Semmi komoly, csak egy kis tavaszi filozofálgatás…

Ülök a fűben és habár első reakcióm az, hogy elnyomjam magamban a gondolatot, mégis leírom: nagyon jól érzem magam és ebben a pillanatban I am perfectly happy. Nem, nem kell fintorogni olyan ezt-meg-ugyan-miért-kellene-elnyomni? módon. Nekem ezt az érzést néha még szokni kell. Ezt pedig csak az értheti, aki volt már olyan helyzetben, hogy élete egy kilátástalan mélyponthoz ért, amikor elképzelhetetlennek tűnt, hogy a dolgok rendbe jönnek majd. Éppen ezért melengetem az ilyen pillanatokat, miközben arcomat simogatja az áprilisi nap, körülöttem virágoznak a fák, emberek sétálnak, napoznak, beszélgetnek és  a lábam előtt hever London. Tényleg. Innen rálátni az egész városra. Ezért is építették meg annak idején az Alexandra Palacet és körülötte lévő parkot: hogy a londoniak ide kirándulhassanak és gyönyörködhessenek városukban. Szóval, nem veszem az ilyen pillanatokat maguktól értetődőknek. Mert nem azok. Ám.

Nem régen olvastam Dr. Wayne Dyer egyik könyvében a következő mondatot: Remember, joy is our natural state. Elég kettős hatást váltott ki belőlem. Egyfelől megkönnyebbültem – ja, akkor lehet csak úgy jól érezni magam? -, másfelől egy kicsit megrettentem, mert (ön)kritikus, mindennek-ára-van-hozzáállásra hajlamos énem sejtette, hogy az életörömöt megtanulni és begyakorolni számomra nehezebb lesz, mint annak idején a valószínűségszámítást. Valami miatt mindig azt hittem, hogy ha egy kicsit is jól érzem magam, ha csak úgy, spontán hahotázni kezdek vagy gondtalanul töltöm a napjaimat, akkor annak ára lesz. Meg voltam róla győződve, hogy hamarosan történik valami rossz, életembe furakszik valami probléma, valami, ami majd megfizettet röpke boldogságomért. Éppen ezért általában nem voltam képes igazán feloldódni, gondtalanul örülni. Valahol mindig ott lebegett egy kis árnyék, az ezt-nem-lenne-szabad halvány érzése. Miért? Nem tudom. Elvégre is soha nem követtem el semmi rosszat. Legalábbis nem szándékosan. Akkor miért éreztem magam mégis rossznak, bűnösnek? Egyes spirituális tanítók úgy tartják, hogy az emberiség egyfajta ‘collective guilt’, azaz kollektív bűntudatot hordoz magában. Körülbelül emberemlékezet óta. Állítólag Ádám apánk és Éva anyánk hagyta ránk. Meg mindenki, aki utánuk következett, dédszüleinket, nagyszüleinket is beleértve. Olvastam már olyan elméletet is, miszerint születésekor minden gyerek magával hozza elődei történetét érzelmek, gondolatok, tudatalatti reakciók formájában. Évekkel ezelőtt, amikor lázasan próbáltam megérteni, hogy miért landoltam azon a bizonyos mélyponton, hajlamos voltam ezt elhinni. Nincs ebben semmi furcsa. Önáltatásnak tökéletes volt, hiszen végre azt mondhattam magamnak, hogy nem velem van a hiba. Nem én tehetek róla, hanem az a  láthatatlan hátizsák, amivel a gólya hozott. Bevallom, sok időt töltöttem azzal, hogy a legapróbb részletekig tanulmányozzam felmenőim életét és kiragadjam azokat a történéseket, amelyek miatt valamilyen módon látszólag nekem kell fizetnem. Utólag szégyellem is magam egy kicsit, mert elég gyerekes dolog mást hibáztatni azért, ahogyan érezzük magunkat. Szégyen ide vagy oda, lázasan igyekeztem megtalálni a választ arra, hogy miért nem merem élvezni az életet. Fordultam jósnőhöz, számmisztikushoz, aura-olvasóhoz, kineziológushoz, hipnózishoz, a személyre szabott sors horoszkóphoz, elengedő jógához, a zen meditációhoz és még egy jó pár dologhoz, amelyek most nem jutnak eszembe. Ha lehet, csak még jobban összezavarodtam. Nem akarok a fent-említett módszerekről ítéletet mondani, mert meggyőződésem, hogy ha az ember valamiben hisz, az működik. Valószínűleg én nem hittem eléggé. Valószínűleg másképpen kellett ráébrednem arra, hogy honnan ered megmagyarázhatatlan visszafogottságom az életörömmel kapcsolatban. Hűha, ez úgy hangzik, mintha soha nem tudtam volna vagy tudnék örülni semminek. Ez nem igaz. Nagyon is. Néha az ember el tud feledkezni saját baljós árnyáról. Vagy arról a kis gonoszról, amelyik ott ül a vállán és megdorgálja, ha túl jól mennének a dolgok. Lesz ez még így se!Így volt ez velem is. Amíg fokozatosan, több év elemezgető, kutató és elengedő munkájával rá nem jöttem néhány dologra.

Például arra, hogy a lelkiisimeretfurdalás, a szégyen, az önmagamban való kételkedés nem igazán adott semmi pozitívat, hacsak nem azt, hogy felismertem, hogy minden ezekre szánt perc elvesztegetett idő.

Megtanultam azt is, hogy válaszok után kutatni hasznos és érdekes. Elvégre abból is tanulunk valamit, ha nem találunk választ. Ugyanakkor a keresést nem mindig kint kell kezdeni, mert szintén egy bölcs mondta, hogy minden válasz és tudás ott van bennünk és előjön ott és akkor, ahol és amikor szükségnk van rá. Ez is egyfajta hit. Talán a hit legerősebb, legfüggetlenebb és legszemélyreszabottabb formája.

Rájöttem arra is, hogy a boldogság nem egy állandó állapot. Élő, érző, gondolkodó emberek számára nem. A boldogság egy fotóalbum, happy pillanatok gyűjteménye. Az pedig, hogy meglátjuk- e őket csak fókusz kérdése.

Nos, mivel eleget pötyögtem mára és közben a lábam is elzsibbadt, azt hiszem, le is zárom a filozófia órát. Magamat ismerve következik még folytatás, mert ha egy inspiráló évszak létezik, akkor az a tavasz, ugye?

Ó, majd elfelejtettem. Az illusztráció Kristine Gottsch egyik képe. Nem igazán az én stílusom, de most valahogy megtetszett tavasziassága.

Hozzászólás