Riet emlékére

image

Május 5-én a hollandok a felszabadulást ünneplik. Bevrijdingsdag. Véget ért a II. világháború, és minden visszatérhetett a régi kerékvágásba. Már amennyire ez egy háborút követően lehetséges. Cornel szülei, Cor és Riet, sokat meséltek arról, hogy milyen volt megélni Rotterdam bombázását, hogyan vonultak be a kanadaiak csokit osztogatva a gyerekeknek, és arról is, hogy a legszűkösebb időkben kénytelenek voltak tulipánhagymát enni.

Számomra május 5-e azonban mást jelent. Riet születésnapját. Ma lenne 76 éves.

Van egy mondás, miszerint we are all stories in the end. Azaz: végül mind csak történetek vagyunk. Azt hiszem, hogy aki már veszített el valakit, vagy saját maga nézett szembe az elmúlással például egy betegség kapcsán, az pontosan tudja, hogy ebben az állításban sok igazság van. Egy ember az emlékekben és a hozzá kapcsolódó történetekben él tovább. A többi mind csak sallang vagy dekoráció, kivéve egy-két emléktárgyat, amelyek az adott személyt idézik fel valamilyen módon.

Én is őrzök egy ilyet Riet-ről. Egy napon, amikor átmentem hozzájuk kávézni és csak ő volt otthon, felszólított, hogy üljek le, mert mutatni szeretne valamit. A rá jellemző gyorsasággal és ártatlan gyermeki lelkesedéssel eltűnt a hálószobában, majd egy perc múlva kezében egy ezüstszínű szelencével bukkant elő. – Ik heb iets voor je. – mondta. Vagyis: van itt számodra valami. Titokzatosan huncut mosollyal kivett a szelencéből egy karkötőt, egy nyakláncot és egy pár fülbevalót. Gyöngy. Nem fehér, hanem antracitszínű. Ahogy megcsillant rajtuk a fény, a sötétszürke füstös kékké változott. Eredetileg egy hosszú nyaklánc volt, de Riet elvitte az ékszerészhez és csináltatott belőle nekem egy háromdarabos szettet. Ajándékba. Nekem. Mert olyan kedves, okos, talpraesett és megértő vagyok. Mert úgy tekint rám, mint a saját lányára. Mert tisztel azért, hogy milyen jól beilleszkedtem egy idegen ország kultúrájába. Mert boldoggá teszem a fiát. Mert szeretne valami maradandót rám hagyni, ha ő már nem lesz.

Illetlenség lett volna tiltakozni. Azonnal fel is próbáltam minden egyes darabot, és tényleg gyönyörűek voltak. Azóta is megvan a nyaklánc, a karkötő és a fülbevaló is. Csak nagyon különleges alkalmakon viselem őket, és habár nem gyakran szoktam elérzékenyülni, olyankor mindig eszembe jut Riet. És róla sok más.

  • Fehérszőke haja, amit mindig összeborzolt a szél.
  • Minimalista, de elegáns stílusa: fehér-fekete-kék-piros.
  • Az, hogy ki nem hagyta volna egy délelőtt sem a Koffietijd műsorát, este pedig a Goede Tijden, Slechte Tijden sorozatot.
  • Rendíthetetlen rajongása a királyi családért.
  • Az, hogy mindig kivágta nekem azokat az újságcikkeket, amelyek szerinte érdekeltek.
  • Hágai vásárlós – kávézós kirándulásaink.
  • Az, hogy mindig mindenütt súrolt, pucolt, sikált, takarított, pakolgatott, mert fiatalkorában egy gazdag családnál volt bejárónő, és egyszerűen nem tudott megülni tétlenül.
  • A fehér zongora, amin néha megpróbálta eljátszani a Hold szonátát, de öt perc múlva mindig feladta.
  • A kacagása, mert egyszerűen mindenen tudott nevetni, plusz, ha elkezdett beszélni, akkor annak aztán nehéz volt kivárni a végét.
  • Az, hogy minden ajándékot sokkal hamarabb átadott, mint kellett volna, mert sokkal jobban izgult, minthogy sem vissza tudja magát tartani egy szülinapig vagy karácsonyig.
  • Az, hogy imádta az édességet, de csak titokban mert nassolni, nehogy mohónak tartsák.
  • Az, hogy mindig szeretett volna eljutni Szentpétervárra, de soha nem mert rá időt szánni.

Ez utóbbit különösen bánta, amikor kiderült, hogy a kezelések ellenére már nem lesz jobban. December elején került be a kórházba, majd két hónappal később a hoszpiszba. Amikor egy tavaszi délután a suliból hazafelé biciklizve, szerintem valamiféle megérzéstől vezérelve, vettem egy csokor liliomot, hogy bemenjek és letegyem az ágya mellé, már nem engedtek be hozzá. Néhány nappal később kaptam a hírt, hogy meghalt. A szertartás meghitt volt. Emlékszem, hogy amikor a pap Riet életéről mesélt, a templom hatalmas ólomüveg ablakain keresztül betűzött egy napsugár. Egy – két percre csak, aztán visszabújt a felhők mögé. Ilyenkor azért megfordul az ember fejében, hogy ez nem lehet véletlen.

Mindennek több éve. A hollandiai emlékek, tapasztalatok beépültek a többi közé. Nem jobbak, nem rosszabbak, nem érnek többet vagy kevesebbet. Bizonyos napokon azonban megcsillan rajtuk az idő fénye, mint annak idején azokon a bizonyos gyöngyökön, színezve az én történetemet is, mert mint tudjuk: we are all stories in the end.

Hozzászólás