Bevezetés

Mondhatnám hogy minden a műkorcsolyásokkal kezdődött. Igen, nyugodtan rájuk foghatnám az egészet. Miért is ne? Mi sem könnyebb annál, mint másokat hibáztatni azért, ami velünk történt, történik vagy történhet? Még akkor is, ha ez csak évekkel később manifesztálódik valamilyen formában. Az igazság azonban az, hogy allergiás vagyok az olyan emberekre, akik akarva-akaratlanul felveszik az áldozat szerepét és mindig mindenért valaki mást okolnak. Nem szeretném magamat közéjük sorolni. Azok a szegény műkorcsolyások csak a dolgukat tették: elegánsan siklottak a jégen díszes-flitteres ruhájukban, fülig érő, jaj-csak-ne-tűnjek-idegesnek mosollyal pörögtek, forogtak, dupla-lutzoztak a zene ütemére és fogalmuk sem volt arról, hogy egy alig hétéves kislánynak, nevezzük egyelőre Lolának, tőlük több ezer mérföldre vajon mi járhat a fejében. Miért is lett volna? Ők az olimpiára mentek nyerni, Lola pedig csak egy álmos vasárnap délutánon ült a nappaliban a kanapén és csodálta őket, miközben arról álmodozott, hogy de jó lenne, ha ő is olyan lenne. Szinte látta magát, ahogy a zene felcsendülését megelőző csendben besiklik a pályára, jobb lábát a bal mögött keresztezi, korcsolyája fokát óvatosan, de szilárdan a jégbe akasztja, felveszi az edzője által betanított pózt, koncentrál, kizár maga körül mindent, majd az első dallamra elrugaszkodik és huss! Abban az öt-hat percben csak annyi dolga van, hogy átadja magát az immáron izmaiba ivódott mozdulatoknak és eggyé váljon a pillanattal. Semmi nem létezik, csak a tánc és ő. Gondolkodás nélkül is tudja, hogy mikor hangzik el a záróakkord és a másodpercnyi csend után felmorajlik a taps, ami visszahozza a valóságba. Meghajol, arca lángol, szíve hevesen ver és boldog. Boldog és büszke.

No jó, egy kicsit elkalandoztam. Elvégre is ez a könyv nem a jégtáncról vagy Katarina Witt csillámos ruhájáról fog szólni, hanem valami egészen másról. Az elkalandozás csak szakmai vagy személyiségbeli ártalom. Hajlamos vagyok rá. Ez nem feltétlenül baj, de nem mindenki vevő rá. Általában erősen cenzúrázom gondolataimat, mielőtt kimondom őket, kivéve annak a három-négy embernek a társaságában, akik elfogadják gondolatmeneteim hébe-hóba szembetűnő furcsaságait. Az esetek többségében azonban nem akarom a másik felet fárasztani, de ha igazán őszinte vagyok, akkor valójában magamat akarom megkímélni attól, hogy mindent pontosan elmagyarázzak, vagyis azt, hogy hogyan jutottam mondjuk néhány mentális ugrással az avokádótól a párkapcsolatok dinamikájáig. Nem, most ezt nem kell senkinek megfejtenie, inkább térjünk vissza ahhoz a bizonyos vasárnapi délutánhoz, okés? A kép meglehetősen ártatlan és idillikus. Egy kislány ül szeretett otthona biztonságában a tévé előtt és arról álmodozik, hogy milyen fantasztikus lenne korcsolyázni. Az a könnyedség, azok a ruhák! Jó így ábrándozni, a valóság és a lehetőségek határai nélkül. Nem is tudja megállni, hogy el nem mosolyodjon. Valahol azonban megszólal egy gúnyos hang: ‘Te, korcsolyázni? Ilyen combokkal? Hogy állnának rajtad azok a ruhák? Fel sem tudna emelni a párod.’ A hang, amilyen váratlanul jön, olyan gyorsan el is illan, de az ábrándozásnak vége. Az álmatag mosolyt felváltja a hitetlenkedő homlokráncolás. Ilyen combokkal? Hogyhogy? Elvégre is egész életében nem hallott mást, mint hogy szép, intelligens, okos és különleges. Mindenki szereti, mindenki biztatja és hisz benne. Miért is ne? Szorgalmas, kitűnő tanuló, példamutató magatartással. Hát akkor meg? Honnan jön ez a te-ezt-úgy-sem-tudnád-megcsinálni-te-nem-vagy-elég-jó dolog? Szerencsére Lolának nincs ideje ezen rágódni, mert újabb pár jelenik meg a jégen és mire Liszt rapszódiája eléri azokat a jól ismert ütemeket, lelki szemei előtt már ő is ott táncol velük.

Nem árulok el titkot, hogy Lola nem Lola, hanem általános első osztályos, hét-nyolc éves jómagam. Igen, nagyon szerettem nézni a műkorcsolya közvetítéseket. Ez szüleimnek is feltűnhetett, mert karácsonyra egy pár korcsolyával leptek meg: bordós cipő, fekete sarok, fehér fűzőlyukak. Nekik köszönhetem, hogy a kertünk alatti tavon, a legkülönbözőbb klasszikusokat és slágereket hümmögve megtanultam a magam módján táncolni a jégen. Persze nem flitteres ruhában, hanem vastag harisnyában és steppelt nadrágban, jól becsomagolva magam a téli hideg ellen. Számomra is érthetetlen, hogy miér egy ilyen gyermekien ártalmatlan emlék jutott elsőként eszembe, amikor mintegy harminc évvel később terápiás orvosom megkérdezte tőlem, hogy mikor éreztem magam először kövérnek, vagyis nem elég jónak. Elmondása szerint fontos volt, hogy nem gondolkozzak sokat a válaszon, hanem mondjam ki azt, ami elsőnek eszembe jut. Hát, így jött elő a tévénézős emlék. A gúnyos hang. A kételkedésnek az az apró magja, ami valahol ott lakozott bennem és ami évekkel később egy önmagamat önmagam ellen irányító betegséggé növekedett. A Lepketánc erről szól.

One Comment

Hozzászólás