Lebegés a Temze fölött

emirates air line

Ritkán fordul elő, hogy Lacinak szombaton nem kell dolgoznia, de most itt-létem tiszteletére szabadnapot vett ki, és úgy alakult, hogy Maria is velünk tudta tölteni a napot. Remélve, hogy kegyes (értsd: napos és esőmentes) lesz velünk az időjárás, már pénteken este elkezdtük találgatni, hogy vajon mit is csináljunk. Választásunk végül is az Emirates Air Line-ra esett, ami a Thames Cable Car néven is ismeretes. Tulajdonképpen egy drótkötélpályás utasszállító rendszerről van szó, magyarul libegőről, amely 1 kilométeres utat tesz meg a Temze fölött, mintegy 90 méter magasságban. Kalandos és merész ötletnek tűnt, mert habár klausztrofóbiás nem vagyok, de a magasságokért nem rajongok kifejezetten. Sebaj, ki akar mindig a komfortzónáján belül maradni?

Szombaton délelőtt útnak is indultunk. Csodák-csodájára nem esett az eső, így tempósan átsétáltunk a parkon Highgate-ig, ahol felszálltunk a Northern Line metróvonalra. A London Bridge-ig kellett utaznunk, ott váltani a Jubilee Line-ra, majd North Greenwhich megállónál leszállni. Érdekes módon ilyen és hasonló kiruccanások alkalmával én vagyok a GPS, mert általában már előző este gondosan eltárolom elmémben az utazás részleteit, így az út közben felmerülő kérdéseket gond nélkül meg tudom válaszolni. Nem mintha Londonban bárkinek is problémát kellene, hogy jelentsen a tömegközlekedés, mert szerintem egyszerű, mint az egyszer-egy.

A libegő indulási pontja közvetlenül az O2 aréna szomszédságában van, ahol mint kiderült, aznap este nem más, mint Alice Cooper lépett fel. Nem is gondoltam volna, hogy az öreg még ilyen fitt, de hogy sok jegy elkelt, az biztos, mert a rockerek egy kis csapata már az aréna környékén szállongott. Minket azonban hívott az libegő. Miután megváltottuk oda-vissza jegyeinket, türelmesen kivártuk, hogy behuppanhassunk egy fülkébe, amelyben maximum tíz személy fér el. Szerencsére, nem kellett senkivel osztozkodnunk, hárman uraltuk a teret és mindhármunknak fülig ért a szája. Valószínűleg éppen annyira az idegességtől, mint a lelkes izgalomtól. A pálya három szakaszból áll: a rövid emelkedőből, a hosszabb Temze fölötti részből, valamint a rövid süllyedőből. Hát, mit mondjak. Amikor félúton libegtünk a folyó fölött, a kábel meglehetősen vékonynak, a magasság pedig háromszor annyinak tűnt, mint a prospektusban feltüntetett 90 méter. Hálát adtam az égnek, hogy a kabin padlózata nem átlátszó anyagból készült, mert nagy valószínűséggel, akkor elkapott volna a pánik. Egy kicsit. Így azonban néztem körbe – lefelé nem – és próbáltam beazonosítani London híres épületeit. Mintegy öt perc múlva landoltunk a túloldalon és mit mondjak? Azért büszke voltam magamra. Abszolút nem bántam, hogy vissza is kell majd libegnünk a kiinduló ponthoz.

Úgy határoztunk, hogy teszünk egy nagy sétát a környéken. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy végigmentünk a vízparton, közben megvitatva, hogy laknánk-e Londonnak ezen a részén. Hát, nem igazán. Új, üveg- vagy  betonépületek, szinte semmi zöld, mint egy Lego-város, csak színek nélkül. Plusz nekem az volt az érzésem, hogy itt mindig fúj a szél, még akkor is, amikor máshol nem. Mindenesetre sikerült belegyalogolunk egy X-faktor interjúba az ExCel eseményközpont mellett. Az épületen kívül rengetegen várakoztak, valószínűleg meghallgatásra, a hídon pedig egy felfújt-természetellenesen-piros-ajkú leányzó illegette magát a kamerák előtt.

A visszautazás simán ment. Mivel megéheztünk, úgy határoztunk, hogy bemegyünk a Borough Market-be, ami a London Bridge közvetlen szomszédságában található. A hely nemcsak arról ismeretes, hogy nagyon finom és sokféle termék kapható, hanem arról is, hogy rendszeresen megjelenik mozifilmekben: Harry Potter, Bridget Jones naplója, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, hogy csak néhányat említsek. Ahogy az ember belép a piac területére, lehetetlen ellenállni az illatoknak és a hangoknak. Mindenütt hangos árusok kínálgatják a frissen sült rusztikus kenyeret, ezerféle sajtot, kolbászt, sonkát, házi készítésű szószokat, lekvárokat, chutney-ket. Van kenguru- és struccburger, osztriga, tintahal, bármi, amit egy éhes városi megkívánhat. Én a sörtésztában sült tintahal karikákat választottam, amihez valami irdatlanul finom édes-csípős csiliszószt adtak. Laciék a megaburgerre szavaztak, ami abszolút nem hazudtolta meg a nevét. Letelepedtünk a járdán és jóízűen falatoztunk. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy az ilyen pillanatok és élmények azok, amelyek igazán számítanak, magam köré nézve, pedig le mertem volna fogadni, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Jóval elmúlt már négy óra és mindenképpen igyekeztünk visszaérni Muswell Hill-be a Magyarország-Izland meccs kezdetére. Sikerült is. Pontban öt órakor helyet foglaltunk a The Church néven ismeretes ír kocsmában, amely nevét arról kapta, hogy egy templom épületében kapott helyett. Az egyik szinten az írek szurkoltak lelkesen rugby csapatuknak, mi ugyanezt tettük az emeleten. Nem vagyok egy focirajongó, de ilyenkor azért elkap a hév. Kit nem? Izgalmamban mindig hollandul biztatom a hazai tizenegyet. Nem tehetek róla. A szokás hatalma. Azt hiszem, ez már így is marad.

Mire hazaértünk, alig hittem el, hogy megint eltelt egy nap. Csak örömet és hálát tudtam érezni azért, hogy mindezt megtehetem, megtehetjük. Lehet, hogy az életkorral jár- igen, én is öregszem – , de valahogy az évek során az emberben egyre jobban tudatosul, hogy mi az, ami igazán számít és hogy azok azok a dolgok, amelyeket gyűjtögetni és értékelni kell.

Hozzászólás