Születésnap Hollandiában

image

Tulajdonképpen már egy hete írni akartam, csak valahogy nem jött ki rá a lépés. Igen, tudom, ha az ember valamit nagyon akar, akkor arra szakít időt. Az írás azonban más. Legalábbis az én tapasztalatom szerint. Van, amikor váratlanul, a semmiből jön egy ötlet, ám gyakran napok telnek el, mire leülök és a kósza szóhalmazból szöveg lesz.

Szóval, egy hete volt a születésnapom. Köszönöm, jól telt. Rendeztem magamnak egy olyan napot, amelyben minden benne volt, amivel szívesen foglalkozom: olvasás, kávézás, vásárolgatás, lustálkodás, beszélgetés. Nem, semmi szülinapi buli, mert nem szeretem, ha körbekapnak és én állok a figyelem központjában, de a hétvégén azért sor került egy kis meglepetésre a szüleimtől, hiszen ilyenkor ők is ünnepelnek. Legalábbis mindig ezt mondják:-)

De hogy jön a képbe Hollandia? Úgy, hogy június elsején nemcsak én ünneplem a szülinapomat, hanem Cornel apukája is. Ő ezen az éven tölti a nyolcvanat. Mindig szoktam neki egy üdvözlőlapot küldeni, és habár hazaköltözésem óta nem találkoztunk, az én megélésemben nekem ő ugyanúgy ‘Papa’ marad, mintha még mindig családtag lennék. Cornel húgától tudom, hogy Papa erről ugyanígy gondolkodik és miért is ne? Mindig is  kedveltük egymást és  a család kint létem alatt együtt ünnepelte születésnapjainkat.

Emlékszem, amikor először ünnepeltem a ‘jeles napot’ Hollandiában – 1999-et írtunk-, előtte részletesen kikérdeztem Cornelt, hogy náluk mi a szokás. Erre kaptam egy forgatókönyvet, amely igencsak különbözött az általam megszokottól.

Először is ott volt a torta kérdése: milyen legyen és honnan rendeljük? Tortám itthon is mindig volt, de általában azt nekem rendelték meglepetésnek és nem fordítva. Emellett Nagyi és Anyu mindig sütöttek valami finomat, gyakran három-négyféle sütit is, amikről tudták, hogy a kedvenceim. A Cornel családjában azonban senki nem sütött, hanem mindent a banketbakkertől, vagyis a pék-cukrásztól rendeltek. Így tettem hát én is. A választás egy slagroomtaartra esett, mert mindenki azt szerette a legjobban, de ha őszinte akarok lenni, akkor azért is, mert kb. annyi volt a választék. Engem annyira nem bűvölt el, mert 1. nem szeretem a túl sok piskótatésztát 2. a tejszínhabot sem 3. az ebbe töltött gyümölcsdarabokat meg aztán végképp nem. Dehát mindent a vendégekért, ugyebár.

A másik égetően fontos dolog a kávé volt, hiszen minden szelet gebak mellé illik felszolgálni egy – két csésze tökéletes koffie-t. Na már most: mi Cornellal soha nem kávéztunk otthon, mert hétközben a munkahelyen ittuk meg a reggeli ébresztőt, hétvégén pedig a szüleinél vagy a városban. Abszolút semmit nem tudtam arról, hogy hogyan kell egy rendes filteres kávét elkészíteni. Szerencsére Cornel igen, mert évekig a szülei kávézójában dolgozott. Amikor látta kétségbeesésemet, megbeszéltük, hogy elkezdünk gyakorolni. Így is lett: én követtem az utasításait az víz-őrölt kávé arányokra vonatkozóan, ő pedig kóstolt. Olyan negyedszeri próbálkozásra sikerült egy egy iható változatot elkészítenem.

Torta, kávé kipipálva, jöhetett a hapjes, vagyis falatka lista. Miután ugyanis mindenki elfogyasztotta a tortaszeletét (kizárólag egyet) és megitta a kávéját (általában kettőt), utána illik egy kicsit várni, mondjuk egy órácskát, aztán udvariasan meg szabad kérdezni, hogy ki mit szeretne inni. A férfiak általában sörre szavaznak, a nők valamilyen üdítőre vagy roséra. Amint az italok felszolgálása megtörtént, jöhetnek a falatkák: különféle sajtok felkockázva, sonkába tekert spárga, különféle mini-pirítósok majonézes zellersalátával, májpástétommal, lazackrémmel megkenve, és természetesen kis tálkákban sós mogyoró, chips és egyéb ropogtatnivalók. A hapjesekkel rendszeresen körbe kell járni, mindenkit külön-külön megkínálva.

Az igazság az, hogy eléggé furcsállottam, hogy a saját születésnapomon egyféle felszolgálót kell játszanom délután háromtól este nyolc-kilencig. Nekem jobban bejött az itthon megszokott lazább változat, amikor ülünk, beszélgetünk, minden ki van pakolva az asztalra és gyakorlatilag mindenki kiszolgálja magát. Azonban nem volt mit tenni: új ország, új szokások. A fent említettek mellett még gondoskodnunk kellett legalább tíz székről, mert a hollandok az ilyen alkalmakkor szeretnek körben ülni. Amikor megkérdeztem, hogy miért, egyszerűen azt válaszolták ‘azért, hogy senki ne érezze  magát kívülállónak’. Rajtam ne múljon, gondoltam.

Talán mondanom sem kell, hogy azon a bizonyos szombat délelőttön kissé ideges voltam. Vajon minden rendben lesz? Fog ízleni a kávé, a torta és a hapjesek? Sikerül jó hangulatot teremteni? (Nem, semmi zene vagy tánc, mert az no-no, de azért a társalgás legyen folyamatos). Ja, és el ne felejtsem, hogy itt mindenkinek három puszi jár, azt meg végképp nem, hogy mindenkinek gratulálni kell. Nemcsak az ünnepeltnek, hanem az összes jelenlévőnek……. és az ajándékot illik azon nyomban kibontani, megcsodálni, örülni neki és természetesen megköszönni. Bármi legyen is az.

Így visszagondolva értem is akkor viselkedésemet, meg nem is. Az normális, hogy be akartam illeszkedni, de miért ragaszkodtam görcsösen (inkább kötelességtudóan) a holland születésnapi hagyományokhoz több, mint tíz éven át? Miért nem csempésztem bele magyar, de legalábbis itthon megszokott elemeket? Ha őszinte akarok lenni, akkor az az igazság, hogy nem mertem. Hollandiában megtanultam, hogy alkalmazkodnunk kell a nekünk otthont adó ország hagyományaihoz, és mintapolgárként ehhez tartottam magam.  Az egészben azonban az volt a legjobb, hogy az itthon töltött születésnapok adta élmény felértékelődött. Nem kicsit.

Titkon pedig meg vagyok győződve, hogy Papa-nak is tetszene a magyar így-ünneplünk-mi-szülinapot módi. Szóval, így utólag is: Gefeliciteerd!

Hozzászólás