• Save

Egy kis tavaszi filozofálgatás

Ülök a fűben és habár első reakcióm az, hogy elnyomjam magamban a gondolatot, mégis leírom: nagyon jól érzem magam. Itt és ebben a pillanatban I am perfectly happy. Sokakban felmerülhet most a kérdés: Ezt meg ugyan miért kellene elnyomni? Tudom, nem kell, de nekem ezt az érzést néha még szokni kell. Ezt pedig csak az értheti, aki volt már olyan helyzetben, hogy élete egy szinte kilátástalan mélyponthoz ért. Amikor elképzelhetetlennek tűnt, hogy a dolgok rendbe jönnek majd. Éppen ezért melengetem az ilyen pillanatokat, miközben arcomat simogatja az áprilisi nap, körülöttem virágoznak a fák, emberek sétálnak, napoznak, beszélgetnek és a lábam előtt hever London. Tényleg. Ahol most ülök, onnan rálátni az egész városra. Ezért építették annak idején az Alexandra Palacet és a körülötte lévő parkot: hogy a londoniak ide kirándulhassanak és gyönyörködhessenek városukban. Szóval, nem veszem az ilyen pillanatokat maguktól értetődőknek. Mert nem azok.

Nem régen olvastam Dr. Wayne Dyer egyik könyvében a következő mondatot:

Remember, joy is our natural state.

Elég kettős hatást váltott ki belőlem. Egyfelől megkönnyebbültem: Ó? Akkor lehet csak úgy jól érezni magam? Másfelől egy kicsit megrettentem, mert (ön)kritikus, mindennek-ára-van-hozzáállásra hajlamos énem sejtette, hogy az életörömöt újratanulni és gyakorolni számomra nehezebb lesz, mint annak idején matekórán a valószínűségszámítást. Valami miatt mindig azt hittem, hogy ha egy kicsit is jól érzem magam, ha csak úgy, spontán hahotázni kezdek vagy gondtalanul töltöm a napjaimat, akkor annak ára lesz. Meg voltam róla győződve, hogy hamarosan történik valami rossz, életembe furakszik valami probléma, valami, ami majd megfizettet röpke boldogságomért. Ezért általában nem tudtam igazán feloldódni, gondtalanul örülni. Valahol mindig ott lebegett egy kis árnyék, az ezt-nem-lenne-szabad halvány érzése. Miért? Nem tudom. Elvégre is soha nem követtem el semmi rosszat. Legalábbis nem szándékosan. Akkor miért éreztem magam mégis rossznak, bűnösnek?

29BB95C1-FBE5-4A1E-84E5-1121B6D6901B
  • Save

Egyes spirituális tanítók úgy tartják, hogy az emberiség egyfajta ‘collective guilt’, azaz kollektív bűntudatot hordoz magában. Körülbelül emberemlékezet óta. Állítólag Ádám apánk és Éva anyánk hagyta ránk. És mindenki, aki utánuk következett, dédszüleinket, nagyszüleinket, szüleinkez is beleértve. Olvastam már olyan elméletet is, miszerint születésekor minden gyerek magával hozza elődei történetét érzelmek, gondolatok, tudatalatti reakciók formájában. Évekkel ezelőtt, amikor görcsösen próbáltam megérteni, hogy miért landoltam azon a bizonyos mélyponton, hajlamos voltam ezt elhinni. Nincs ebben semmi furcsa. Önáltatásnak tökéletes volt, hiszen végre azt mondhattam magamnak, hogy nem (csak) velem van a hiba. Nem én tehetek róla, hanem az a láthatatlan hátizsák, amivel a gólya hozott. Bevallom, sok időt töltöttem azzal, hogy a legapróbb részletekig tanulmányozzam felmenőim életét és kiragadjam azokat a történéseket, amelyek miatt látszólag nekem kell fizetnem. Utólag szégyellem is magam, mert elég gyerekes dolog mást hibáztatni azért, ahogy érezzük magunkat. Szégyen ide vagy oda, meg szerettem volna találni lázasan a választ arra, hogy miért nem merem élvezni az életet. Jártam jósnőnél, fordultam számmisztikushoz, aura-olvasóhoz, kineziológushoz, hipnózishoz, személyreszabott sorshoroszkóphoz, a jógához, a zen meditációhoz és még egy jó pár dologhoz, amelyek most nem jutnak eszembe. Ha lehet, csak még jobban összezavarodtam. Nem akarok a fent-említett módszerekről semmilyen ítéletet mondani, mert meggyőződésem, hogy ha az ember hisz valamiben, az működik. Valószínűleg én nem hittem eléggé. Valószínűleg másképpen kellett rájönnöm, hogy honnan ered túlzott visszafogottságom az életörömmel kapcsolatban.

1134AD00-81E2-4E46-A8F5-92C4B50BE3E4
  • Save

Hűha. Ez úgy hangzik, mintha soha nem tudtam volna vagy tudnék örülni semminek. Ez nem igaz. Nagyon is. Néha az ember el tud feledkezni arról a kis gonoszról, aki ott ül a vállán és megdorgálja, ha túl jól mennének a dolgok. Lesz ez még így se! Így volt ez velem is. Amíg fokozatosan, több év elemezgető, kutató és elengedő munkájával rá nem jöttem néhány dologra. Például arra, hogy a lelkiisimeretfurdalás, a szégyen, az önmagamban való kételkedés nem igazán adott semmi pozitívat, hacsak nem azt, hogy felismertem: minden ezekre szánt perc elvesztegetett idő.

Megtanultam azt is, hogy válaszok után kutatni hasznos és érdekes. Elvégre abból is tanulunk valamit, ha nem találunk választ. A keresést nem mindig kint kell kezdeni, mert szintén egy bölcs mondta, hogy minden válasz és tudás ott van bennünk és előjön ott és akkor, ahol és amikor szükségünk van rá. Ez is egyfajta hit. Talán a hit legerősebb, legfüggetlenebb és legszemélyreszabottabb formája. Rájöttem arra is, hogy a boldogság nem egy állandó állapot. Élő, érző, gondolkodó emberek számára nem. A boldogság egy fotóalbum, happy pillanatok gyűjteménye. Ezeket tudatosan megélni és hálásnak lenni értük tulajdonképpen kötelességünk. Az a kis szemtelen hangocska pedig, akk ezt el akarja rontani? Nos, őt el kell hessegetni. Egy idő után megtanulja, hogy semmi keresnivalója itt és jobb, ha odébb áll.

Te mersz önfeledten örülni? 

D446E630-2486-4B17-92B5-533C0F9D69D3
  • Save

Hirdetések

Hozzászólás