Zsuzsi Hollandiában-1. rész

imageValamikor este fél kilenc körül hagytuk el Budapestet, és amint rátértünk az autópályára, kényelmesen befészkeltem magam az ablak mellé, átadván magam az utazás álmos ritmusának. Szeretem az ilyen helyzeteket. Ezek azok a pillanatok, amikor igazán el tudom engedni magam, és nem érzem azt a késztetést, hogy kontrolláljak dolgokat. Elvégre is nem én ülök a volánnál, a forgalmat sem befolyásolhatom.Nyugodtan olvashatok, hallgathatok zenét, vagy mint ebben az esetben, bámulhatom a tájat, ábrándozhatok, találgathatom a jövőt. Biztos sikerült a busznak álomba dorombolnia, mert arra ébredtem fel, hogy körülöttem mindenki mozgolódik. Egy nagy benzinkútnál álltunk, s mint kiderült, kaptunk egy fél óra szünetet: mosdó, cigi, kaja, kinek mire volt szüksége. Megkérdeztem a sofőrt, hogy hol járunk, mire tudatta velem, hogy Bécs mellett. Reggelig már meg sem állunk.

Az ilyen hosszú utakon szóba elegyednek egymással az emberek. Én is beszélgettem néhánnyal.Volt negyvenes éveiben járó anya, aki Frankfurtba készült lányát meglátogatni.Volt pincérnő, aki már évek óta Németországban dolgozik, és természetesen voltak hozzám hasonló leendő – bébiszitterek is. Mint kiderült, senki nem ment Amszterdamig. Legtöbbjük célállomása valamelyik németországi város volt. Én még csak Berlinben jártam 1989-ben, és habár tudtam, hogy Németország hatalmas, de soha nem gondoltam volna, hogy ekkora. Mintha nem akart volna véget érni az autópálya. Odaérek egyáltalán valamikor Hollandiába? Megpróbáltam nem türelmetlenkedni, de amikor átléptük a német-holland határt, azonnal felpattantam, hogy elsőnek lássam meg a németalföldi tájat.

A szinte állandósult dimbes-dombos kísérőkép egy csapásra megváltozott. Lapos, élénkzöld mezők, fekete-fehér tehenek, nyugodtan legelésző bárányok. Az ólomszürke felhők visszatükröződtek a mindent szegélyező csatornák vizében. Hattyúk. Vadkacsák. És igen, ott az első – legalábbis számomra – bicikliző hollandus, akinek látszólag jól meg kellett nyomnia a pedált, hogy az erős széllel szemben haladni tudjon. Arnhem. A város, amiről rémlett valami a II. világháború kapcsán. Utrecht. El sem lehetett téveszteni, hiszen a dóm tornyát mindenki ismeri. És mennyi bicikli? Fekete, fehér, szürke, rózsaszín, sárga, virágokkal, szalagokkal feldíszítve, szépen a tárolókban besorakoztatva vagy éppen hanyagul egymásnak döntve. Egyáltalán hogy tudja itt valaki megtalálni a sajátját?

Amszterdam. Amstel Station. Itt kell leszállnom. Lekászálódtam a buszról, a csomagtartóból kivettem két bőröndömet és vártam. Mindössze annyit tudtam, hogy egy piros Pontiac vár majd. A busz öt perc után tovább indult Rotterdamba, én meg maradtam. Már sötétedett. Álldogáltam a cuccot mellett és vártam. Mi van, ha nem jön értem senki? Hol fogok aludni? Anyuék már biztos idegesek, mert megígértem nekik, hogy amint megérkezem, azonnal felhívom őket. Az eredeti tervet tuti biztosra vettem, eszembe sem jutott B tervet készíteni.

Aztán egyszer csak valaki megszólított. Angolul. A hang irányába fordultam. Egy negyvenes évei végén járó, sötétbarna hajú, fiatalosan huncut szemű, tőlem egy fejjel magasabb nő közeledett hozzám. Barna kordbársony nadrág, sötétbordó gyapjú kabát,fekete cipő, mintás sál. Abszolút nem sikk. Laza elegancia, ami sejteti, hogy az illető ujján díszelgő egyetlen gyűrű köve gyémánt, apró fülbevalói szintén. Marjolein azonnal szimpatikus volt. Tökéletes angolsággal mutatkozott be, segített bepakolni a bőröndöket, és közölte velem, hogy már az egész család nagyon vár. Nem, nem Amszterdamban laknak, hanem Larenben. Nincs messze. Húsz-huszonöt perc kocsival, ha nincs dugó, de most lesz, mert szombat este van, és ilyenkor indulnak haza az emberek az egésznapos vásárolgatásból.

Az egész utat végig társalogtuk. Megtudtam, hogy a Pontiacot a férjétől kapta ajándékba a legkisebb lányuk, Julia születése alkalmából. Ebbe legalább az összes gyerek belefér. A férje különben rengeteget utazik. Elsősorban európai és amerikai konferenciákra. Ha pedig itthon van, akkor a kórházban dolgozik – Amsterdam Medisch Centrum -, mivel AIDS kutató, aki mellesleg az egyetemen is tanít. Mindössze tíz éve házasok. Mindketten elváltak, majd egymásra találtak és életük nagy szerelmének tartják egymást. Igen, igen, négy közös gyermekük született. Hét, öt, három és egy évesek, és ott van még Sophia, Marjolein tizenhat éves lánya az első házasságából. Mindenki egy fedél alatt. És én hol lakom Magyarországon? Van testvérem? A szüleim mivel foglalkoznak? Mit tanulok az egyetemen? Tudok vezetni? Jártam már valaha Hollandiában? Szeretek olvasni? Beszélek oroszul?

Nem volt kétséges, hogy Marjolein egy érdeklődő, beszélni szerető, korához képest – furcsa ezt így leírni most, hogy lassan negyvenkettő leszek – fiatalos hölgyemény.Közben elhagytuk a Laren táblát, rákanyarodtunk egy hatalmas fákkal szegélyezett utcára és körülbelül ötszáz méter után Marjolein megállt egy ház előtt. Egy NAGY ház előtt. Hát, itt lennénk. – csiripelte. -Te csak gyere, majd szólok Peternek, hogy hozza be a bőröndöket. A gyerekek biztos majd kiugranak a bőrükbőlKiszálltam az autóból és követtem Marjoleint. Nem voltam ideges. Sem izgatott.Totálisan nyugodt és kellemesen jókedvű. Elvégre is ezt akartam. Bármi várjon is rám, én készen állok.

Hozzászólás