Áprilisi kihívás, természetesen írásra.

Több hónap eltelt azóta, amióta belevágtam egy blog challengebe, vagyis egy írásos kihívásba. Általában a hónap elején szoktam kiválasztani ilyesmit, de most valahogy elszaladtak a napok és mire észbe kaptam, már benne is jártunk az áprilisban. Annyi baj legyen. Elvégre is nem írja elő törvény, hogy egy új feladatba csak a hónap vagy a hét első napján lehet belekezdeni, ugye? Így történt, hogy a hétvégén alaposan átlapozgattam a Pinterest ajánlatait és a következőt találtam szimpatikusnak: Questions to help you know yourself better. Az önismeret hasznos dolog és szerintem én meglehetősen jó önismerettel rendelkezem, köszönet – többek között – INFJ-személyiségtípusomnak, amely rendkívül hajlamos az elemezgetésre, a miértek már-már mániákus gyártására és az így generált kérdések megválaszolására. Emellett, mivel már nem vagyok jaj-de-fiatal, az életem során megélt események és megszerzett tapasztalatok is rendszeres önvizsgálatra ösztönöztek. Hűha, ez elég komolyan hangzik, pedig abszolút nem az a célom, hogy kis előadást tartsak vagy bölcselkedjek, mert arra ugyan kinek van szüksége? Ehelyett inkább lássuk a kihívás első kérdését:

Are you a night owl or an early bird? How can you arrange your life to better suit this part of your nature? Szóval, éjszakai bagoly vagyok-e vagy korán csicsergő pacsirta? S hogyan alakíthatom ezen természetemmel összhangban a napjaimat?

Amikor még kicsi lány voltam, a nappal keltem. Na, jó, itt nem a Trónok Harcában oly gyakran emlegetett at first lightról van szó, inkább a reggel hat-hét óra magasságáról. Az ébresztőórának megcsörrenni sem volt esélye, mert már jóval hamarabb kipattant a szemem és készen álltam arra, hogy kezdődjön a nap. Friss voltam és lelkes. Kevésbé jó hangulatomban pedig egyszerűen csak kötelességtudó. Ha kelni kell, hát kelni kell. Ha menni kell, akkor nincs mese. Soha nem késtem el a suliból- különben is utálok késni, mert bestresszel-, a hétvégéken pedig előfordult, hogy türelmetlenül vártam, hogy felkeljen a család, holott ők sem éppen hétalvók. Így volt ez középiskolás és egyetemista koromban is. Reggel nyolckor motiváltan feszítettem az előadásokon vagy a szemináriumokon és az sem okozott gondot, ha előtte való este hajnalig buliztunk. Valószínűleg ennek köze volt ahhoz, hogy egyszerűen élveztem az egyetemista létet, valamint annak is, hogy huszonévesen az ember könnyebben regenerálódik egy átmulatott éjszaka után, mint mondjuk a harminc másik felén. Amikor évekkel később Hollandiában dolgozni kezdtem, csak akkor voltam egy kicsit morcos, amikor reggel fél kilenckor még sötét volt, esett az eső, szembe fújt a szél és tudtam, hogy tíz kilométert kell bicikliznem, hogy beérjek a munkahelyre. Valószínűleg kevesen jártak volna örömtáncot a helyemben. Hogy a koránkelés gondot okozott-e? Nem. Különben is, ha kómásan is kászálódtam volna ki az ágyból, biztosíthatom mindenkinek, hogy a reggeli tekerés és az éles levegő garantáltan felébresztett. Utólag nem igazán értem, hogyan voltam erre képes éveken keresztül, de akkor ment. Hogy ma bevállalnám-e? Nem hiszem.

Most megpróbálok visszaemlékezni arra, hogy mikor lettem korán-kelő-ám-aranyat-nem-lelő leányzóból későig molyolgató teremtéssé. Tudok egyáltalán egy évszámot mondani? Nem. Azt azonban tudom, hogy hét évvel ezelőtt reggelente inkább a fejemre húztam a takarót és egy porcikám sem kívánta a korai felkelést. Igaz, hogy akkor nem voltam igazán egészségesnek vagy életvidámnak mondható. Nem volt egy kellemes állapot. Mindig fáradt voltam, de nem tudtam egy jót aludni. Se éjjel, se nappal. Aztán jött az elkerülhetetlen összeomlás, amelynek részleteiről behatóbban írok az igen, még mindig készülő és egyre jobban alakuló Lepketáncban. Erről röviden csak annyit, hogy életemnek abban az időszakában sem aludni nem tudtam, sem ébren lenni nem volt igazán kellemes, de szerencsére az már elmúlt. Különben is, ez itt nem a panaszkodás helye, mert ha valamire allergiás vagyok, az a panaszkodás és az elégedetlenkedés. Inkább térjünk rá arra, hogy mi a helyzet most.

Hát….valahogy az idő folyamán későn fekvő és legszívesebben későn kelő lett belőlem. Felkelek, ha muszáj, de alapjában véve délelőtt tíz óra előtt nem érdemes velem kommunikálni. Próbálkozni lehet, de ilyenkor még nagyon lassú a processzorom, így nem valószínű, hogy értelmes, bármire is használható reakciót tudok produkálni. Főleg nem friss, hajrá-indulhat-a-nap mosollyal az arcomon. Eleinte fura volt, de már megszoktam. Eleinte ostoroztam magam amiatt, hogy más már le tudta a nap felét, én meg éppen csak ébredezek zombi-mivoltomból. Aztán rájöttem, hogy nem sokat használok sem magamnak, sem másoknak azzal, ha bosszankodok valami olyan miatt, amiről nem igazán tehetek. Megváltozott a bioritmusom. Ennyi. Tehát, manapság, ha tehetem, akkor nem kényszerítem magam semmi megerőltetőre a délelőtt folyamán. Sokkal jobb a napom, ha időt adok magamnak arra, hogy felébredjek és délig általában csak lightosan teszek-veszek, gondolkodok, megtervezem magamban a napot, mert tudom, hogy délután vagyok a legfittebb és legproduktívabb. Azt is megfigyeltem, hogy a kreatív energiám a késő délutáni órákban vagy kora este aktiválódik, ötleteimet pedig leginkább este nyolc után tudom kidolgozni. Miért is hadakoznék ez ellen? Elvégre is mindannyian változunk, nem? Egyszer olvastam, hogy több, ma már sikeresnek számító író, éjjeli portásként dolgozott, mert akkor szállta meg őket a múzsa és az éjszaka csendjében sokkal jobban tudták gondolataikat papírra vetni. Szerencsére a munkám – nem, nem éjjeli portás – van annyira rugalmas, hogy valamennyire szabadon oszthatom be az időmet és a reggeleket ábrándozásra, ötletelésre, az estéket pedig kreatív energiám eregetésére használhatom. Tévedés ne essék, én nem pötyögök hajnalig. Annyira bagoly azért nem vagyok. Olyan tizenegy órára kellemesen elfáradok és akkor jöhet a jóleső olvasás, filmezés vagy bármi, ami kikapcsol, inspirál és nem pörget fel. Ám az is előfordul, hogy késő este táncolni támad kedvem, de ez jobb alternatíva hiányában a nappaliban könnyen megoldható. Leginkább azonban a kanapét, egy könyvet vagy éppen egyik kedvenc sorozatomat választom. Ilyenkor fenáll a veszélye annak, hogy hajnal egy-fél kettő előtt nincs annyi önfegyelmem, hogy letegyem bármelyiket is, de ez teljesen rendben van. Főleg akkor, ha másnap reggelre nem kell időre beállítani a vekkert. De minek is a vekker, ha az embernek macskája van, ugyebár? Akinek van otthon egy nem Garfield-kategóriás, nyávogó négylábúja, az pontosan tudja, hogy miről beszélek. De nem akarom Poppot megbántani, mert nem tehet róla, hogy macskának született és alapjában véve jó fej, aki a nap nagy részét végig meditálja és reggel fél nyolc előtt nem kezd el szirénázni, hogy éhes. Az, hogy éjszaka néha rátör a rohangálás, az már legyen az ő dolga.

Nos, ennyi lett volna a kifejteni valóm mára. Most pedig, hogy az első önismereti kérdésre alapos választ adtam, érdekelne, hogy Te szívesebben kelsz korán vagy ágyban maradsz, ameddig csak lehet? Szóval, baglyok és pacsirták, írásra fel!

One Comment

Hozzászólás