Nyaralás Bulgáriában

image

Tizenkét éves koromban jártam először külföldön és tizenkét éves koromban ültem először repülőgépen. Igen, ez a kettő ugyanazon a nyáron történt, amikor Anyuék bejelentették, hogy Bulgáriába megyünk nyaralni egy hétre Burgaszba. Aki nem tudná, Burgasz egy üdülőváros a Fekete-tenger partvidékének legnyugatibb pontján, egyben a legfontosabb és legnagyobb bolgár kikötő. Biztos egészen más lesz, mint a már megszokott Zamárdi, gondoltam magamban, amikor meghallottam a hírt, hogy most aztán tényleg utazunk.

Tudtam, hogy a plafonig kellett volna ugrálnom örömömben, mert ugyan melyik gyerek mondhatta el akkoriban kis falunkban, hogy a szülei külföldi nyaralásra viszik, ráadásul repülővel? Valahol örültem, de ugyanakkor örömet beárnyékolta az ismeretlentől való félelem. Nem azért, mert Bulgária messzebb volt, mint Zamárdi, hanem inkább azért, mert nem tudtam elképzelni, milyen lehet majd több ezer méterrel a talaj fölött egy pléhdobozba zárva ülni. Mennyit is? Vagy két órát? Mi van, ha valami elromlik, ha vihar tör ki, villám csap a gépbe vagy meglazul egy csavar? A katasztrófafilmek zuhanásos jelenetei pörögtek le előttem és tudtam, hogy a túlélésre semmi esély nem maradna.

Érdekes módon nem is magam miatt aggódtam, hanem családom többi tagjáért. Valahogy hatalmába kerített a gondolat, hogy ha baj lesz, akkor az mindannyiunkat érint. Még Nagyit is, aki itthon marad, a rokonainkat, a barátainkat. Mindenesetre reális statisztikai adatokkal próbáltam magam megnyugtatni és azzal, hogy akárhogy is szeretném, vannak dolgok, amiket nem tudok befolyásolni. Lesz, ahogy lesz.

Arra már nem emlékszem, hogy melyik hónapban utaztunk, de már napokkal az indulás előtt elkezdődött a pakolás, a bevásárlás, a részletek pontosítása. Nem egyedül mentünk, hanem Éva néniékkel. Összesen öt felnőtt és négy gyerek. Én voltam az egyetlen lány, de ez abszolút nem zavart, talán azért, mert én voltam a legidősebb és koromhoz képest meglehetősen komoly és megfontolt. Laciékra majd biztos jobban oda kell figyelni, hiszen  fiúból vannak és sokkal szertelenebbek, mint én. Én valahogy úgy képzeltem, hogy ha szerencsésen megérkezünk, akkor Gerald Durrell példáját követve az élővilág felderítésével fogom tölteni az időt, valamint rendszeresen írok a naplómba, megőrizve minden fecnit és papírocskát, ami majd a nyaralásra emlékeztet.

Elérkezett a nagy nap. Kocsival bementünk a miskolci Tiszai pályaudvarra, ahol felszálltunk a Budapestre tartó vonatra. Vonaton sem nagyon ültünk még, hiszen mindenhová autóztunk, így amikor megláttuk, hogy fülkés-függönyös kocsiba kerültünk,  külön a szülőktől, már az magában nagy kalandnak számított. Laciék rögtön behúzták a függönyöket, kényelembe helyezték magukat. Előkerültek a szendvicsek és az üdítők. Mindenből a legjobb, amit a 80as években kapni lehetett és amelyek közül néhány ma már igazi retro finomságnak számít: téliszalámis zsemle, Traubi, szőke kóla, ropi, burgonyaszirom.  Anyuék néha átnéztek hozzánk, hogy jól viselkedünk-e, de mint minden szülő, pontosan tudták, hogy alapjában véve jó gyerekek vagyunk és ha egy kicsit rendetlenkedünk is, akkor az az izgatottságnak és a lelkesedésnek tudható be.

Miután megérkeztünk a Keleti pályaudvarra, taxi vitt ki minket a Ferihegy 1-re. Amit addig csak tévében láttam, az most valóság lett. Mindenféle mindenhová induló járatok, sok-sok emberek, étterem és tetőterasz, ahonnan meg lehetett nézni a landoló és induló repülőgépeket. Az emeleten volt egy dollárbolt is, ahol úgynevezett luxuscikkeket lehetett vásárolni: márkás italokat, édességeket. Járkáltunk, nézelődtünk és vártuk az indulást. Azt már csak felnőttként tudtam meg, hogy anyuék legalább olyan izgatottak-idegesek voltak, mint én. Anyu például bevallotta, hogy ő bizony megivott egy kis aszút és bevett egy enyhe nyugtatót. Utólag nem csoda, hiszen a vonatozást és a buszozást sem bírja nagyon, nem hogy  a repülést.

Az egész nyaralásból inkább csak pillanatokra emlékszem. Például arra, amikor ott álltam a repülőgéphez tolt lépcső előtt és vártam, hogy felléphessek az első fokra. Nem sokkal fölöttem állt egy négyéves forma kislány, aki egy óriási plüss Csőrikét szorongatott. a hóna alatt. Legalább kétszer akkora volt, mint ő maga. Nem tudom, miért de arra gondoltam, hogy a lezuhanunk, akkor mindenki zuhan, a kislány és Csőrike is. Ez így felnőtt fejjel butaságnak tűnik, de akkor valahogy megnyugtatott. Meglepetésemre és megkönnyebbülésemre az út abszolút problémamentesen telt. Nem volt hányingerem, nem keveredtünk viharba, nem sérült meg a szárny és tulajdonképpen nagyon  élveztem, hogy a repülőgépen is lehet finomat enni, inni és nézegetni a felhőket. Útközben valószínűleg el is aludtam, mert arra ébredtem, hogy leszálltunk Burgaszban. Sötét volt. Álomtól kómásan, a szülőket követve, elbotorkáltunk a buszokhoz, amelyek csoportunkat várták. Mint kiderült, szervezett, csoportos utazásról volt szó. Titokban kíváncsian méregettem. A buszon egy fiatal pár ült mögöttem, akiknek ez volt a nászútja. A többiekre nem nagyon emlékszem, kivéve két családra, akiket fura külsejük és összetételük miatt Apuék azonnal el is neveztek: a nyaralás alatt csak  Baltacsáék-ként emlegettük őket.

Másnap reggel pillantottam meg először a tengert. Az apartman hátsó altaján kilépve tárult elém. Nagyon kék volt és nem lehetett látni a végét. Itt-ott fehér foltok villantak meg rajta a napsütésben. Vitorlások. A levegő pedig sós ízű volt. Hát igen, mást mint a Balaton. Minden nap lementünk a partra és ott maradunk egészen estig.Természetesen szülői felügyelettel. Kagylókat gyűjtögettünk, néztük a halászhajókat, kincset kerestünk a parti homokban, medúzát fogtunk, homokvárat építettünk, vízibicikliztünk és azt játszottuk, hogy búvárok vagyunk. Anyuék mindenből igyekeztek nekünk megadni a legjobbat. Apuék például minden nap sorban álltak banánért, finom sült halért és jéghideg dinnyéért. Az ottani vacsorák alatt szerettem meg a sopszka salátát és nem nagyon értettem, hogy a férfiaknak ez miért nem kielégítő táplálék. Én el tudtam volna rajta élni minden különösebb nehézség nélkül. Egyik este, amikor a fiúk már aludtak és én nem voltam álmos, elmehettem a felnőttekkel egy, az apartman közelében lévő bárba. Természetesen csak egy üdítőt kaptam, de nekem nagyon sokat számított, hogy nem kisgyerekként kezeltek. Hallgattam, ahogy beszélgetnek és közben azon morfondíroztam, hogy milyen lesz, ha egyszer én is nagy leszek. Emlékszem a Nessebarba tett kirándulásra, a sóbányákra, a régi hajókra a kikötőkben, a lerobbant panelházakra, az erkélyeken kiteregetett ruhákra, a furcsán idegen nyelv csengésére, az égető napsütésre, a parton hálót fonó halászra, a nagyon hosszú, zöld kígyóra, amit az egyik gondnok az apartmanunk előtt emelt ki a fűből.

Az egy hét hamar eltelt. Útra készen álldogáltunk az apartman előtt, hogy kibuszozzunk a reptérre. Nem nagyon értettem, hogy először miért féltem annyira az egész dologtól: a repüléstől, a külföldtől, az ismeretlentől, hiszen annyira jól sikerült minden! Elvégre is modern korban élünk, a modern élethez pedig hozzátartozik, hogy az emberek jönnek-mennek, utazgatnak, új helyeket fedeznek fel, más kultúrákat ismernek meg, s ezt nem feltétlenül Wartburgot vezetve vagy Zastavában zötykölődve teszik. Akkor egy csöppet sem zavart, hogy számunkra ez csupán a szocialista országokat jelentette, elvégre is 1986-ot írtunk. A gyerekek az ilyesmivel nem törődnek. Nekik a kaland és az új a lényeg.

Néhány évvel később, amikor már gimis voltam és a nulladik év után kiderült, hogy az NDK-ba megyünk több, mint egy hétre, vissza sem lehetett volna tartani. Berlinben vettem egy jópofa rózsaszín elefántot, ami azóta is megvan. Ja, a bulgáriai nyaralásról természetesen részletesen beszámoltam a hetedik osztály elején esedékes ‘Nyári élményem’ című fogalmazásomban. Nem lepne meg, ha a padláson még mindig megvan valahol.

Hozzászólás