapítanom, hogy meglepően jól esett alaposan elfáradni és azt is észrevettem, hogy a fejemben kevesebb fölösleges gondolat kóvályog, mint általában. Érezhetően jót tett, hogy az edzés hatvan perce alatt ‘csak’ arra kellett koncentrálnom, hogy Zsuzsi utasításait követve a tőlem telhető legjobban kivitelezzem a gyakorlatokat, s agyam olyan egyszerű(nek tűnő) feladatokat kapott, mint ‘has megfeszít’, ‘lapocka leszorít’, ‘háromra le, egyre fel’ vagy ‘tarts ki, már csak húsz másodperc’. Az elkövetkezendő hetekben voltam hisztis, nem egyszer jelentettem ki, hogy ‘ez nem fog menni’, többször kibukott belőlem a ‘Sh•t! Sh•t! Sh•t!’, küzdöttem a súlyzókkal, a fit-labdával, saját esetlenségemmel, a valahogy mindig gyengébb bal térdemmel, de Zsuzsi ügyesen és türelmesen átsegített ezeken a fizikai és mentális akadályokon. A kezdeti nehézségek ellenére tehát büszkén elmondhatom, hogy ide s tova fél éve rendszeresen megjelenek a Corpus Fitnessben, sőt tovább megyek: egy hét edzés nélkül valahogy (már) nem az igazi. Gondoltam volna ezt néhány hónapja? Hát, nem.

Elhatározásom, hogy személyi edzőhöz szeretnék járni, nem hirtelen felindulásból született. Alaposan megfontoltam és adtam magamnak időt, hogy megérjek a kihívásra. Nem volt ez mindig így. Fiatalabb koromban hajlamos voltam impulzívan cselekedni, követni a trendeket, igyekezni nem kilógni a sorból. Érvényes volt ez a sportolásra is, főleg amikor Hollandiában laktam. Divatba jött a tae-bo? Zsuzsi elsőként rohant fitnesz bérletet váltani, hogy minden este fülsiketítő zenebonára ugráljon a hiperaktív (most már biztosan tudom, hogy az volt) instruktor-dáma kommandójára. Spinning? Miért is ne? Step aerobic. Bodycombat. Bootcamp. Bodybalance. Ami éppen divatos volt, azt kipróbáltam. Egyiknél sem tartottam ki sokáig. Valószínűleg azért, mert nem passzoltak a személyiségemhez. Ideig-óráig megmozgattak, kikapcsoltak, de hogy bármelyiket is élveztem volna? Nem. A karate volt az első sport, aminél azt éreztem: ennek van értelme. Szerettem a katák mozdulataihoz szükséges nyugodt koncentrációt, az ütések, rúgások gyakorlását és a küzdelmeket is. A karaténál vettem észre először, hogy megváltozik a testtartásom, erősödök és a munkámnak fokozatokban mérhető, látványos eredménye is van. Négy év elteltével azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy a térdem nem bírja a strapát és egy műtét miatt beiktatott kényszerpihenő után úgy gondoltam, hogy koromhoz illő, nyugalmasabb elfoglaltság után nézek. Így kezdtem el jógázni Jantsje Dekker stúdiójában. Mintha hazaérkeztem volna. Végre megtaláltam azt a mozgásformát, amihez volt adottságom, tehetségem és ami igazán jót tett testemnek-lelkemnek. Emellett – szintén Jantsje által – megismerkedtem a mindfulnesszel és a meditációval. 2011-ig jártam hozzá és foglalkozásaira mind máig jól eső érzéssel gondolok vissza. Örömmel látom a weboldalán, hogy nem fiatal kora ellenére a mai napig aktív és biztos vagyok benne, hogy mindenkinek át tudja adni a jóga szeretetét, aki hozzá jár.

Hazaköltözésem után egy hosszú kényszerszünet következett a rendszeres testmozgást illetően. Ennek megvolt az oka, s aki a Lepketánc fejezeteit olvassa, pontosan tudja, hogy mi  az. Körülbelül két éve kezdtem el újra merni mozogni, ami azt jelenti, hogy ahová csak lehet gyalog mentem, jógázgattam, hébe-hóba eljártam evezni vagy táncra perdültem a nappaliban. Tudtam, hogy valamit sportolnom kellene, de valahogy nem tudtam magam rávenni. Aztán tavaly ősszel elkezdett fájni a hátam. Meg a derekam. Meg a térdem. Meg a vállam. Tűrtem, amíg lehetett, de egyre csak rosszabb lett. Egy kedves barátom tanácsára csontkovácshoz mentem, életemben először. Fogalmam sem volt, hogy mit várjak a dologtól. Kicsit féltem, hogy majd összeroppanok a kezelőasztalon vagy valamelyik részem kifordul és olyan leszek, mint a Bádogember. Természetesen egyik sem következett be, mert nagyon jó szakemberhez kerültem, aki a kezelés közben elmondta, hogy nagyon gyengék a gerincemet tartó és körülvevő izmok. Meg úgy az izmaim általában. Már pedig ha nem akarok folyamatosan a fent-említett panaszokkal küzdeni, akkor el kell(ene) kezdenem edzeni, lehetőleg saját testsúlyomat használó gyakorlatokkal. Egy munkájához értő edző erre szépen meg tud tanítani és a kívánt eredmény nem marad el. Figyelmesen hallgattam az elhangzó tanácsokat, de ami igazán elvetette bennem a cselekvés magját, az a következő mondat volt: ‘Tudod, magadért teszed, nem másért.’ Ez az egyszerű, de hatásos kijelentés vezetett oda, hogy néhány hét múlva megkerestem Zsuzsit, a történet többi része pedig már ismert. Való igaz, tartozom magamnak annyival, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból minden tekintetben, de azt hiszem, hogy ez mindenkire vonatkozik, ugye?

One Comment

Hozzászólás