Merel újra itt járt

image

Néhány perce kaptam egy üzenetet Mereltől, hogy szerencsésen landolt Eindhovenben, és már most alig várja, hogy megint látogatóba jöhessen. Februárban csak négy napra sikerült elszabadulnia Hollandiából, de most itt tölthetett egy hetet, ami természetesen megint túl gyorsan eltelt. Így van ez: time flies when you are having fun. 

Több, mint kilenc éve vagyunk legjobb barátnők. Barátság volt első látásra, és annak ellenére, hogy az év nagy részében 1600 kilométer választ el minket egymástól, ez Debrecenbe való visszaköltözésem – 2011 – óta semmit nem változott. Sőt. Barátságunk sokkal mélyebb és intenzívebb lett. A Vibernek és az e-mailnek köszönhetően napi kapcsolatban állunk egymással. Pontosan tudjuk, hogy a másik milyen hangulatban van (energikus, lelkes, melankolikus, kontemplatív), mit olvas (The Girl on the Train, Major Pettigrew’s Last Stand), mit hallgat (Sia, Muse, Rachmanikov), mit néz ( A Place to Call Home, House of Cards) és mivel tölti a napjait (írás, olvasás, evezés, festés, terasz felújítás).

Amikor Merel itt van, olyan, mintha évek óta együtt élnénk. Mindketten jól érezzük magunkat saját kis világunkban és / vagy együtt. Nincs semmi elvárás, semmilyen megfelelési kényszer. Ez pedig, valljuk be, meglehetősen ritka. De lehet, hogy csak a magunkfajták vagyunk ezzel így. Legalábbis én egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány olyan ember van, akinek a társaságában az az érzésem, hogy teljesen önmagam lehetek, nem kell viselkednem, nem kell másnak lennem, mint amilyen valójában vagyok. Éppen ezért vagyok nagyon hálás barátságunkért.

Sokat szoktunk azon nevetni, hogy mennyire különbözőek vagyunk, ugyanakkor mennyire hasonlóak. Merel este tízre teljesen kifárad, míg én általában éjfélig-egy óráig jövök-megyek, teszek-veszek. Mire reggel tíz körül álomkómásan kikászálódok az ágyból, addigra Merel már kétszer megkávézott, megfőzte és elfogyasztotta szuper egészséges reggelijét, ami mindig ugyanaz: zabkása kókusztejjel és áfonyával. Míg nekem lételemem a mozgás, Merelt egyszer sem tudtam rávenni, hogy eljöjjön velem a sportsuliba. Inkább üldögél a botanikus kertben, mert saját bevallása szerint szüksége van arra, hogy érezze a természettel a kapcsolatot, különben nem érzi magát teljes embernek. Igaz, engem sem sikerült elcsábítania, hogy egy padon ülve órákig a virágokat bámuljam és az élet értelmén merengjek. Ezt sokkal szívesebben teszem a város közepén egy csésze kávé mellett. Amíg én a képernyőre tapadva nézem Dextert, a Trónok Harcát, a Bates Motelt vagy a Flash legújabb epizódját, addig Merel művészetről és filozófiáról szóló podcastokat hallgat iPhone-ján. Az én sorozataim neki túl kemények, az ő podcastjai nekem túl elszálltak. Ennek ellenére, vagy éppen ennek köszönhetően, órákig tudunk beszélgetni a világ dolgairól és soha nem vitatkozunk, veszekedésekre vagy mosolyszünetre szintén nem volt példa. Egyszerűen csak jól szórakozunk azon, hogy milyenek vagyunk.

A héten éppen a Volt Egyszer teraszán kávéztunk, amikor Merel azt fejtegette, hogy mennyire szereti a fákat. Elmesélte, hogy amikor egy reggel arra ébredt, hogy két, fűrésszel felszerelkezett férfi a háza előtti fát készült kivágni, pizsamában kirohant és hangosan tiltakozni kezdett. Tekintve, hogy Merel háza Gouda közepén áll, ahol minden fa és fűszál az önkormányzat tulajdona, tiltakozása süket fülekre talált. Annyira sajnálta a fát, hogy egész délelőtt letört hangulatban bámult ki az ablakon. Akárhogy is kutakodtam emlékeim között, nem tudtam felidézni egy esetet sem, amikor egy fa kivágása ennyire kibillentett volna lelki egyensúlyomból. Szerintem én örültem volna, hogy a fa helyet csinál egy új fának, vagy abból indultam volna ki, hogy milyen sok szép fa van még a városban. Magyarul: értem, amit mond, de nem érzem. Mint ahogy Merel sem érti, hogy miért merek mindent olyan nyíltan megkérdezni, vagy hogy tudok egyszerűen csak nem foglalkozni bizonyos dolgokkal. Hát, talán azért, mert nem szeretem kerülgetni a forró kását (kár az időért és az energiáért) és mert ugyan mit tehetek az ausztráliai korallzátonyokért?

Tulajdonképpen, ha hangszerekként kellene minket jellemezni, akkor Merel egy hárfa, én pedig egy basszusgitár. Festményként Merel egy impresszionista alkotás, míg én inkább egy Kandinszkij vagy Mondiraan műre hasonlítok. A kérdés persze még mindig ugyanaz: hogyan születik egy barátság? Miért van az, hogy bizonyos emberekkel megvan az a megmagyarázhatatlan kötődés és harmónia, ami mintha mindig is ott lett volna? Azt hiszem, hogy ez is az egyik olyan dolga az életnek, ami  megfejthetetlen, amit legjobb egyszerűen csak elfogadni és hálásnak lenni érte.

Neked ki a legjobb barátod, barátnőd?

Szívesen veszem, ha megosztod velem.

Hozzászólás