WTF, vagyis honnan jön a pánik?

Természetesen nem írhatok senki nevében, kizárólag a magaméban, így előre is elnézést kérek azoktól, akik tapasztaltak már torokfojtogató, szívtáncoltató, a semmiből előtörő pánikrohamot, amennyiben irományom komolytalan, szarkasztikus, esetleg velük és az ő tapasztalataikkal szemben tiszteletlen lenne. Szerintem nem lesz az, de a biztonság kedvéért sorry, ha mégis. Egyáltalán nem áll szándékomban a pánikrohamot bagatellizálni, hiszen első-kézből tapasztalhattam meg, hogy mennyire ijesztő tud lenni, inkább utólag mosolygok magamon, amiért évekig bedőltem neki. A bölcsek szerint nem véletlenül kapunk bizonyos dolgokat az életünkben, ezért abból indulok ki, hogy ezeknek a rohamoknak valami üzenetük volt, valamit meg kellett tanulnom belőlük. (A Lepketáncban erről bővebben írok. Nem igazán okozott gondot egy könyvet megtöltenem pánikbaráttal és társaival és természetesen könnyedebb dolgokkal is.)

Gondolom, a WTF rövidítést senkinek nem kell kifejtenem. Hogy miért használom a címben? Mert egyszerűen ez jutott eszembe, amikor intuitív módon elkezdtem ezt a posztot gépelni. Ennek valószínűleg tudatalattimban rejtőző oka van, amire ha kissé jobban ráfókuszálok -thank you, Mr. Freud -, akkor rájövök, hogy első pánikrohamomnál pontosan ez volt a reakcióm: WTF? Legelőször is az ijesztett meg, hogy abszolút nem voltam ura a helyzetnek. Vagyis inkább a testemnek. Mert a helyzetben nem volt semmi különös. Nem is voltam ébren. Mármint amikor elkezdődött. Este fél tizenegy körül lefeküdtem aludni és kb. másfél órával később arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, a szívem legalább kétszázzal zakatol, szakad rólam a víz és valami irdatlan nagy halálfélelem tart a markában. Persze, hogy megijedtem. Ami ott, akkor és abban az állapotban egyáltalán nem volt szerencsésnek mondható, de azt hiszem, hogy ha a testünk számunkra érthetetlen okból rendetlenkedni kezd, akkor az agyunk próbál a jelenségre logikus magyarázatot találni. Ilyenkor előjön mindaz, amit valaha újságban, interneten, orvosi várók poszterein olvastunk vagy a tévében, rádióban hallottunk. Ó, bocsi, nem akarok általánosítani, tehát az előbbi mondatot újra lehet olvasni egyes szám első személyben. Agyam lázasan kutatni kezdett ismeretbázisában. Mi ez? Szívroham? Infarktus? Vérnyomás-ingadozás? Alacsony vércukor? Gondolatban én is végigszaladtam az összes lehetőségen, amivel csak jól felidegesítettem magam, miközben ott feküdtem levegő után kapkodva, szívemet tapogatva az ágyon. Csak arra tudtam gondolni, hogy kész, itt fogok meghalni. Aztán valahogy eszembe jutott, hogy ha leesett a vérnyomásom vagy a vércukrom, akkor segíthet, ha a lábamat magasba emelem, valamint jó lenne néhány mély levegőt is venni. Ezeket a trükköket vérvételek alkalmával, illetve első tetoválásom készíttetése alatt tanultam meg. Mindkét esetben megkörnyékezett az ájulás, amire nem vagyok büszke, de hát ez van.  A második helyzet annyiban különbözött az elsőtől, hogy a tetováló sráctól kaptam egy Marsot tünetmentesítésre és lélekvidításra, plusz hozzá szívesebben mentem, mint vérvételre. El is töprengtem azon, hogy nem lehetne-e egy-két – vagy több – jóképű tetoválóművészt átcsábítani az egészségügybe.

No, de egy kicsit elkalandoztam. Ott tartottam, hogy felemeltem a lábamat és a légzésemre kezdtem koncentrálni. Két számolásra belégzés, három számolásra kilégzés. Lassan be és még lassabban ki. Kicsit jobb is lett. Szívem visszatért normális ritmusába, a fülem sem zúgott, a remegés is alább hagyott és habár nagyon – nagyon fáztam, úgy határoztam, hogy egy ideig még életmentő pózomban maradok. Nem tudom, hogy meddig meredhettem ott az ágyon. Saját megélésem szerint legalább egy jó fél órát, amit később az óra totálisan meghazudtolt. A pánikroham – mert most már tudom, hogy arról volt szó és nem másról – kevesebb, mint öt percig tartott. Welcome in the panic Matrix. Időközben magamhoz tértem annyira, hogy meglássam helyzetemben a komikumot: csak nem fogok egy-kettő-levegő-be-egy-kettő-három-levegő-ki légzésmantrát mormolgatva, lábammal az égnek, az ágy szélét markolva itt pózolni reggelig? Az még legalább hat óra. Kicsit rövidebb, ha a reggelt napfelkeltétől számolom. Mellesleg rettenetesen fáztam is. Óvatosan, az általam megszokott fekvő állapotba hajtogattam magam – ez nálam a magzatpózt jelenti -, a fülemig húztam a takarót és csak bámultam ki az ablakon. Azt talán mondanom sem kell, hogy elaludni nem mertem, mert mi van, ha megint WTF-egy-újabb-pánikroham móduszban ébredek? Ha ébren maradok, akkor nem történhet semmi rossz, mert amint megérzem a közelgő tüneteket, gyorsan hanyatt vágom magam, talpamat a plafonnak szegezem, lélegzek és most már azt is tudom, hogy csak öt percet kell kibírnom. Megértem, ha most valaki azt gondolja, hogy ennek a csajnak nincs ki a négy kereke. Azt is elfogadom, ha valaki hisztisnek vagy túl sokat elemezgetőnek tart. Egy olyan reakciót is el tudok képzelni, hogy ugyan már, olyan nagy dolog ez? Ma már körülbelül én is így reagálnék, ha nem tudnám, hogy mennyire szörnyű, amikor nem veszik komolyan a fent-említett tüneteket, mialatt az ember meg van róla győződve, hogy eljött a világ vége. Mindenesetre utólag én is elcsodálkozok akkori önmagamon és a bugyuta gondolatokkal, amelyekkel hitegettem magam. Ha ébren maradok, akkor nem lehet pánikrohamom. Ha. Ha. Ha. Csak a lábamat kell az plafon felé lendíteni és minden rendben lesz. Persze, persze.

Mindegy, akkor és ott nem jutott jobb az eszembe. Az éjszaka hátralévő részét tehát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam felidézni a nap és a hét történéseit. Megbántott valaki? Túl sokat dolgoztam? Sokat stresszeltem valami miatt? Akárhogy is törtem a fejem, nem találtam semmilyen, számomra elfogadható, logikus magyarázatot. Se egy kollégával való összeszólalkozás, semmilyen szoros határidős, leadandó papírmunka, se egy elfelejtett születésnap, befizetetlen számla, közelgő költözés, karrierváltás, esküvő, családi kellemetlenség. Életem teljesen normálisnak tűnt. Hát akkor? Mi generálta ezt a ilyet-aztán-nem-akarok-még-egyszer pánikélményt? Valószínűleg fáradtra gondolkodhattam magam, mert amikor felébredtem, a madarak már csicseregtek és fényesen sütött odakint a nap. Először nem is tudtam, hogy pánikos afférom valóság volt-e vagy csak egy rossz álom. Mint kiderült, nagyon is valós vendég volt és habár totál hívatlanul érkezett, valami miatt úgy döntött, jól érzi magát és köszöni, marad egy ideig.

Mi az, amit tíz év alatt megtanultam a pánik(roham)ról?

  1. Valahol hasonló az első szerelemhez: váratlanul jön, esetleg kisebb figyelmeztetésekkel, amelyeket nem tudomásul venni lehet, de nem ajánlatos. Aztán mire az ember észbe kap,  általában már fülig benne van a slamasztikában. (Ami a szerelem esetében nem feltétlenül baj.)
  2. Sajnos a tüneteknek semmi köze nincs a túlfűtött romantikához (szapora szívverés, láb – és kézremegés, gombócérzés a torokban), mert a paletta annál sokkal színesebb (nem, sajna itt sem a rózsaszín-szemüveg-effektusról van szó). Az én esetemben minden egyes alkalommal visszatérő szereplő volt a megőrüléstől, haláltól való félelem, a hirtelen gyengeség, az émelygés, a látótér beszűkülése, a nyelési nehézség, a zavarodottság és a minden áron menekülni való akarás.
  3. Habár a pánikroham az esetek nagy részében váratlanul csap le, láthatóan minden kiváltó ok nélkül, oka mindig van, amelyre azonban legtöbbször csak alapos önvizsgálat, esetleg hónapokat is igény-bevevő terápia során derül fény.
  4. Akármilyen ijesztőek is a tünetek, alapjában véve ártalmatlanok. Agyunk és testünk azért generálja őket, mert védeni akar minket egy helyzettől, amelyet előzőleg – tudatosan vagy tudattalanul – (élet)veszélyesként éltünk meg. Okés, bevallom, nekem elég sok gyakorlásba telt, mire újratanítottam az agyamnak, hogy egy bevásárlóközpontban akár frankón is érezhetem magam, egy telt-házas koncert tök jó buli, utazgatni érdekes kikapcsolódás, legyen az metrón, buszon, repülőn vagy vonaton és egyedül lenni sem félelmetes. Sőt, az én esetemben kötelezően ajánlott, mert introvertált egyénként olyankor töltekeztem olvasással, filmezéssel, gondolkodással és mindenféle introvertáltak által kedvelt tevékenységgel. Ezeket ugyanis pánikrohamos korszakom előtt különösen kedveltem, és mindent hajlandó voltam megtenni annak érdekében, hogy visszatérhessenek az életembe.
  5. Minél hamarabb, annál jobb. Ezt a segítségkérésre értem. Sajnos sokszor tapasztaltam, hogy az érintettek szégyellik magukat pánikrohamaik és mások számára érthetetlen félelmeik miatt. Így voltam ezzel én is. Tűrtem, hallgattam, szenvedtem. Évekig. Aztán egyszer csak nem ment tovább. Muszáj volt segítségért folyamodnom. Ha hamarabb mertem volna beszélni, ha még az elején mertem volna jelezni, hogy valami nincs rendben, akkor megspórolhattam volna magamnak az hosszú hónapokig tartó lábadozást.

Ezeket a sorokat több, mint hét évvel azután írom, hogy talajt fogtam. A szó valódi és átvitt értelmében. Akkor olyan sötét, szűk és boldogtalan volt a világom, hogy nehezen hittem el, hogy ki tudok mászni a gödörből. Haszontalannak, gondnak, problémának, bukásnak, életképtelennek, nem normálisnak éreztem magam. Totál ellentétének mindannak, ami az azt megelőző harminc évben voltam. Voltak pillanatok, amikor csak ültem és sírtam. Olyanok is, amikor csak bámultam magam elé és ahhoz sem volt erőm, hogy bármit gondoljak. Ezeket magamnak zombi-napoknak neveztem el. Jelen voltam, de mégsem. Aztán az is megesett, hogy hangosan felnevettem, mert az egész olyan komikusnak tűnt. Igen, a WTF-effekt: hogy a fenébe lett belőlem egy zsigeréig félelemtől reszkető lányka? Azt mindezt meg kellett tapasztalnom ahhoz, hogy egyre erősebben skandálja bennem egykori énem még létező magja: ezt én nem akarom. Akárhogy is, de ezen változtatni kell. Jött hát a terápia (kompromisszum number one, mert ugyebár Zsuzsi szeret mindent egyedül megoldani), a gyógyszeres kezelés (kompromisszum number two, mert itt aztán nem Algopyrinről vagy C-vitaminről volt szó), az újraprogramozás, a sokadszorra való nekiveselkedés, a minden nap csak egy kis lépés megtanulása, a számtalan telefonbeszélgetés (hol sírva, hol nevetve, hol kedvetlenül, hol lelkesen), a bátorító mantrák skandálása, minden fellelhető önsegítő könyv elolvasása és a témához kapcsolódó előadás meghallgatása, életem kirakódarabjainak újra helyretevése.

S talán az a kérdés, ami az érintetteket foglalkoztatja: ki lehet gyógyulni a pánikbetegségből? A válaszom megint csak szubjektív: igen. De hozzá kell tennem, hogy ez olyan, mint a kígyómarás vagy a kutyaharapás. Elmúlik, el is feledkezünk róla, ám valahol mindig érzékeny pont marad egy kicsit. A lényeg az önismeret és önmagunk szeretete. Én például tudom, hogy hajlamos vagyok fokozottan stresszes állapotba kerülni, ha hetente nem töltök 1-2 napot csakis olyan dolgokkal és olyan emberek társaságában, amelyek / akik energiát, nyugalmat, inspirációt adnak. Azt is tudom, hogy az edzés, a táncolás, az írás, az olvasás, egy kellemes beszélgetés, a filmezés, a zenehallgatás vagy egy kis ábrándozás az, ami kikapcsol. De van, amikor mindennél jobban beválik egy gombóc fagyi nagyon sok csokiöntettel. Vagy újra megnézni – hányadszorra is? – a Me Before Yout. De akár a Marley and Me is jöhet. Whatever.

Most, hogy kipötyögtem ezt a szerintem nem is olyan szarkasztikusra, tiszteletlenre vagy aggodalmasan szomorúra sikerült posztot, kíváncsi lennék, hogy ki mit szeretne hozzáfűzni. Akár nyíltan, akár privát üzenetben. Előre is köszönöm és nagyon kellemes hétvégét kívánok mindenkinek!

 

Hozzászólás