Áprilisi üdvözlet Londonból

Itt ülök tehát a frankó Airbnb szállásunkon. Egy magas bárszéken a konyhapultnál. A pult jó nagy, így ki tudom rajta teregetni mindazt, ami kéznél kell, hogy legyen: friss kávé a Costából, jegyzetfüzet, tollak, ceruzák, iPad, laptop, telefon. A szék olyan magas, hogy simán tudok róla kalimpálni a lábammal és ez már magában is olyan megint-kislány-vagyok-vakáción érzést ad. Hogy mit csinálok itt délelőtt fél tizenkettőkor? Éppen a Thirteen Reasons Why nyolcadik epizódját nézem és közben kedvem támadt írni. Elvégre is már itt vagyok három napja anélkül, hogy bármit is digitális papírra vetettem volna. Mondjuk, hogy eddig akklimatizálódtam és mára sikerült átkapcsolnom hurray, it’s holiday modeba. Ma reggel tudatosult bennem igazán, hogy egész nap semmi dolgom nincs, csak az, hogy azt csináljam, amihez kedvem van. Just go with the flow. And enjoy. 

Ha valaki azon csodálkozna, hogy egy ilyen napsütötte brit reggelen miért nem éppen a Buckingham Palace előtt sétálok, a St. Paul’s Cathedral belsejét csodálom vagy miért nem az Oxford Street boltjait járom, akkor erre csak annyit tudok mondani: been there, done that. A kötelező turisztikai listát már évekkel ezelőtt kipipáltam és ha Londonba jövök, akkor azt elsősorban azért teszem, hogy találkozzak és időt töltsek a tesómmal, inspirálódjak, kikapcsolódjak és feltöltődjek. Így amikor itt vagyok, úgy élek, mint a helyiek. Reggelente lesétálok valamelyik kávézóba egy finoman gőzölgő feketéért, aztán hazamegyek, írok, olvasok, ábrándozok és ha megint kedvem támad kimozdulni, akkor kiülök valamelyik teraszra, bebuszozok Camden Townba vagy kisasszézok a parkba egy (hangos)könyvvel, ahol remélhetőleg találok egy padot, amelyiken helyet foglalhatok és figyelhetem az embereket. Pad hiányában a fű is megteszi. A mai nap erre ideális, mert kellemesen meleg áprilisi szerda van, amit az itteniek maximálisan ki is használnak. Nem kizárt, hogy délután felé követem példájukat.

Vasárnap este érkeztem. Nem egyedül, hanem Anyuval. Komolyan mondom, alig vártam, hogy utazhassak. Az utóbbi években sikerült annyira megismernem magam, hogy tudjam, két-három hónap után ki kell mozdulnom Debrecenből. Hosszú távon nehezen bírom a rutint, még akkor is, ha szeretem a munkámat és teljesen otthon érzem magam immáron otthonomnak számító alföldi városunkban. Egy idő után rám tör egy kis nyugtalanság, ami csak akkor múlik el, ha elutazok néhány napra. Azért pedig igazán hálás vagyok, hogy ezt meg is tehetem. A múlt héten már alig tudtam visszafogni magam és környezetem valószínűleg meg is elégelte egy kicsit, hogy csak a közelgő utazásról áradoztam. Hiába, nem szoktam fél munkát végezni. Ha lelkes vagyok, akkor lelkes vagyok. Határok nélkül. Szerencsére elérkezett az indulás napja és lázas lelkesedésem is kellemesen relaxált nyugalommá vált. Nem tudom, más hogy van vele, de én szeretem a repülőtereket és a nézelődéssel egybekötött várakozást a terminálban. Amint ott vagyok, megszáll egy kis-buddha-is-megirigyelhetné fajta nyugis állapot. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez nem volt mindig így. Aki olvasta posztjaimat, tudja, hogy életem egy kevésbé kellemes időszakában a lakásból sem mertem kimenni, nem hogy repülőgépre szállni. Többek között erről is szól majd a Lepketánc, lassan, de biztosan készülő könyvem. Yes. Ez volt itt a reklám helye.)

Tehát, vasárnap este fél hét körül felröppent a gép. Befészkeltem magam ablak melletti helyemre és elővettem legújabb, körültekintő gonddal kiválasztott olvasmányomat. Előző nap fejeztem be Kristin Hannah egyik regényét, a Firefly Lanet és azon nyomban el is kezdtem töprengeni, hogy mit olvassak következőként. Mivel Kate és Tully élettörténete elgondolkodtató, könnyesen-nevettető és ó-már-megint-sírnom-kell-ezen pillanatokkal tűzdelt volt, tudtam, hogy valami más stílusra lesz szükségem. Töprengtem is vagy egy fél órát, mire szemem könyvespolcomra tévedt, azon belül pedig egy vaskos, fekete könyvre, amit karácsony előtt szereztem be a Libriben. Sajnos, csak magyarul volt kapható és talán ez is volt az oka annak, hogy habár a tartalma nagyon izgatott, még nem vágtam bele. El tudom képzelni, hogy most valaki azt gondolja: micsoda beképzelt némber, mi az hogy nem olvas magyarul? Nem, nem olvasok magyarul. Nem azért, mert beképzelt, arrogáns és különc vagyok, hanem egyszerűen azért, mert eredetiben olvasni a legjobb és én annál alább nem adom. A szóban forgó fekete-vörös borítós könyv nem más, mint Sarah Lotz apokaliptikus-horror bestsellere, ami magyarul A Hármak, angolul pedig a The Three címet viseli. Ez kell nekem! Csak reméltem, hogy iBookson kapható és mint kiderült, igen. Azonnal meg is vettem és próbáltam nem lelkiismeret-furdalást érezni amiatt, hogy vérbeli paperloverként egyre kevésbé tudok ellenállni az e-booknak. Hiába tagadnám, megvannak az előnyei. Kis helyen is elfér sok-sok könyv, a sötétben lámpát sem kell gyújtani és a választék gyakran nagyobb, mint egy ‘igazi’ könyvesboltban. Tehát, egy ideje meglehetősen nagy rajongója vagyok épp úgy az iBooksnak, mint a Scribdnek. A helyem, mint mondtam, az ablak mellé szólt. 17F. Ahogy a repülőgép komótosan kapaszkodott felfelé, gyönyörködtem a lenyugvó napban és gyerekes izgatottsággal konstatáltam, hogy egy hét szabadság vár rám. Éljen! Hurrá! Fantastico! A pilóta nem volt beszédes és különösen jókedvűnek sem hangzott. Udvariasan közölte, hogy a várható utazási idő két óra húsz perc lesz. Frankó. Ha minden jól megy – és miért ne menne? – akkor helyi idő szerint este fél kilenckor landolunk London Luton repülőterén, ahol majd vár a taxi és kivisz a már napokkal ezelőtt megadott címre. A lakás, amit kiválasztottam Muswell Hill központjában helyezkedik el. Két, lányosan bájos hálószoba, modern, tágas nappalival egybekötött konyha, ami az egyik bevásárlóutcára néz. A nap huszonnégy órájában jövés-menést garantáló, számomra elengedhetetlen háttérzaj garantált. Tudom, hogy más talán pihenni sem tud, ha ablaka alatt egyfolytában buszok és autók járnak vagy beszűrődik az utcalámpák fénye, de az én esetemben a városi moraj kötelező kellék ahhoz, hogy ki tudjak kapcsolódni. Furcsa? Lehet. Nekem pont ilyen furcsa az, ha valaki az erdő csendjét találja megnyugtatónak. Szerintem én onnan fejvesztve menekülnék vissza a civilizációba. Hiába, ahány ember, annyi féle és ez így van rendjén.

A pilóta ígéretéhez hűen épségben letette a gépet pontban 20.25-kor, mi pedig az útlevél ellenőrzésen sikeresen átérve a csomagfelvételhez vettük az irányt. Közben megcsörrent a mobilom és a taxisofőr eltéveszthetetlen pakisztáni akcentusával tudatta, hogy a Costa Café előtt vár minket. A hangja alapján ötven év körülinek saccoltam, de mint kiderült, egy barátságos, harmincas éveiben járó, fürge fiatalemberről volt szó. A három-negyedórás utat végigbeszélgettük. Elmesélte, hogy tizenkét éve érkezett Londonba, közgazdaságot tanult az egyetemen, belekóstolt a banki életbe, de hamar ráébredt, hogy túl sok a stressz, korlátoltak számára a karrierlehetőségek, így négy évvel ezelőtt taxizásra váltott. Heti négy napot dolgozik, saját maga osztja be a fuvarjait, akkor megy szabadságra, amikor akar és elegendő időt tölthet a feleségével és a gyerekeivel. Mivel Londonban egy ingatlant megfizetni szinte lehetetlen, ezért Lutonban élnek egy kertes házban. Ő, kozmetikus felesége – akivel mellesleg az egyetemen ismerkedett meg, tehát végzettségét tekintve ő is közgazdász – és két kisfiuk, akik négy és nyolc évesek és most nagyon boldogok, mert két hétig szünet van a suliban. El is utaznak egy hétre Marokkóba ‘nyaralni’. Emellett azt is megtudtam, hogy legjobban a bárányhúst szereti, de egy kicsit vissza kellett fognia heti bari-adagját, mert a magas lett a koleszterinje, amitől megijedt, mert az apukája ötvenhat évesen halt meg szívinfarktusban. Hiába, mondta, a pakisztániak imádják a fűszeres-szószos húsokat, az édességeik pedig valódi cukorbombának számítanak. Szerencsére ő a cukornak ellen tud állni, de a hús mind a mai napig a gyengéje. Szóba kerültek  a mai fiatalok is, az irreálisan megemelkedett lakásárak, az általa kedvelt nyaralóhelyek és természetesen a várható időjárás is. Ilyen intenzíven csevegve hamar eltelt az út és valamivel negyed tíz után meg is érkeztünk Muswell Hillbe, ahol Tesó várt minket. Öröm a köbön. Tesó elkísért minket a szállásra, ami élőben pont olyan frankó volt, mint amilyennek a képek alapján elképzeltem. Azonnal kényelembe is helyeztük magunkat és elmerültünk az ilyenkor szokásos na-mi-történt-amióta-nem-talákoztunk jellegű csacsogásban. Jóval elmúlt éjfél, mire ágyba kerültünk. A virágmintás, egy csendes utcára néző hálószoba helyett én a nappalit választottam. Bekuckóztam a kanapéra, néztem a redőnyön keresztül beszűrődő fényt és hallgattam a város zaját. Perfect. Nem tudom, hogy mikor aludtam el, de le merném fogadni, hogy fülig ért a szám. Egy kicsit még most is, ahogy ezeket a sorokat írom. Szóval, üdvözlet Londonból és köszi, jól érzem magam.

Hozzászólás