Hollandia oda-vissza

 

imageMajdnem egy hete, hogy hazajöttem Hollandiából. Kiugrottam egy pár napra. Nem sokra, mindössze négyre. Persze, ebben nincs semmi különös, mert bárki elrepülhet Wizzair-rel Debrecenből Eindhovenbe, ha egy kis környezetváltozásra vágyik. Másfél óra és ott találja az emberfia magát a sajt, a tarka tehenek és a tulipánok országában. Nekem nem hiányoztak sem a sajtok, sem a tehenek, a tulipánok meg már amúgy is régen elvirítottak. A nyelvet sem akartam különösebben gyakorolni, hiszen németalföldi tartózkodásom öröksége révén még magamban és a macskámhoz is hollandul beszélek.

Hogy akkor miért is pattantam repülőre? Mert egy kedves barátnőmet látogattam meg és valahol azért kíváncsi voltam arra, hogy mennyit változott az ország – jobban mondva Gouda – az elmúlt négy évben. Bizony ám, több, mint négy éve annak, hogy lábam legutóbb holland földet tapodott. Titkon kíváncsi voltam, hogy milyen hatással lesz rám az újra-ott-lét. Vajon elöntenek a régi emlékek? Elkap egy egyfajta nosztalgikus hullám? Öröm lesz régi törzshelyeimet újra felkeresni? Talán megbánom, hogy annak idején úgy döntöttem, eleget külhonoskodtam és hazaköltözök?

Ezek közül egyik sem következett be. Érdekes volt, hogy amint leszálltam az eindhoveni reptéren, agyam átkapcsolt objektív megfigyelőbe és ez mindvégig így is maradt. Minden ismerős volt, mégis idegen. Tárgyilagosan konstatáltam az állomás körüli szemetet, az emberek túl hangos beszédét, a vonaton csendben bámuló, telefonjuk képernyője által beszippantott utasokat, Goudába érkezve az új városháza igazán csúnya komplexumát, a sétálóutca megüresedett kirakatait, az ólomszürke eget és a mindig valahova sietve tekerő kerékpárosokat. Közben pedig folyamatosan, csodálkozva kérdeztem magamtól: ‘Valóban itt éltem volna tizenkét évig?’

Annak idején furcsának találtam, amikor a szüleim látogatásuk alkalmával megjegyezték, hogy igen, szép ország, de olyan kicsi, zsúfolt és mi az, hogy mindenkinek csak egy zsebkendőnyi kertecske jut? Vagy amikor rámutattak, hogy a hollandok igencsak hangosan kommunikálnak. ( Merel például azért szeret nagyon Debrecenben lenni, mert itt nem fáj a füle a folyamatos hangoskodástól. Szerinte itt az emberek sokkal csendesebben, nyugodtabban beszélnek, mint Hollandiában. Sőt, azon is mindig meglepődik, hogy a férfiak előre engedik az ajtóban. Ez “otthon” csak elvétve fordul elő. ) A rohanásról, a folyamatos, már- már kényszerességbe átcsapó elfoglaltságról már nem is beszélve. Amikor ezt hallottam, nem is értettem, hogy miről beszélnek. Igen, itt mindenkinek csak egy kis kertecske jut, ha szerencséje van és ennek is nagyon örülnek, hiszen 15 millióan élnek egy talpalatnyi területen, ezért itt minden négyzetcentiméter becses. Hogy hangosan beszélnek? Szerintem csak érthetően és magabiztosan. Abban meg mi a rossz, hogy mindig tesznek – vesznek? Azért olyan szép, rendezett és jól szervezett minden. Minden, számomra túlságosan kritikusnak tűnő megjegyzésre volt magyarázatom. Védtem az országot, ahová önszántamból költöztem és ahol számomra is meglepően gyorsan sikerült beilleszkednem.

Most, annyi év távlatából én is másképp látok sok mindent és pontosan értem, amit akkor hajlandó sem voltam meghallani. Ahogy ültem volt kedvenc kávézóm, a Café Centraal teraszán és figyeltem a körülöttem zajló életet, eszembe jutott a béka példája. Mindenki ismeri, ugye? Ha egy békát beleteszünk egy fazék vízbe és lassan elkezdjük melegíteni, meg sem rezzen. Nem is érzi, hogy lassan megfő. Eszébe sem jut menekülni vagy kiugrani. Ám, ha egy békát beledobunk egy fazék forró vízbe, azt sem tudja, milyen gyorsan lapátoljon ki belőle. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy velem is valami ilyesmi történhetett. Beleszoktam az ottani életbe, részévé váltam, úgy viselkedtem, ahogy azt tőlem elvárták. Bicikliztem, rendben tartottam a kis előkertet, nehogy a szomszédok megszóljanak, megtanultam nem bosszankodni azon, hogy napjában többször is bőrig ázok, siettem mindenhová, ha kellett, ha nem, türelmetlenkedtem, hogy két percet késett a vonat, minden szerdán darált húst főztem, vasárnap pedig sorban álltam a helyi kínainál vacsoráért. Lehet, hogy ez így első olvasásra hűtlenül negatívan hangzik, hiszen sok mindent köszönhetek Hollandiának.

Anyanyelvi szinten beszélem a nyelvüket, ami itthon egyfajta kuriózumnak számít. Megtanultam, hogy ha valamit el akarok érni, azért ki kell állnom és addig kell dolgoznom és mennem, amíg nem sikerül. Azt is belém oltották, hogy ‘niet zeuren’, vagyis ‘nem panaszkodunk’, mert 1. mindenkinek meg van a maga baja és 2. a panaszkodással nem megyünk semmire. Ahelyett sokkal hatékonyabb, ha konstatáljuk a problémát, kidolgozzuk a megoldást és cselekszünk. Kerülöm a köntörfalazást, mert sokkal hatásosabb, ha az ember megmondja az igazat, még akkor is, ha ez nem mindig kellemes. Ami az időjárást illeti? Egy esős nap, nekem nem rossz nap. Akkor még mindig örülök, hogy nem fúj hozzá 80 km/órás hideg sarki szél és hogy általában 3-4 napnál úgysem tart tovább. Különben sincs értelme bosszankodni az időjárás miatt, mert az Hollandiában kábé óránként változik és tud bárki is ellene tenni valamit? Pontosan.

Ha össze akarom foglalni a négynapos újralátogatás tapasztalásait, akkor tulajdonképpen azt mondhatom, hogy hálás vagyok Hollandiának mindazért, amit adott, amire megtanított, de már nem tudnék ott élni. Nem is vágyok vissza. Nem bántam meg, hogy hazaköltöztem. Szóval, igen, köszönöm, jól érzem itt magam. Ha pedig erről újra meg szeretnék győződni, akkor bármikor kiruccanhatok ‘klein Kikkerland’-ba.

Hozzászólás