Én? INFJ? Akkor már értem.

Úgy gondoltam, hogy mielőtt bővebben írnék a Myers-Briggs típuselmélet hátteréről és mibenlétéről, elmondom, hogy én hogyan ismerkedtem meg vele és mit jelentett számomra ráébredni, hogy INFJ vagyok. Biztos lesznek ebben a cikkben olyan utalások és kifejezések, amelyek elsőre nem mindenkinek világosak, de nem szeretném, ha ez bárkit is elijesztene. Mindezekre majd a későbbi cikkekben kitérek. A célom ugyanis az, hogy blogomon egy külön rovatot szenteljek az INFJ személyiségtípusnak. Nos, akkor el is kezdeném a mesélést. Ehhez pedig egy kicsit utaznunk kell. Térben és időben.

2003-ban a goudai St. Antonius Collegeban dolgoztam több, mint hetven másik tanárral egyetemben. Eleinte nem volt könnyű – aki tanít, az tudja, hogy milyen kihívást jelent tinédzsereket motiválni és oktatni-, de az első év után igazán otthon éreztem magam az órákon, s azokon kívül is. Ebben sokat segített, hogy egy-egy iskolai nap után rendszeresen ott maradtunk a tanáriban beszélgetni: mindenki kiönthette a szívét, megoszthatta gondolatait, ötleteit, tanácsot kérhetett és kapott. Nem vagyok az a típus, aki berobban valahová és azonnal népszerű lesz vagy könnyen barátkozik. Nem szívesen vagyok előtérben, gyűlések, csapattalálkozók alkalmával sem törekszem arra, hogy nálam legyen a szó. Ha megkérdeznek valamiről, akkor válaszolok, miután átgondoltam, hogy tényleg meg akarom-e osztani a mondandómat. Legszívesebben önállóan dolgozok, nem szeretem, ha noszogatnak, irányítanak. A szabályokra és határidőkre enyhén allergiás vagyok, mert gyakran azt eredményezik, hogy korlátozva érzem magam. Betartom őket, ha nagyon muszáj, de ilyenkor csak ritkán vagyok elégedett a munkámmal. Szeretek újszerű, konceptuális-tematikus projekteket kigondolni, felvázolni. Hajlamos vagyok a halogatásra, de ha egyszer belevágok valamibe, akkor szinte fanatikus koncentrációval tudok dolgozni. Másokat motiválni szeretek, de irányítani és számonkérni nem. Valószínűleg abból indulok ki,  hogy egy bizonyos életkor után a legtöbb ember képes eldönteni, hogy neki mi a jó, mi az, amit akar és ha azt tudja, akkor meg is tesz mindent annak érdekében, hogy célját elérje.

Természetesen ezt néhány évvel bölcsebben, tapasztaltabban írom, mint amilyen majd’ tizenöt évvel ezelőtt voltam. Annak idején bőven akadtak pillanatok, amikor nagyon-nagyon elbizonytalanodtam magamban. Például szakmai értekezleteken: nem kellene mondanom valamit? mindenki olyan okosan meg tudja fogalmazni, amit mondani akar….én miért nem? nekem miért nem vág olyan gyorsan az eszem, mint x.y. kollégának? Vagy közös kirándulások, vacsorák alkalmával: mondanom kellene valami érdekeset, vicceset, de mit? illendőségből hívtak meg vagy azért, mert kedvelnek? elég szórakoztató vagyok? biztos furcsának és magamnak valónak tartanak…..Valahol mindig ott lebegett fölöttem egy kérdés árnyéka: miért nem vagyok, miért nem tudok olyan lenni, mint más? 

Egy hétfői délutánon Jeroen, az igazgatónk, közölte velünk, hogy pénteken egy egész napos MBTI-képzésen fogunk résztvenni. Hogy miért? Mert szerinte személyiségtípusunk ismerete megkönnyíti, hogy optimálisan tudjunk funcionálni a gimi szervezetén belül. Jeroen kiosztotta az ezzel kapcsolatos irodalmat, amit addig a bizonyos péntekig át kellett tanulmányoznunk. Mindig is közelességtudó és szívesen tanuló diák voltam, így még aznap átlapoztam a ‘tananyagot’. Igen, először csak átlapozni akartam, de annyira érdekesnek bizonyult, hogy alig tudtam letenni. Vártam a pénteket, amikor egész biztosan sokkal többet megtudok majd a témáról. Mint kiderült, kollégáim – talán három-négy kivételtől eltekintve – közel sem voltak olyan lelkesek, mint én. Főleg az idősebbek hangoztatták, hogy ők bizony alaposan kiismerték magukat huszonöt év munkaviszony alatt és nem sok értelmét látták annak, hogy egy napot ilyesfajta trendi agytágító tréningre vesztegessenek. Őszintén szólva nem nagyon értettem, hogy a valami új tanulásával töltött idő hogyan lehet elvesztegetett, de nem szóltam. Elvégre is nem vagyunk egyformák. Mindenestre én készen álltam és azon a bizonyos péntek reggelen jókedélyűen foglaltam el helyemet a tanári oktatótermében. Wim mellett ültem, mert vele nagyon egy húron pendültünk. Mint később kiderült, ennek oka volt. Pontban tízkor Jeroen átadta a szót egy nyugodt, tiszteletet parancsoló kisugárzású hölgynek. A hölgy elmondta, hogy először egy 88 kérdésből álló tesztet fogunk kitölteni, amit később az ő segítségével elemzünk majd ki. Hurrá! – örvendeztem magamban – ez jól kezdődik. Szeretem a személyiségteszteket. Komolyan. Érdekesnek találom őket, még akkor is, ha van köztük több kevésbé elismert vagy megbízható. Hogy az MBTI milyen? Mint mondtam, erről majd később. Amint munkához láthattunk, figyelmemet a monitorra irányítottam és elkezdtem sorban megválaszolni a kérdéseket.

Nem számolok be részletesen a nap mozzanatairól, csak arról, ami számomra új felfedezést jelentett és sok, addig nem igazán értett dologra magyarázatot adott.  Megtudtam, hogy a teszt eredménye alapján INFJ vagyok. Én voltam az egyetlen a tanári karban, ami nem csoda, hiszen ez a legritkább személyiségtípus. Ez pedig nem baj. Egyszerűen ilyen vagyok. Miközben hallgattam a hölgy által ismertetett részletes elemzést, egyik ámulatból a másikba estem. Mintha egy tükröt tartott volna elém, ami belém lát és pontosan megfogalmazva elmondja, hogy milyen vagyok és miért vagyok olyan, amilyen. Agyam információra éhesen kattogni kezdett. INFJ. INFJ. INFJ. Erről többet meg kell tudnom. Sokkal többet. Elvégre is rólam van szó.

Mindennek közel tizenöt éve. Az elmúlt évek alatt sok-sok cikket, könyvet, internetes fórumot, tesztet elolvastam az MBTI-típuselméletről és azon belül – érthető okokból –  az INFJ személyiségtípusról. Akkor még nem tudtam, hogy valaha elkezdek írni, blogolni.Akkor még nem sejtettem, hogy lesz valaha egy zsuzsiszerintavilágIgazán remélem, hogy cikkeim, eszmefuttatásaim jelentenek valamit azoknak, akik időt szakítanak rájuk és elolvassák őket. Bízom abban, hogy ez különösen érvényes lesz INFJ rovatra. Hát, akkor lássunk is munkához!

2 Comments

Hozzászólás